Érdekes, és a blogon eddig ritkán látott műfajú írás a mai, hiszen Péter (aki tavaly a Magyarország és én pályázatra írt posztot) amolyan naplószerűen rögzíti londoni élményeit, így aztán szerepel benne az utcák elnevezésétől az álláskeresésen át a közlekedésig sok minden. Kiderül például, milyen a tápláléklánc alján munkát keresni, vagy milyen buktatói lehetnek a lakásbérlésnek. A konklúzió? A város drága, de működik.

Magyarország 2.0 – a Határátkelő második pályázata, melynek célja Magyarország újratervezése. Te min változtatnál, milyen jó külföldi tapasztalatot építenél be? Nem csak határátkelők írhatnak – a pályázatról minden tudnivalót megtalálsz ide kattintva! (Az első írások már be is érkeztek, ne maradj le te sem! A határidő június 19.)

„London, 2016. április 13. Van számos utca 

Ez a kétszázharmincegyedik napom az Egyesült Királyságban: fél évnél valamivel több. Ebben a napló-szerű blogbejegyzés-sorozatban olyan ismereteket, tapasztalatokat, következtetéseket írok le, amelyeknek nagy hasznát vehettem volna, ha előre tudom.

(Amiket leírok, azok a magam megfigyelései. Általános tájékoztatásul jók lehetnek, de ezek nem hivatalos közlemények, nem mindig azonosan megjelenő törvényszerűségek, hanem esetleges tapasztalatok. A témák ötletszerűen követik egymást és nem ígérek teljes körű tájékoztatást: nem kézikönyvet vagy lexikont írok, hanem blogbejegyzés-stílusú tapasztalat- és élmény-gyűjteményt – abban a reményben, hogy amit leírok, szórakoztató is, hasznos is lehet.)

Ma is eltévedtem Londonban, legalábbis azt hittem. Nem a szokott utcába fordultam be, és amikor megtettem a szokott távolságot a célba vett keresztutcáig, ott ismeretlen utcanevet láttam. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy ez ugyanaz az utca, csak más a neve.

Magyarországon kivételes, hogy két út (mint például a Ferenc körút és a József körút) egymás folytatása, egymástól független számozással. Londonban viszont nagyon gyakori, hogy az utca egyes szakaszainak más és más neve van; vagy a név ugyanaz, de a kereszteződés egyik oldalán road, másikon gardens vagy egyik oldalon way, másikon crescent – és a számozás újrakezdődik.

Viszont az is előfordul, hogy például egy T alakú kereszteződésben a T felső vonalának az egyik fele és a T szára ugyanaz az utca, folytatólagos számozással: tehát ha a kereszteződéshez közelítünk, akkor derékszögben fordulni kell, hogy ugyanabban az utcában maradjunk. 

Az út „típusa” számomra zavaros. Talán a leglátványosabb példa, hogy az Oxford Street (Oxford utca) London belvárosának legnagyobb bevásárlóutcája, a Soho szórakozónegyed határvonala, a város egyik nevezetessége; az (egyik) Oxford Road (Oxford sugárút) pedig egy külvárosi rövidke utca egy bevásárlóközpont mögött.

Láttam avenue-t (sugárút), amelyik egyetlen házsornyi zsákutca volt, road-ot (országút) egy panelház szervízútvonalaként és gardens-t (kertek), ahol kert csak a házak mögött lehetett: az előkertek aszfaltozott-kövezett parkolóként működtek.

Halmozva is láttam ezeket: van ilyen meg olyan park drive. De a név nem is fontos: olyan utcát is láttam, amelyiknek ez volt a felirata: THE DRIVE (a kocsiút?) vagy THE MEWS (a sikátor?), vagyis neve nem is volt. 

Attól tartok, hogy teljesen felesleges megnézni a szótárban, hogy a mi fogalmaink szerint mi a street, way, close, lane és a tucatnyinál is több más elnevezés, vagy akár a square és a circle, amelyek elvileg a szögletes, illetve a kör alakú tereket jelentik.

Ezek a közterület-megnevezések mégis fontosak: Londonban sok az azonos nevű utca, amelyeket csak az különböztet meg egymástól, hogy az egyik place, a másik pedig drive. (Sajnos van olyan is, amikor két vagy három londoni közterületnek betűről betűre ugyanaz a neve: ilyenkor bizony csak az irányítószám segít.) 

Az utcanévtáblák, ahol vannak, nagyon jól láthatók, akár a házak falán, akár külön oszlopon találhatók. A számozás viszont ritka és nagyon furcsa. Sok helyen van páros és páratlan oldal, mint Magyarországon; de időnként ez is keveredik. 

Az pedig igazán különleges, amikor például az 1-es számot az a ház viseli, amelyik abban az utcában elsőként épült… Némelyik háznak pedig nem is száma, hanem neve van. 

Az irányítószámok viszont sokkal finomabb felosztást tesznek lehetővé, mint Magyarországon. Nem láttam még olyant, hogy egy irányítószám (zip code) 20-30 háznál többre vonatkozott volna. Ahol most lakom, annak a címnek az irányítószáma összesen 9 lakásra vonatkozik: az adott utcában lévő házszámok közül az 5, 9, 17, 19, 21, 25, 43, 45 és 47. számú, egy-egy lakásból álló házakra. Ez azt jelenti, hogy irányítószám alapján meglehetősen pontosan oda lehet találni az adott címre.

(Természetesen számos honlapon lehet irányítószám alapján keresni címet, térkép-részletet, odavezető gyalogos, autós vagy tömegközlekedési útvonalat, akár úgy, hogy azt adjuk meg, hogy mikorra szeretnénk odaérni. Erre később még visszatérek, amikor a közlekedésről lesz szó.)

Egy tanács: soha ne arról jegyezzünk meg egy környéket, egy tájékozódási pontot, hogy milyenek a házak, hol van útfelbontás vagy melyik busz jár arra. A házak nagyon sok helyen megdöbbentően egyformák; a reggeli útfelbontás délutánra nyomtalanul eltűnhet; a busz ideiglenes eltereléséhez pedig elég egy környékbeli sportmérkőzés vagy hasonló esemény. 

Április 18. A tápláléklánc alján 

Nincs időm naponta írni. Pontosabban: időm éppen lenne... nem tudom rászánni magamat. Most egy munkaközvetítő ügynökség várótermében ülök, öt perccel az ügyfélfogadás kezdete előtt: az igazi forgalom nem kezdődött még el, de máris vagyunk vagy húszan. 

Magyarországon úgy gondoltam (úgy tapasztaltam), hogy ügynökségen keresztül munkát keresni: ez valamiféle „utolsó lehetőség”. Az is igaz, hogy ott nem ilyen jellegű munkákat kerestem, hanem a saját szakterületemen helyezkedtem el.

Az otthoni referenciák azonban itt semmit nem érnek, hiszen bármilyen intézmény, szakember nevét bemondhatom: nem ismerik és azt sem tudják, hogy ha megkérdeznék, mennyire volna megbízható a tájékoztatás, amelyet kapnának.

Referencia nélkül viszont, ahogyan tapasztalom, csak a legkényelmetlenebb munkahelyekre lehet bekerülni: olyan munkákra, amelyeket végképp senki nem vállalna, ha egyéb lehetősége is van. Így lettem például egy időre szórólap-terjesztő: rohanva róttam az utcákat, jó néhányszor persze az angliai esőben, hogy találjak öt óra alatt ezer postaládát, ahol nincs kiírva, hogy elutasítják a szórólapokat. 

Az ügynökségek általában mindenkit fogadnak – bár most azt látom néhány hete, hogy aki elemi szinten sem tudja angolul kifejezni magát, annak nem engedik meg, hogy segítséget vegyen igénybe valakitől: regisztrálni sem engedik. 

A regisztráció pedig csak annyit jelent, hogy ha akad munkalehetőség, akkor a regisztráltak valamelyikét fogják hívni; de sok a példa arra, hogy közülük is csak azt, aki az adott pillanatban éppen jelen van. Sokakat látok, akik reggel hat órától délutánig ott üldögélnek-álldogálnak az ügynökség várótermében, hogy hátha... 

Úgy tűnik tehát, hogy itt a dolgok „szokásos menete” az, hogy akinek nincs helyi referenciája, ismeretsége, az a sok ügynökség egyikéhez fordul (Bár ott is másképp fogadják azt, aki egy már rajtuk keresztül dolgozó ismerős társaságában érkezik.) 

Az ügynökség kiközvetíti a munkakeresőt; és aki ugyanazon a helyen 3-4 hónapon át beválik, lassan számíthat arra, hogy szerződést ajánlanak neki. De van, aki éveken át ügynökségen keresztül dolgozik. 

Persze sok a csaló ügynökség is: például amelyik nincs is kapcsolatban semmi céggel, hanem hirdetésekből kivett címeket ad a munkakereső ügyfeleinek, mintha azokat a lehetőségeket az ügynökség szerezte volna. Aztán a munkakereső elmegy az adott címre vagy felhívja az adott telefonszámot, ahol vagy talál aktuális üresedést, vagy nem…

Szerződéssel dolgozni nemcsak „rang”, nemcsak biztonság, hanem többletjövedelem is: akkortól van például éjszakai, ünnepnapi pótlék. 

Április 29. Éljen május másodika 

Ami az ünnepnapokat illeti: leggyakrabban a rákövetkező hétfőn ünneplik őket. Most például május elseje (a nemzetközi proletariátus harcos internacionalista seregszemléje, ahogyan fiatalkoromban hallhattam a megafonból a Dózsa György úton) vasárnapra esik, így a dolgozók nem kapnák meg az őket megillető ünnepi szabadnapot: ezért hétfő lesz szabadnap (bank holiday).

A bankokon kívül a hivatalok is zárva lesznek. Ha munkanapra, de nem hétfői napra esne ez az ünnep, akkor is szabadnappal járna, és akkor sem maga a nevezetes nap lenne a szünnap, hanem a rákövetkező hétfő. 

A vállalat, amelyiknél múlt péntek óta dolgozom, érdekes módon oldja meg a munka átütemezését: egy nappal arrébb csúsztatja a következő hetet. Ez a vállalat azzal foglalkozik, hogy adományokat gyűjt össze. Az emberek sok ruhát, cipőt, táskát vagy akár bútort, elektronikai eszközt, dísztárgyat tartanak feleslegesnek.

Gyakran egyszerűen kiteszik a ház elé: láttam az utcán elvihető dohányzóasztalt és nejlonba takart matracot, golfütő-készletet és televíziót (ez utóbbit cédulával, hogy hová kell bekopogni a távirányítóért, mert azt nem tették ki az utcára).

Rengeteg boltban is le lehet adni megunt, feleslegessé vált holmit. Ezek a boltok szétválogatják, amit kapnak. Sokat kiárusítanak, nagyon alacsony áron vagy éppen „illő pénzadományért”, a többit a mi vállalatunk (és több hasonló) összegyűjti.

Naponta végigjárjuk egy-egy körzet boltjait és kamionra pakoljuk az őáltaluk erre összekészített ruhaneműt, könyveket. A vállalat nagy raktárában aztán szortírozzák és például fejlődő országokba küldik adományként. 

Igen, kocsikísérőként, rakodóként dolgozom, nagy igyekezettel (és nagy izomlázzal). Most pedig, hogy az eredeti témára visszatérjek, hétfőn ünnepnap lesz: kedden csináljuk meg a szokott hétfői kört, szerdán a keddit és így tovább, szombaton pedig a péntekit. Most tehát három pihenőnapom lesz, jövő hétvégén pedig csak egy. 

Időről időre jeleznem kellene egyébként, azt hiszem, hogy amit leírok, az a magam tapasztalata: sem jogszabály- és történelemkönyv-bányászat, sem statisztikai sokaságú megfigyelés nincs mögötte.

Nem tudom, hogy amit leírok, mindig így van-e és az Egyesült Királyságban mindenütt így van-e (vagy legalább Angliában, vagy legalább Londonban, vagy legalább abban a városrészben, körzetben, utcában...) mert a szabályok, szokások elképesztő mértékben eltérhetnek.

Soha nem felejtem el: amikor rá akartam keresni, hogy mikor van iskolai szünet, az oktatási honlap felsorolta a környékbeli iskolákat, hogy ugyan mondjam már meg, melyiknek a naptári beosztására vagyok kíváncsi.

Volt ennél cifrább esetem is: egyszer egy boltban visszajáróként nem angol, hanem skót ötfontost kaptam. (Ugyanis Skóciában skót font van. Természetesen 1 skót font pontosan 1 angol fontot ér. De a skótok számára ez komoly dolog: amikor egy skót pubban angol fonttal fizettem, megállt a levegő... de aztán kiderült, hogy csak egy külföldi kósza turista vagyok és akkor mind barátok lettünk.)

A helybéli indiai boltos még sohase láthatott skót tízfontost: nem fogadta el. Gondoltam: majd az automata. Nagyon meglepődtem és most is úgy érzem, hogy teljesen ellentmond mindennek, amit az Egyesült Királyságról tudok vagy gondolok: a skót bankjegyet a közlekedési Oyster-kártyák automatája sem fogadta el!

No jó: bementem egy bankba – ahol megkérdezték, hogy van-e náluk számlám. Mi köze van ennek a pénz beváltásához? És őnekik egy ilyen ügylet esetén mi közük van hozzá? Bementem a másik bankba; igen, van önöknél számlám; jó, akkor álljak be a hosszú sorba. Beállok, várakozom.

A bank egy alkalmazottja sétál a sor mellett és mindenkit megkérdez, hogy mire vár, kér-e segítséget. Mutatom neki a skót bankjegyet. Ja, hát csak ennyi az intéznivaló? Kikapja a kezemből, odapördül vele egy ablakhoz, egy pillanat múlva már jön vissza egy angol tízfontossal, kezembe nyomja, bye-bye.

Szóval ugyanabban a bankfiókban, ahol az egyik ügyintéző a sorba küldött engem, a másik, ugyanabban az ügyben, soron kívül maga intézkedett. Lehet az is, hogy egy harmadik munkatárs harmadik-féle módon kezelte volna ugyanazt a helyzetet. De az is lehetséges, hogy eltérő jogosultságú ügyintézők voltak... vagy hogy a bank előterében álló ügyintézőnek más jogai, lehetőségei vannak...

Aki külföldre költözködik, gyakran eszébe sem jut, hogy mennyi mindenben fog olyan újdonsággal találkozni, amely a „bennszülöttek” szemében logikus és nyilvánvaló, de a kívülálló számára áttekinthetetlen, követhetetlen, kezelhetetlen. 

Még mindig április 28. Közlekedés az emeleten 

Londonban sem minden autóbusz emeletes; a régi buszok pedig, amelyeknek a hátulján nyitott csigalépcső vezetett az emeletre, már csak múzeumi darabok. 

Most a sofőrnél, az első ajtón kell felszállni: ott van a köralakú sárga felület, ahová az érintésmentes bankkártyát, a kifejezetten közlekedési célra való Oyster-kártyát, illetve a különféle kedvezményes kártyákat oda lehet érinteni. A viteldíj másfél font bármelyik busszal bármelyik napszakban bármilyen távolságra. Átszálláskor persze a másik buszon is levonódik ez a díj. 

Buszon jegyet venni, fizetni nem lehet. Kártyát feltölteni sem, de arra legalább rengeteg más lehetőség van. Majd egy másik bejegyzésben leírom ezeket, meg arról is írok, hogy mi az a „kalap” (cap), amely fölé nem megy a napi/heti levonás és mi az egyszeri hazajutási lehetőség, amely akkor is működik, ha nincs elég fedezet a kártyánkon.

A buszközlekedés Londonban lassú. Nagyon lassú. Nagyon-nagyon lassú. Mendegél a busz, óvatosan kerülgetve a parkoló autókat és kivárva a szembejövőket... mert az utcák nagy hányada háromsávos, de ez nem oda-vissza irányban három-három sáv, hanem összesen.

Két oldalon parkolnak, középen meg megy a kétirányú forgalom, ahogy tud. A busznak elsőbbsége van és tagadhatatlan: látok is majdnem minden héten egy-két esetet, amikor meg is adják neki az elsőbbséget... 

Szóval araszolgat az autóbusz, majd elkanyarodik, mert a száz méterrel arrébb lévő áruház előtt külön is megáll. Aztán visszajön az eredeti útvonalára és megy tovább. 

Amikor nincs váltás legalábbis. Mert egyszer csak az egyik megállóban felszáll az új buszsofőr, az eddigi meg összepakol, esetleg beszélgetnek is kicsit; aztán az új sofőr elhelyezkedik szépen és akár indulhat is.

De ha nincs váltás, akkor sem rövid a megállás. Minden ülésről karnyújtásnyira lehet leszállásjelző gombot találni: nem kell felállni ahhoz, hogy valaki jelezzen. Már áll a busz, amikor valaki az emeleten feltápászkodik. Minden sietség nélkül leballag a lépcsőn és leszáll.

A „földszinti” részen anyukának ekkorra sikerült rábeszélnie a kis háromévest, hogy mégiscsak szálljanak le: most már csak össze kell szednie a táskáit és elindulhat a busz középütt lévő leszálló-ajtaja felé. Senki nem türelmetlen. Akkor sem, amikor valaki felszállás után kezdi keresgélni a fizetésre való kártyáját, ezzel persze a későbbi felszállókat feltartva.

Sőt ma történt meg a 297-esen, amelyen utaztam: indulna a busz, de egy bácsi integet az utca túloldalán, ahol a Sainsbury's bevásárlóközpont van. Az ajtó ismét kinyílik. A bácsi kivárja a forgalmat, mire átjöhet. Lassan biceg, maga után húzva a bevásárlókosarát; másik kezében szatyor.

Óvatosan fellép a buszra. Leteszi a szatyrot, elengedi a bevásárlókocsit, az meg eldől. Előkotorja az Oysterkátryáját, odacsippenti a sárga érzékelőköz, elteszi. Szól néhány barátságos köszönő szót a sofőrhöz. Felszedi a szatyrát és a bevásárlókocsit, elbiceg a neki tetsző ülőhelyig – és amikor leült: most elindul az autóbusz. 

Még egy furcsa eset. Anyuka szállna fel babakocsival, de a babakocsiknak fenntartott helyen már van kettő: több nem fér oda. A buszvezető kikiabál: no space (nincs hely)! Anyuka visszakozik, a többi várakozó sorra felszáll.

Közben anyukának támad egy ötlete: kiveszi a babát a kocsiból, a babakocsit akrobatikus ügyességgel összecsukja (egyik kezében a gyerek, másikban mindenféle szatyrok… harmadik keze nem volt, legalábbis nem láttam), és felszáll a buszra: így már szabad.

Az összehajtogatott babakocsit felrakja a bőröndöknek fenntartott helyre. Minden rendben. Rajtam kívül senki nem volt, aki érdeklődve végignézte volna, mi is történik. 

Szóval lassú az autóbusz. A buszmegállók ráadásul nagyon sűrűn vannak: egy-egy buszmegállónyi távolság Londonban átlagosan talán fele-harmada, mint Budapesten. 

Így aztán az autóbuszok menetidejét természetesen képtelenség kiszámítani. Simán megtörténhet, hogy a negyedóránként közlekedő járatra 25 percet kell várni; de akkor három is érkezik egyszerre. A várakozást sok megállóban teszi kényelmesebbé a legközelebbi tíz járat célállomását és várható érkezési idejét jelző pici fényújság. Tehát buszon az utazzon, aki ráér; viszont az utasnak kellemes élményben és rendkívüli látványban lehet része. 

A látvány rendkívüli voltához hozzátartozik a buszon táplálkozók, fésülködők, táskájukat, szatyrukat kipakolva átrendezők, sminkjüket a rázkódó buszon is rutinosan elkészítők meghitt látványa. Senki nem nézi őket: már én sem. Ha valami nem akadályoz abban, hogy én is a magam életét éljem, akkor nem rám tartozik.

Kivéve persze, ha tanúja vagyok annak, hogy másvalaki veszélybe, méltatlan helyzetbe, indokolatlan hátrányba kerül: ekkor magam is a társadalom felelős tagjaként viselkedem – az adott helyzet dönti el, hogy ez mikor mit jelent. 

A buszjáratok rendszere áttekinthetetlen: a járatok számozása ezerig terjed és ebben még nincsenek benne a betűjelzéses buszok, amelyek – ahogy megfigyeltem – egy-egy városrészen belül közlekednek. 

A nagyon forgalmas pontokon több megálló van egymás után: a nagyjából egyirányba menő buszok ugyanabban a megállóban állnak meg. A megálló-tábla tetején betűjelek vannak: erről is tudni lehet, hogy az adott megállóban melyik buszok állnak meg – de a megálló-táblákon külön is fel van sorolva, hogy hányas számú busz áll meg ott.

Buszonként kis menetrend-leírás is van: persze a követési időtartamok hozzávetőlegesek és az egyes megállók közt várhatóan eltelő időt sem lehet biztosra venni. A kis táblákon csak a busz fontosabb megállói vannak felsorolva; külön megjelölve azok, ahol földalattira, földfelettire vagy vonatra lehet átszállni. Mármint ha megállnak; mert a busz csak akkor áll meg, ha van leszálló, vagy ha a buszmegállóban lévők közül valaki intett. 

Azt mondják, hogy az angolok szeretnek sorbanállni. Lehet… de Londonban a sorbanállás egyáltalán nem jellemző. Talán azért, mert a londoniak nagy hányada nem is angol. Amikor a busz megáll, az emberek formátlan alakzatban csődülnek az ajtóhoz; de rendszerint nagyon előzékenyen, tolakodás nélkül szállnak fel.

Az emeleten egyébként nem szabad állva utazni (nem mintha ezt valaki ellenőrizné) és egyébként sem célszerű, mert a buszok hirtelen indulnak-fékeznek. A lépcsőn fel-le menni kifejezetten veszélyes, ha az ember egy pillanatra is elfelejt kapaszkodni. 

Ülőhely viszont sok van és az ajtók közelében van néhány elsőbbségi ülőhely (priority seat) a nehezen mozgók számára. Láttam itt ülő embert azonnal felpattanni, amikor valaki botra támaszkodva szállt fel; láttam mást közömbösen üldögélni hasonló esetben. Ha csak pár napja lennék Londonban, könnyen mondanék általános érvényű megfigyelést – így azonban már mindenfélét és mindennek az ellenkezőjét is láttam… 

Május 3. Jobbról kerülj elő 

Ennek a bejegyzésnek a címe az első magyarországi KRESZ-ből való: ez volt a három mondatból álló közlekedési szabály második mondata, amely az előzést szabályozta. Az első szabály pedig így szólt: Balra tarts! A britek sokáig számon tartották, hogy volt valahol Európa közepén egy kis ország, ahol szintén baloldali közlekedés volt. Itt most is az van. 

Számomra egyébként olyan a londoni autóközlekedés, mintha mindenki túlzott óvatoskodással vagy bizonytalanul vezetne. Jön az autó a mellékutcából, megáll 2-3 méterre az útkereszteződéstől. A vezető a kormánykerékbe kapaszkodva megpróbál körülnézni, de aztán mégiscsak előbbre araszol a kereszteződésig. Alaposan körül kémlel mindkét irányba, többször is. Én autóvezetés-tanulóként viselkedtem így a nyolcadik kerület nehezen belátható utcáiban… Aztán lépésben elindul, és végre áthajt vagy befordul. 

A nagy óvatosság egyébként indokolt. A gyalogosok (tíz év körüli kisgyerekek is, egyedül, szemmel látható rutinnal) lazán mennek át az úton bárhol, piros lámpánál is. Gondosan körülnéznek, és ha úgy látják, hogy az autó féktávolságán kívül vannak, nekiindulnak.

Zoltántól érdeklődöm a közúti közlekedés felől. Ő nyolc éve él Londonban. A foglalkozása és a hobbija az autóvezetés. Ugyanazon a munkahelyen dolgozik, ahol annak idején kezdett. Most második hete az ő kocsikísérője vagyok. 

Szívesen mesél, zavarba ejtő bizalommal. Azt mondja, hogy a „balkéz-szabály” hamar megszokható. Egyébként nem láttam útkereszteződést, ahol valami ne jelezte volna, hogy kinek van elsőbbsége.

Hol a nálunk is megszokott háromszögletű tábla, sok esetben „give way” felirattal kiegészítve, hol az úttestre felfestett háromszög (vagy ez is, az is); de legalább egy szaggatott felfestés, amely „lezárja” azt az úttorkolatot, ahol elsőbbséget kell adni. Praktikus megoldás ott, ahol nagyon ritka, hogy annyi hó legyen az úton, hogy attól ne volna látható, mi van odafestve. 

A gyalogátkelőhely nem zebra: a két széle van felfestéssel jelölve. Vannak gyalogátkelők, amelyek tövében mindkét járdán gömb alakú citromsárga lámpa világít vagy villog egy-egy oszlop tetején. Ezeken az átkelőhelyeken a gyalogosnak annyira elsőbbsége van, hogy ha csak közelít is hozzá, a forgalomnak le kell állnia. A gyalogos feljelentést is tehet, ha ez nem történik meg, és súlyos a büntetés. 

A többi átkelőhelynél a járművek nem lassítanak: tessék megvárni, amíg majd nem jön semmi – vagy ami jön, eléggé távol van ahhoz, hogy elé lehet lépni. Ahol viszont a gyalogosátkelőt külön lámpa védi, ott a lámpaoszlopon lévő kis készülék gombját meg kell nyomni és a jelzés hamarosan sárgára, majd pirosra vált a járművek számára és zöldre a gyalogosoknak: nincs jármű, amelyik még át akarna surranni a sárgán, hanem mind megáll, békésen, türelmesen, akkor is, ha csak egyetlenegy gyalogos állította le a forgalmat.

Aztán a zöld kialszik: ez olyan, mint amikor Magyarországon villog a zöld: még szabad befejezni az átkelést, de elindulni már nem tanácsos. (Attól még sokan ilyenkor indulnak.) A járművek számára ilyenkor a sárga villogni kezd, majd megjelenik a zöld: folytathatják az utat. 

Rengeteg a furcsaság: például hogy az országúton mérföldben van megadva a sebességkorlátozás, de kilométer-táblák vannak; vagy hogy a forgalmas részeken kamion-méretű parkolóhely van elkülönítve rakodás céljára, tehát az áruszállítóknak van hol megállniuk… de az az igazság, hogy egyetlen bejegyzésbe most nem fér több: visszatérünk még a közúti közlekedés témájára. 

Május 5. Otthon, édes otthon 

Ezek a bejegyzéseim a magam tapasztalatain alapulnak; ahol nem, ott forráshivatkozás mutatja, hogy honnan valók a közölt ismeretek. Egyáltalán nem biztos, hogy mások pontosan ugyanezt tapasztalják. 

Ami például a lakásokat illeti: én eddig külterületen laktam, többnyire a 4-es zónában: a belső területek árai megfizethetetlenek a számomra – egyelőre. 

Itt „kívül” egy átlagos lakás bére (előre szólok: forintra, magyarországi árakra átszámolni, ahogy mondani szokták, alkalmas a nyugalom megzavarására!) 1200-1600 font.

Ez az átlagos lakás kétszintes: a földszinten előszoba, konyha, étkező, fürdőszoba WC-vel, nappali; az emeleten két, egyenként úgy 15 négyzetméter körüli szoba. Ezt már duplaszobának hívják. Van még az emeleten esetleg egy szimpla (single) szoba vagy doboz-szoba (box-room) is: aludni az is elég lehet. 

Sokan vesznek ki lakást úgy, hogy aztán a szobákat kiadják. Azt hallottam, hogy az utóbbi években ez csak akkor legális, ha az, aki a teljes lakást bérli, maga is ott lakik.

Sokféle kombinációt láttam már. Volt, ahol a lakást bérlő házaspár a beépített teraszon lakott és megosztva hat embernek adta ki a lakás többi részét. Volt, ahol a nagy étkezőt leválasztották a konyháról és külön szobaként azt is kiadták.

Volt, ahol teljesen átalakították a házat: a földszinten előszoba, pici wc, konyha, étkező és két duplaszoba volt, az emeleten fürdőszoba és még egy kis zuhanyozó, meg két dupla és egy szimpla szoba – a lakásban összesen kilenc lakóval.

A duplaszoba átlagos heti bére (ebben a körzetben) heti 160-180 font, a szimpla szobáé, dobozszobáé 80-100 font. Szinte mindenütt háromheti bért kérnek beköltözéskor: egyheti bért előre, plusz kétheti bérnek felel meg a kaució (deposit), amelyet visszaadnak, ha kiköltözéskor károsodás nélkül adjuk vissza a bérleményt. 

Ezek „bills included” bérleti díjak, vagyis a bérleti díj a számlákat is tartalmazza. Előnyük, hogy nincs gondunk a víz, gáz, áram, szemétszállítás díjaira, a környékenként eltérő helyi adóra (council tax).

Van, ahol a bérleti díj a tévé-előfizetést és az internetet is tartalmazza: rá kell kérdezni. A „bills included” konstrukció hátránya, hogy egyetlen közüzemi számla sem érkezik a nevünkre: ez azért jelenthet gondot, mert a lakcímet sokféle ügyintézéshez igazolni kell, lakcímnyilvántartás viszont nincs – de egy közüzemi számlát elfogadnak igazolásul. 

Választás előtt nagyon részletesen érdeklődni érdemes, hogy mi tartozik a lakáshoz, szobához: matrac is vagy csak ágykeret, edények és evőeszközök a konyhában, hűtőszekrény, mosógép, takarítószerek…

Volt, ahol széket is a lakónak kellett vásárolnia és szemétvödör, műanyag kuka helyett egy nagy fekete nejlonzsák volt a konyhában a földre dobva; és volt, ahol nagy íróasztal várt, rajta nyomtatóval és más irodaszerekkel, valamint a szobához tartozó vízforralóval, poharakkal, vizeskancsóval és az új lakó szíves fogadására odakészített kávéval. 

A drága szoba-bérek oka tehát az, hogy a teljes lakás, ház bérleti díja is magas. De ehhez magas színvonalú közszolgáltatás is tartozik. Posta naponta jön, néhol naponta kétszer. Az utcákat rendszeresen és gondosan takarítják és javítják.

És egy jellegzetes példa: egy szomszéd az autója ülésére tette az akkumulátort és a lakásból kivezetett kábellel töltötte. Amikor füstölni kezdett… a tűzoltók perceken belül ott voltak; pillanatok alatt törték fel az autót (mialatt egyikük kopogott-csengetett, hogy az autó tulajdonosát megtalálja, de ő nem volt otthon); pillanatok alatt oltottak… majd 4-5 óra múlva visszajöttek megnézni, hogy minden rendben van-e.

Láttam utcai rosszullétet, amelyhez 4-5 percen belül érkezett a mentő; láttam naponta többször érkező szemétszállítókat, akik az utcai hulladékgyűjtőket ürítették és a lakások, üzletek elé kirakott szemetet vitték el. A város drága, de működik.”

HÍRMONDÓ

Már szabadságra sem futja az áruházláncoknál

Olyan nagy a munkaerőhiány Magyarországon, hogy több áruházlánc nem akarja egyben kiadni az alkalmazottaknak a nyári szabadságot. Ember nincs, nyáron pedig főleg nincsen, ami óriási terhet ró a munkavállalókra. A Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezete elnöke szerint például az áruházláncoknál olyan önkéntes nyilatkozatokra kényszerítik a bolti dolgozókat, miszerint nyáron lemondanak azon törvény adta jogukról, hogy egyben, hosszabb időre igénybe vegyék a nekik járó szabadságot. (A teljes cikket itt találod.)

„Kezelhetetlen méreteket ölt az elvándorlás”

A magyar politikusok is előszeretettel veszik elő, akár a Parlamentben is a határátkelés témáját. Legutóbb az ellenzéki LMP társelnöke, Szél Bernadett beszélt arról, hogy míg egyes régiókban továbbra sem lehet munkahelyet találni, máshol munkaerő-hiányról érkezik jelzés. A képviselő szerint a kormánypárti politikusok urizálnak, haveroknak kedveznek, eközben a dolgozók háromnegyede átlagbér alatt keres, négy millió ember létminimum alatt él.

A kormány ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy 2010 óta 600 ezerrel többen dolgoznak, a munkába bekapcsolódók száma évről-évre nő. Közülük 370 ezer a versenyszférában helyezkedett el. Pár éve még kizárólag a munkanélküliség volt a probléma, onnan jutottak el oda, hogy a munkaerő-hiányt hogyan pótolják. (A teljes írást itt olvashatjátok el.)

Senki nem tudja, mi fog történni

A következő hetek nagy kérdés, hogy vajon a britek maradnak-e az Európai Unió tagjai. A napokban Timothy Kirkhope brit EP-képviselő válaszolt angliai magyarok kérdéseire. A válaszaiból idéznék: „A kilépéssel, ahogy a miniszterelnök mondta, beugranánk a sötétbe. Ezzel a bizonytalansággal néz szembe az az 1,2 millió brit állampolgár, aki más uniós országban él, és azok az EU-s állampolgárok is, akik Nagy-Britanniában laknak. Nincs rá garancia, hogy a britek megtarthatják a jogaikat az ingyenes vagy olcsó egészségügyi ellátásra és más juttatásokra külföldön, és arra sincs, hogy az uniós polgárok megőrizhetik a korábbi státuszukat az Egyesült Királyságban.” (Ha a további kérdések és válaszok is érdekelnek, akkor ide kattintsatok!)

(Fotó: Romsics Balázs)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!