A beilleszkedés, hazatérés témája adja a mai blogajánló gerincét, megnézzük egy személyes példán és a szakember szemével is a kérdést. Majd ellátogatunk egy fülöp-szigeteki börtönbe, ahonnan kis túlzással csak a pláza hiányzik. Tényleg hiányzik? (A poszt végén pedig egy újdonságot is találtok, remélem, tetszeni fog!)

A hazalátogatás (pláne, ha hosszabb idő után történik) sok határátkelő életében jelent traumatikus élményt. Nem volt ez másként a Végtelen… talán blog szerzőjével sem, a gondolatait egy nagyszerű posztban osztotta meg

„Én mindent fel akartam égetni magam mögött. Eladni a lakást, még nagyon áron alul is, kidobni mindent, ami arra az életemre emlékeztetett. Egy vadiújat kezdeni. A téli ruháimat mind elosztogattam, a könyveket, a gyerek játékait, téli ruháit is. Minden menjen!

A lakás nem kelt el, még évekig teherként nyomott a súlya. Utólag mégis jobb, mert ma már sokkal jobb áron fogjuk tudni eladni. És így még adósságot sem kell majd tovább cipelnünk.

Bár ma már minden más. Ma már nem cipelek. Semmit. Az életem könnyű lett, mint egy tollpihe. Még ma is hajlamos vagyok annak tulajdonítani a változást, hogy elhagytuk azt a reményvesztett országot. De valójában én változtam. Én hagytam el mindent, ami rossz volt, én kezdtem újat, én hoztam magammal csak a jót és építettem egy másik életet. (...)

Mi, emigránsok nagyban hasonlítunk egymásra. Mikor megérkezünk új otthonunkba, még tele vagyunk sérelemmel. Panaszáradatunk kifogyhatatlan. A korábban eljöttek csak mosolyognak rajtunk. Majd elmúlik ez is – gondolják.

Nálunk a legtöbb fröcsögő panasz az igazságtalan rendszerről és a logikátlan bürokráciáról szokott szólni. Mindenki ismeri a végeláthatatlan sérelemhegyeket, amelyek minket értek az adóhatóság, a tb központ és hasonló fantasztikus intézmények révén.

A friss emigránsok egymás szavába vágva elevenítik fel legdurvább, Kafka abszurditásával vetekedő, idegtépő, felháborító, igazságtalan kalandjaikat a nagy magyar bürokráciával szemben. Mindőnkkel kibabrált a rendszer.

A méreg úgy ömlik ki az asztalra, hogy öröm benne dagonyázni. Jó, hogy nem vagyunk egyedül, jó, hogy mások is megértik (csak a magyarok persze!) és hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik eljöttünk, mert nem bírtuk.

Aztán múlnak a hónapok, az évek és a magyar sérelmek elhalványulnak, ahogyan a helyi kihívásokkal kell megküzdeni. A harag engem még sokáig emésztett. Néha azt hiszem, soha nem fogok tudni megbocsátani. Nem az embereknek, dehogy! Ha emberre lennék mérges, már sokkal hamarabb túltettem volna magam rajta.

Mégis, idővel minden halványodik. És ahogyan dolgozol is azon, hogy ne emésszen tovább a rossz, mindaz a teher, amit otthonról cipeltél, lassan lemállik és előjönnek a jók.

Pillanatokra taglóznak le emlékek a gyerekkoromból, egy-egy illat kapcsán, egy-egy dal hallatán megint ott vagyok, a vidéki Magyarországon gyerekkoromban, megint ott vagyok a strandon a tesómmal, megint orgonát lopunk anyunak a lakótelep szélén… (...)

Megérkezni legjobban ahhoz hasonlítható, mikor elsétálsz gyerekkorod otthona felé évtizedek múltán. Látod, hogy mások laknak a házban, de be kell menned. Ott állsz, minden ugyanolyan, mégis más. Csengetsz, várod, hogy valaki kinyissa. Csakúgy, mint gyerekkorodban annyiszor.

Igyekszel minden elvárástól megszabadulni, de nem lehet. Minél inkább akarod, annál több elvárás bukkan fel. Aztán kinyílik az ajtó. Csodálkoznak, nem ismernek. Bemutatkozol, elmondod itt laktál valamikor régen, kérded, nem nézhetnél-e be csak a kertbe vagy az ablakon egy kicsikét? Az ott lakó kedves, beinvitál.

Idegenként néz rád, mint az ország, mikor visszatérsz. Megérted, hiszen az is vagy, de mégis fáj. Még a barátaid sem értik hogy-hogy? Hiszen egyszer már elmentél, hiszen már elhagytál, már cserbenhagytál minket… már lemondtunk rólad. (...)

Nem is érted mit magyaráznak körülötted. Mintha csak idegen nyelven beszélnének. Csak nézed, nézed a kertet. Minden olyan más és mégis minden ugyanolyan. Annyi emlék, annyi történet, annyi hang, zene, öröm. Mind itt van.

Mind itt volt… valamikor veled.

Az illúzió elszáll egy pillanat alatt. Most már minden más. Semmi sem ugyanolyan. Nem lehet a múltba visszamenni. Megszabadulni az elvárásoktól? Lehetetlen. Tényleg azt vártad, hogy a jó dolgok megmaradnak, a rosszak meg elmúlnak? Ennyire naiv vagy? Hogyan is gondolhattad? Idegen vagy itt, a régi kertben, ami egykor az otthonod volt.

Meghallod a hangokat mögötted. Régi barátok tűnnek fel, szomszédok. Mind valamit akar. Mond el milyen volt odakint, mond, hogy rossz volt, mond, hogy itt a legjobb. (...)

Nem, nem akartam ezzel szembenézni! A saját démonjaimmal, amiket otthon hagytam, ami miatt eljöttem, ami miatt elköltöztem. Nem, nem akartam ezt az összes terhet, ezt az életet, nem, nem akartam és még ma sem akarom!

Nem, nincs keresni valóm itt, nem, nem tehetem meg ezt magammal! Nem adhatom oda a felépített erőmet, a lelkivilágom, a nyugalmam, mindent, amit keservesen újra alkottam és nem vehetem a vállamra megint a terheket, amiktől évek alatt sem szabadultam meg teljesen! Nem! (...)

Nem jobb életet akartam, hanem ÉLETET. Olyat, amibe nem fogok beleőszülni, amiből nem a könnyek maradnak csak, amelyik nem emészt fel, nem facsar ki. Életet, amit örömmel lehet élni. Életet, ahol nem kell félni és éhezni. És megtaláltam.

Megtaláltam a párom, a szerelmem, az országokat, amik befogadnak, a helyeket a világban, amelyeket nem csak én szeretek, de a helyek is szeretnek engem, embereket, barátokat, munkát, feladatokat, életet, ami egyáltalán nem elviselhetetlen könnyű, az én családomat. Nekem ők az otthon. Nem ez a hely. Ez csak egy elromantikázott múlt. A nosztalgia édeskés gúnya. A jelen teljesen más. A jövő pedig nem itt van. Legalábbis nekem biztosan nem.”

A teljes posztot itt találjátok, érdemes elolvasni!

Az új élet négy szakasza

Ha már a hazatérésnél tartunk, talán érdemes egy pillantást vetni a beilleszkedés szakaszaira. Volt már erről persze szó a blogon, de hátha akad, akinek újdonság, és a Pszichológus online blog ad pár érdekes szempontot.

„Ha az ember országot vált, a kiköltözést követő években négy, egymástól nagyon is különböző lélektani szakaszon megy keresztül. Hogy az egyes szakaszok kinél mennyi ideig tartanak - külföldön élő magyarokkal való tanácsadó és terápiás munkám tapasztalatai szerint - erősen szituáció - és egyénfüggő.

Az első fázis a Nászutas szakasz, a Mézeshetek ideje

Ez leginkább a szerelemhez hasonlítható, amiről tudjuk, hogy egyfajta módosult tudatállapot. :-) Ez az eufória ideje, ilyenkor az ember, pár centivel a föld felett lebeg, rózsaszín – vagy legalábbis színes – szemüvegen keresztül látja az általa választott új világot.

Úgy érzi magát, mintha nászúton lenne, ekkor még „turistáskodik”: minden új, érdekes, izgalmas, elbűvölően más, mint otthon. És persze ekkor úgy látja, hogy minden sokkal jobb is. A realitásérzék, mondjuk úgy, hogy nem erőssége ennek az időszaknak. (...)

Ebben a szakaszban nem érdemes mindent felszámolni otthon, a végleges döntés ugyanis még túl korai lenne. A kutatások szerint általában 3-6 hónapig tart, de én úgy tapasztaltam, hogy sok esetben jóval hosszabb ideig. (...)

A második fázis a Krízis, a Kulturális sokk szakasza

De nevezhetnénk ezt a szakaszt a „kijózanodás” állapotának is. Az ember egyszer csak észreveszi az új hely árnyoldalait is. Hiába: „Ahol sok a fény, ott sok az árnyék.”

Ekkor cseréljük szemüvegünket feketére, de legalábbis nagyon sötétre. Ekkor szinte minden átértékelődik. Ami eddig vonzó és csodálatosan újszerű volt, az ekkor hirtelen idegenné, zavaróvá válik. Szinte UFO-nak érezzük magunkat egy idegen bolygón. Sokan ekkor csak fogják a fejüket, nem is értik, hogyan kerültek ide, mit is keresnek itt. (...)

A helyiek ekkor már nem felszabadultnak és életvidámnak tűnnek – mint az első szakaszban – hanem kifejezetten kulturálatlannak, gátlástalannak. Más országokban, az elsőre korrektnek, megbízhatónak, kiszámíthatónak, kulturáltnak tartott helyiek hirtelen hideggé, zárkózottá, távolságtartóvá válnak a szemünkben. (...)

Ez a szakasz törvényszerűen eljön minden külföldre költöző életében, azonban van, akinél rendkívül rövid idő alatt lezajlik.

Még ebben a szakaszban sem ajánlott komoly, nehezen visszafordítható döntéseket hozni, mivel egyáltalán nem biztos, hogy a következő szakaszba lépve ugyanezek a döntések születnének.

A harmadik fázis az alkalmazkodás szakasza

Ez az időszak az elfogadásról szól. Ekkor már reálisabb képünk van a helyről, mélyebb ismereteink a kultúráról, a szokásokról, az emberek mentalitásáról.

Tisztábban látjuk az előnyöket és a hátrányokat. Már sokkal kevésbé torzított az észlelésünk. (...) Ebben a szakaszban merülhet fel először reálisan a kérdés: „Menjek vagy maradjak?” (...)

Meg lehet próbálni a mérleg két serpenyőjébe pakolni az érveket a maradás mellett és az érveket a hazaköltözés mellett... Én azonban úgy gondolom, és azt tapasztalom, hogy az igazán jó döntések nem fejből, hanem „gyomorból” születnek.

„Nem szívből, hanem gyomorból???” – kérdezhetnétek. Igen, gyomorból. Elmondom, mire gondolok: Ha az ember elképzeli mindkét alternatíva megvalósulását, mintha itt és most történne, mintegy belehelyezkedve egymás után mindkét lehetséges jövőképbe, és figyel a közben felmerülő testi érzéseire, észreveszi, hogy a "gyomra" minden esetben jelezni fog.

A testünk megbízhatóan jelzi, ha valami igazán vonzó, jó nekünk, vagy épp ellenkezőleg, ha valamit célszerű lenne elkerülni. (...) Bárhogy döntünk végül, ebben a szakaszban van a leginkább esélyünk arra, hogy egy megalapozott döntést hozzunk. (...)

A negyedik fázis a Beilleszkedés – az asszimiláció szakasza

Ez az utolsó szakasz a sokkal mélyebb beilleszkedést jelenti, éppen ezért viszonylag kevesen jutnak el ide. Ekkor az ember már túl van a dilemmáin, végleges döntést hozott a maradás mellett, teljesen otthonosan mozog az új kultúrában. Sikeresen megtalálta az egyensúlyt régi és új otthona, kultúrája között."

A saját döntéséről és élményeiről hamarosan, ha minden jól megy, akkor itt, a Határátkelőn számol be Ivett, addig olvassátok el itt az eredeti posztot!

Börtön cellák (és pláza) nélkül

Végül valami teljesen más, és egyedi, hiszen szerintem elég kevesen jártatok fülöp-szigeteki börtönben (és arra is kötnék fogadásokat, hogy kevesen is tervezitek…). A 90 millió fülöpke blog szerzője viszont egy ismerősének köszönhetően bepillanthatott a Bilibid börtön falai közé, és amit látott, az nem akármi volt.

„Felejtsetek el mindent, amit filmekben láttatok, vagy így vagy úgy személyesen tapasztaltatok Európában esetleg Amerikában. Ebben a börtönben csak két majmot és pár sast láttam rács mögött, kint az udvaron. (...)

Ha annyit mondok, hogy gyakorlatilag nincsenek cellák a börtönben, akkor szerintem kezditek kapizsgálni, hogy milyen is az életérzés odabent. Azért mondom, hogy gyakorlatilag, mert a "cellákon" vannak rácsos ajtók, de azok nincsenek bezárva, a bentlakók szabadon mehetnek ki-be. De akkor most hol is vagyunk vagy mi ez a börtön?

A Bilidbid börtön komplexum 9 hektáron terül el és 3 veszélyességi szintre van osztva a bentlakók által elkövetett bűncselekmények alapján. A legenyhébb a Minimum komplexum, ahol maximum 3 évig terjedő letöltendővel kerülnek be a delikvensek és sokan annyira megszeretik, hogy nem is nagyon akarnak elmenni onnan.

A ki- és bejárás gyakorlatilag szabadon történik, nyitva van a börtön kapuja, Edit nővér mondta, hogy van, hogy a rabok ott lófrálnak a közeli parkban, ha szabadul valaki az is lehet, felhúz magának egy kalyibát a közelben, hogy tagja maradjon a közösségnek.

A második szint a Medium komplexum, ahova 4-19 évig terjedő letöltendő börtönbüntetéssel az önéletrajzban lehet pályázni. Itt nincs szabad ki- és bejárás a külvilágtól egy drótkerítés választja el - ezt emelte ki nekem Ramos, gondolom az az egyik szívfájdalma, hogy még csak látni sem láthatja a külvilágot - szemben a Maximum komplexummal, ahol beton kerítést húztak fel és természetesen itt sincs ki- és bejárkálás csak úgy.

A Maximumban - ahova a 20+ évet kapott emberek kerülnek - körülbelül összesen 15000 elítélt lakik 4 falura osztva, míg a másik kettőben körülbelül 7000-en.

Ha már a számoknál vagyunk, akkor itt említem meg, hogy egy falura - ahol én voltam mondjuk 3000 elítélt volt - egy műszakban 50 őr vigyáz! Ezt több embertől is megkérdeztem, mert nem hittem el, azt hittem valami félreértés, de nem.

Ráadásul az őröknek csak egy része van a falakon, a másik része bent mászkál, pihen, vagy épp biliárdozik a rabokkal! Ennek több oka is lehet, az egyik például, hogy a bentlakók elintézik egymás között, ha valaki szökni akar.

Azt hallottam, hogy mikor 3 ember megszökött és az egyiket elkapták és visszavitték a börtönbe nem élte meg a reggelt. Ez azért van, mert ilyenkor a börtönt kollektívan büntetik és azt senki sem szereti, szóval elintézik egymás között, de ettől még nem a teletetovált, bandaháborús börtönt kell elképzelni, ahol minden nap megkéselnek 20 embert a zuhanyzóban.

Azt mondták, hogy vannak bandák, hogy az emberek tartozzanak valahova, de nem jellemző a bandaháború. Ha vita van, akkor megpróbálják diplomatikus módon elintézni. (...)

Barakkokban laknak, egy „szobában” hárman-négyen vannak, ezek elég kicsik, és két szoba van egymásra építve. A barakkban van televízió is és láttam darts táblát is.

Hétvégére felosztják, hogy ki hol alszik, ha épp jön valakinek a felesége, de lehet egy kis szobát bérelni is - vagy alanyi jogon jár? azt most nem tudom -, ami kb. 2x2 méter, de a lényegre elég - úgyis kicsi itt mindenki, még sok is.

Mindezeket látva és megtapasztalva mondtam is Ramosnak - aki egyébként nagyon jó kedélyű volt -, hogy innen már csak a pláza hiányzik. Na, én ezt viccnek szántam, de ő komolyan elgondolkodott rajta és mondta, hogy igen az jó lenne.

Egyébként onnan van pénze, hogy a bent készülő festményekből vásárol és azt többszörös áron eladja a felesége kint. A festőknek megveszik a családtagok az alapanyagokat kint és beviszik. Szóval elég nagy áruforgalom van ki-be...

Egyébként nagyon szépeket festenek, készítenek képeket bambuszból is - vettem is egy ilyet emlékbe Ramostól és amilyen nagylelkű volt odaadta beszerzési áron, sőt van egy nagyon érdekes fajta kép is, égetett fa. Furnérlemezre égetnek képet egy műszer segítségével, erre azt mondták, hogy mindkettőt, a műszert és ezt a fajta művészetet is itt találták ki, a börtön falain belül.”

Mondanom sem kell, nagyon érdemes elolvasni a teljes posztot (itt tehetitek meg), tele van még több érdekességgel.

HÍRMONDÓ

Arra gondoltam, megpróbálkozom egy újdonsággal (aztán majd meglátjuk, mit szóltok hozzá), aminek lényege, hogy minden poszt alá összegyűjtöm nektek pár mondatban az adott nap legérdekesebb híreit, történéseit (természetesen azokat, amelyek a határátkelőknek azok lehetnek), adott esetben ezekkel is ki lehet egészíteni a beszélgetéseket. (A linkekre kattintva további részleteket is olvashattok az adott témában.) Lássuk az elsőt!

Angliából indulunk, már csak azért is, mert Londonnak új polgármestere van (pontosabban hivatalosan lesz hétfőtől) a munkáspárti Sadiq Khan személyében. Olyasmiket ígér, mint a londoni tömegközlekedési díjak befagyasztása négy évre, az Oxford Street átalakítása gyalogosutcává, valamint az, hogy a Londonban épülő új lakások legalább 50 százaléka az alkalmazotti fizetésekből élők számára is megfizethető legyen.

Sadiq Khan (Fotó: facebook.com/sadiqforlondon)

Mi lesz a magyarok angliai munkavállalásával?

Szintén szigetországi az az elemzés, amely szerint az Európai Unió társállamaiból Nagy-Britanniába érkező munkavállalók alig néhány százaléka felelne meg a brit munkavállalói vízumelőírásoknak, ha Nagy-Britannia az EU-tagságról június 23-ára kiírt népszavazás eredményeként kilépne az unióból.

Az Oxfordi Egyetem mellett működő független migrációkutató elemzőműhely, a Migration Observatory emlékeztet, hogy a hatályos brit törvények szerint az unión kívüli országokból érkezők – a hiányszakmáktól eltekintve – felsőfokú végzettség esetén kaphatnak munkavállalói vízumot, és a feltételek között szerepel az is, hogy nagy-britanniai munkaszerződésük alapján évente legalább 20 800 font (8,3 millió forint) fizetésben részesüljenek.

Ha Nagy-Britannia távozna az EU-ból, és onnantól ezt a szabályrendszert alkalmazná az unióban maradó országokra is, e feltételeknek a Nagy-Britanniában dolgozó EU-állampolgárok 25 százaléka felelne meg.

Veszélyhelyzet a magyar egészségügyben?

Végezetül arról, hogy miközben a magyar kormány még az elmúlt hetekben is azt kommunikálta, folyamatosan csökken az orvosok elvándorlásának mértéke, úgy módosították a vonatkozó törvényt, hogy lehetőség legyen a veszélyhelyzet elrendelésére, ha nincs elég szakember.

Szakmai körökben attól tartanak, hogy az egyre súlyosabb szakemberhiányt próbálja majd a kormány jogi eszközökkel ideig-óráig kezelni, és csupán ezt a célt szolgálja a Magyar Közlönyben megjelent egészségügyi törvénymódosító-csomag. Ez lehetővé teszi – a még csak tervezett alkotmánymódosítás szóhasználatát átvéve – az egészségügyi veszélyhelyzet kihirdetését.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!