A mai poszt több szempontból is különleges. Különleges azért, mert szerzője, Kovács Gergely jelenleg Walesben dolgozik egy étteremben, és szabadidejében novellákat ír. Eredetileg nem ide szántam volna, hanem az oldalra (hiszen inkább egy érzést ragad meg, mintsem konkrétumokat), de annyira megérintett, hogy úgy gondoltam, hadd kerüljön ki ide is (szombaton talán elfér), annak ellenére, hogy a szerző blogján már megjelent. Remélem, nem bánjátok majd.

„- Felhő – mutat az ég felé. – Mögötte van a napocska – és belefeledkezik a látványba. Hatalmas szürke esőfelhő bitorolja egymagában a délutáni égboltot, karimája élesen, ezüstösen ragyog, ahogy a nap a hátát masszírozza. Léna megbabonázva mered a fényébe, nagyon tetszik neki, aztán felém sandít, jutalma nem marad el, nahát, milyen okos kislány vagy. Mosolyogva teszi a többi a dicséret mellé, és már egy reklámszatyrot tanulmányoz önfeledten, de hazafelé fel-felpillant, ott van-e még az égen.

Úttesthez közeledünk, az egyik kezét én fogom, a másikat a húgom. Átellenben játszótér. Négy óra van, márciusi kora nyár, hazafelé tartunk a bölcsiből. Kellemes szűrt fényt ömlik szét az utcán, meleg van, pulóver is elég lett volna.

Zsibbad a szám, rájövök, hogy félórája szünet nélkül mosolygok – mindig ez van, ha az unokahúgommal vagyok. Áldott állapot. Kisimult arcom akkor gyűrődik megint ráncokba, mikor Léna eltűnik a mászóvár gyerekzsivajában. Anyja minden mozdulatát figyeli, fejben lép helyette is, ahogy a kicsi a lábait rakosgatja ügyesen.

Leülök a padra szélen, érzem, ahogy kiszippant valami ebből a békés dimenzióból. A felhőre pillantok, széle most tompábban fénylik, már nem Léna szemével nézem. Csak egy nagy rakás ormótlan vízpára, ami lecövekelt a nap előtt.

A szürkeség esszenciája, bántóan közönséges darab, híján a göndör játékosságnak, a távolt nyújtó titokzatosságnak, vihar előtti szívdobbanásnak. Nem is értem, mit rondít bele a makulátlan kékségbe, egy ostoba félreértés, makacs szennyeződés az utolsó napomon. Az utolsó délutánon – itthon.

Nem fontos, hová megyek – csak egy újabb tetszőleges fehér folt a térképen. Félek, de nincs más választásom, maradni még gyávább vagyok. Szűk lett a tér, alig egy lábujjhegynyi föld alattam, sajog a lábam, fárasztó a spicc. Mire megjövök, a saját hokedlimen gyúrhatom ki belőle a görcsöt. Addigra lehet, hogy a fiatalság leolvad az arcomról, kiizzadom a nagy rohanásban, de majd a szívem felfogja a kóbor cseppeket.

Jól kell gazdálkodni vele, akárcsak a szerencsével - heti egy sorsjegy, és kész, minden mást nekem kell intézni. Nem lesz könnyű, a bizonyosság szárazon roppan a derekamban, pedig még azt sem tudom, mi vár rám ott, ahová megyek.

Illetve dehogynem tudom. Képzeljék el az összes szóközt az eddig elmondottakban, gyúrják össze egy nagy gombóccá – na, oda megyek. Jobb, ha tudják, a szóközök is tudnak ordítani. Mondjuk az érzéstől, amit egy teniszlabda érezhet, amelyik egyik térfélen sem bír leesni. Pedig akarna, mindegy már hol, csak ne a hálóban.

Volt már, hogy odaát maradtam volna. De minden áttetszőnek, illúziónak bizonyult, mikor felé nyúltam. Persze lehet, hogy én váltam odaát légneművé. Arrafelé csalnak a gravitonok, minden könnyebb és ritkább.

Hazaérve megsűrűsödöm, megcsomósodom, ahogy belehelyezem magam a kontextusba, és egy darabig élvezem a görnyesztő súlyokat a vállamon. Félreértés ne essék, alighanem én vagyok csak ilyen gyagya. Csak nekem nem megy.

Még mindig nem tudom, vajon az ottani föld rossz, vagy én magom életképtelen, amit ültetnék. Kerül a siker, de ott legalább van mire fogni. Nem baj, én úgyis a mindenséggel mérem magam, legfeljebb csalok néhány centit.

Tipegő léptek, Léna jön hozzám, élményektől jóllakva, indulunk tovább. Nem sietünk, jólesik a lassúság, akár meditálni is tudnék. Vibrál a fény, ahogy szűri a felhő, békebeli a táj.

Az ábécé előtt fiatal lány cigizik, a szomszéd pékség illatos, egy részeg anyázik egykedvűen. Ide tartozom, itt nyer bennem értelmet minden tétovaság. És itt vagyok nagybácsi, a Skype-on csak egy hülyén vigyorgó kopasz folt.

Kézen fogva andalgunk, a húgom elkattint rólunk néhány képet. Jó lesz majd nézegetni. Azt már szerencsére senki sem kérdezgeti, mikor lesz nekem is gyerekem. Megspóroljuk a zavart csendet, mielőtt belekezdenék valamibe, amit én sem gondolok komolyan. Azért a bakancslistámról még nem húztam ki. Tolódik, ez van.

A húgom beszalad a boltba, Lénával kint pogácsázunk. Felteszem egy kör alakú, térdig érő emlékműre, talán a hős mártírok sem bánják a tündéri kis lábakat. Egymásra nevetünk, tudom, hogy ez megmarad, talán neki is, bár őt még óránként érik az új csodák.

Felmegyünk a lakásba, labdázunk, rajzolunk, rajzfilmet nézünk. Az ölembe ül, hátradől, nem mozdul, figyeli a mesét. Aztán a háromévesek határozottságával mondja, hogy maradjak. Méretes sóhaj reked belém, mielőtt megnyugtatom, nemsokára hazajövök. Ezzel, úgy tűnik, megelégszik, engem pedig furdal a lelkiismeret. Nekem nemsokára, neki viszont az egész hátralévő bölcsőde.

Az vigasztal, hogy nem lesz túl sok ideje rám gondolni ennek a kis örökmozgónak. Csak az én gerincem nyúlik, göcsörtös faágként áttör a fotelen, gyökeret eresztek az ötödik emelet vékony padlójába. Minden sejtem maradni akar, érzés és gondolat összecseng, elutazásom merénylet minden ellen, ami számít. Ez már tényleg az utolsó kör, emlékeztetem magam, ezt már féllábon is.

Reggel még félig alszom, mikor az anyja áthozza a szobámba egy búcsúpuszira. Megölelem, de már megy is, várják a felhők odakint. A húgom noszogatására megilletődve mondja: Jó utat, és már egyedül vagyok a szobában. A kinti hajnal beteges kíváncsisággal nézi, ahogy forgolódom – nem tudok visszaaludni.

Aztán már minden rutinszerűen, gépiesen megy, minden busz időben jön, jó helyem van a gépen, a folyosó mellett – már nem szoktam kifelé bámészkodni. Mellettem magyarul beszélnek, kedvesek, megkínálnak gumicukorral. Kis haladékot nyerek velük, a kötelező pff-már-megint-itt-ig.

Aztán mégis kinézek, egy kád higanyként borítja az ablakot a szürkeség. Ez a tegnapi felhő, megismerem a színéről. Lehetséges ez? Jön a stewardess egy nejlonzsákkal, nincs szemetem, tartson már ki néhány napig a rántott húsos szendvics. Hideget fúj a szellőző.

Akár szólhatnék is, hogy én itt kiszállok. Ide jöttem, megérkeztem. Úgy nézek a pilótafülke irányába, mintha arra kilátnék. Bizsereg a gerincem, mintha elszakadnék az üléstől. Könnyülök. Beszivárog a köd, csak a fejtámlák látszanak. Van rajtam kívül valaki ezen a gépen? És én itt vagyok egyáltalán?

Mellettem hortyognak, jó hallgatni. Lassan elrugaszkodunk a felhőtől, most valószínűleg a vakító karima birodalmában járunk. Nem látok különbséget. Léna, tündérvirágszál, nézz fel az égre! Meg van még az ezüst szegély? Ott van még a napocska mögötte? Hallom, ahogy nevetsz. Ott kell lennie, nem igaz? Hacsak el nem bújt ijedtében, hogy jövök.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!

(Fotó: pixabay.com/Fuzz)