Sok minden kell ahhoz, hogy az ember sikeres legyen külföldön, de talán a kitartás az egyik legfontosabb. Erre lehet jó példa Viktória története, ami még jó két éve kezdődött Bécsben (arról, hogy pontosan miként is költözött ki és hogyan indult az élete az osztrák fővárosban itt írt), aztán az éttermi munka után nem kis hányattatásokkal folytatódott. (A fotóért köszönet!)

„Lehúztam egy évet abban a mocskos étteremben. Talán csak 10 millió tányér és 50 ezer lábos elmosásáig volt szavatosságom. Testileg és lelkileg is kimerültem. A párom időközben munkát talált és stabilizálódott a helyzetünk.

Egyik nap aztán besokalltam (mint majdnem minden nap), összepakoltam és elszaladtam az addig életben maradást jelentő munkahelyemről. Elég volt. Ez a hely már nem támogatja az előrehaladást, csak lepusztít, elszívja az életem.

Mint később megtudtam csak részmunka időre jelentettek be pedig több mint 50 órát dolgoztam hetente. Azelőtt az egyetlen bevételünk és a napi kenyerünk függött tőle. Persze tudtam, hogy a párom munkája elég ahhoz, hogy kényelmesen megéljünk, de a célunk az, hogy félretehessünk.

Én mindenképp dolgozni akartam, amilyen hamar csak lehet. Bejelentkeztem a munkanélkülibe és hozzáférést kaptam a hirdetésekhez. Böngésztem néhány napig, de tudtam, hogy amíg „semmi dolgom”, a németre kell ráfeküdnöm.

Egy hasznos segítség

Ugyan elmondtam, amit akartam, de ez korántsem volt elég egy új, már „jobb” munkához. Mire észbe kaptam, állami támogatásként belecsöppentem egy 3 hónapos nyelvtanfolyamba. Heti 4x3 órát töltöttem iskolában, és mellette találtam egy hétvégi munkát egy pizzásnál.

Szorgosan tanultam, minden pluszmunkát megcsináltam és hamarosan átkerültem egy jobb csoportba. Strébernek számítottam és néhányan csak időhúzásként jártak be.

Ha járnak a tanfolyamra, tovább kapnak munkanélküli segélyt, én viszont tanulni jöttem, nagyon hálás voltam egy ilyen hasznos segítségért, így mindent meg akartam tenni, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle. Láttam a végét.

Három hónap múlva államilag elismert nyelvvizsgához jutottam 99%os vizsga eredménnyel. Képes voltam beszélni. Időközben a pizzástól eljöttem, mert nem akart bejelenteni és nem csak a saját bőrét veszélyeztette, hanem én is elveszíthettem volna a támogatásomat az első ellenőrzésnél. Nem akartam ezzel játszani. A vizsga után kapunk még egy kéthetes szókincsfejlesztő tanfolyamot, de az első hét után azonnal munkát találtam.

Mélyvízben

Egy szupermarketbe jelentkeztem a csemegepultba. Mint frissen vizsgázott, remegő lábakkal mentem interjúra, de ezek szerint hihetően adtam a magabiztosat.

Az interjú könnyen ment és próbáltam a megfelelő részeknél egyetértően bólogatni. Valamiért a Főnöknek szimpatikus voltam és megkaptam a munkát. Még egy esély, amiért igazán hálás lehettem. Egy idegen bizalma, amit úgy éreztem illik utólag is kivívni.

Bizonyítani akartam, mint bárki egy új munkahelyen, de mélyvízbe dobtak. Azonnal vendégekkel kellett kommunikálnom és helyzeteket megoldanom valamit több száz termék nevét gyakorlatban elsajátítanom.

Ez egy számomra új nyelvtudással iszonyatos erőfeszítést igényelt és leszívta az agyamat nap mint nap az állandó fókusz. Már-már azt hittem, hogy túl vállaltam magamat, mikor néhány hét múlva egészen belejöttem és elkezdtem élvezni, amit csinálok.

Az első igazi bejelentett munkából származó jövedelmem igazán motiválóan hatott és szívesen jártam be dolgozni. Nem értem be kevesebbel, mint hogy a legjobb legyek.

Egyszer fent egyszer lent

Ez a hihetetlen jókedv hanyatlásnak indult mikor a kollégák panaszkodásának hallgatásával telt el minden napom. Negatívan mentem haza, mert negatív közegben voltam nap mint nap. Ez se jó az se jó. Ennek így kéne lennie annak meg úgy.

Szerencsére a rutin nem hagyta, hogy a munkám minősége odavesszen, de miután nem jelentett kihívást többé ez sem, fontolóra vettem, hogy eljött-e az ideje annak, hogy továbblépjek?

Mikor van itt az ideje bárminek is? Hét hónap után három hét szabadságra mentem és nekiálltam jól átgondolni, hogy mit is akarok. Arra jutottam, hogy ideje lépni és bár rengeteget fejlődött a németem, de még rágyúrok egy kicsit, hogy igazán ne legyen problémám egy másik munka keresésével.

Úgy terveztem, hogy 1-2 hónapot rászánok a tanulásra a szabadidőmben és utána keresek valami újat. Mivel már nem voltak céltalanok a napjaim és titkon tudtam, hogy miért kelek fel reggelente, a kedvem is jobbra fordult.

Haladtam a tanulással és hirtelen azt vettem észre, hogy jól érzem magamat és izgatottsággal tölt el egy terv pontról pontra való teljesítése. Rájönni arra, hogy a kihívás éltet, és ha nincs kihívás, nincs terv, akkor befordul az ember és legszívesebben elmenekülne mindenhonnan.

Ez ugyan nem megoldás, de továbbra is úgy gondoltam, hogy már alkalmas vagyok egy kényelmesebb pozíció betöltésére.

Egy váratlan ajánlat

Az utolsó heteket nyögtem, de a mosoly már csak munkahelyi kötelezettség volt az arcomon, mikor a főnök behívatott az irodába. Kirázott a hideg, és pumpáló vérrel a fülemben sétáltam be.

Nagy flancos monológ nélkül közölte velem, hogy meg van elégedve velem, sosem látott még lazsálni, és amit csinálok, azt mindig pontosan teszem. Ezért úgy gondolta, hogy alkalmas lennék egy felelősségteljesebb pozícióra, és ha nem vagyok ellene, akkor előléptetne.

Pislogtam egy darabig, aztán még egyszer rákérdeztem, hogy biztos-e, hogy nem kever össze valakivel. De a válasz nem hozott változást. Megköszöntem a megtiszteltetést és elfogadtam az ajánlatot gondolkodás nélkül, annak ellenére, hogy teljesen más terveim voltak. Ki akartam próbálni mindenképp, hátha egy magasabb pozíció elég kihívást tartogat.

Ez a második esély, amit ugyanattól az embertől kaptam. Ezt a bizalmat sosem fogom neki elfelejteni és megpróbálom a tőlem telhető legjobbal és hűséggel viszonozni.

„Lehetőség mindig jön”

Ami az elmúlt 2 évben történt velem az talán semmit nem jelent másnak. De ahogy résztvevőként visszaemlékszem a helyzetekre, így utólag érdekesnek tartom, hogy mennyire átláthatók a különböző szintek.

Egy barátom egyszer azt mondta: „lehetőség mindig jön, csak ki kell várni és meg kell ragadni”. Ma már értem, hogy miről beszélt. Ha már kezdem kinőni a helyzetet, biztos vagyok benne, hogy megint felbukkan majd egy újabb lépcsőfok vagy ajtó ahova egy IGEN-nel továbbléphet az ember.

Talán nem egy nagy karrier egy szupermarket részlegvezetőjének lenni, de remélem, a sok kicsi lépcsőfok majd sokra megy egyszer. Bízom az esélyegyenlőségben és erre alapozva, úgy gondolom, megéri néha megszakadni.

Mint tudjuk a pénz nem minden. Ahogy a munkában előre, úgy a magánéletben hátra haladtunk. Sajnos a kapcsolatom tönkrement. Nem hiszem, hogy a munka miatt, talán egyszerűen nem ő volt az igazi. Tovább léptem, elköltöztem és még több új ajtó nyílt ki előttem... Kitartás, úgyis túlélem...”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!