Munkásszállón eltöltött hónapok, nehézségek (és sok segítség), visszaköltözés Magyarországra, aztán egy újabb útnak indulás – tud bonyolult lenni egy határátkelő életet. Az eheti blogajánlóban a lassan öt éve Németországban élő Laci történetével is megismerkedhettek, emellett megnézzük, milyen egy szülés Hawaii-on, és folytatjuk a múlt héten megkezdett chilei látogatást is.

(Fotó: flodur63)
Kezdjük tehát Laci történetével, aki szívós, kitartó munkával építette fel az életét. A Frankfurti mesék blognak adott interjúban egyebek mellett beszélt a kezdetekről is.

„Traunreutban 2 éve élek, Németországban már régebb óta. Korábban laktam és dolgoztam Nürnberg környékén, a Bodeni-tónál, a holland határ mellett. Sőt, egy rövid ideig megpróbáltam Berlint is.

Goch-ból, amely a holland határ mellett fekszik, utólag azt mondom, hülye fejjel, de hazaköltöztem. Ott (Magyarországon – a szerk.) hamar kiderült, hogy nem megy az már nekem. Mindenáron vissza akartam jutni.

Mivel mindent feladtam, így kezdhettem az egészet elölről. Muszáj voltam olyan munkát keresni, ahol szállást is adnak. Korábban már dolgoztam így, de nagyon nem az én világom, ki nem állhatom…

Én vagyok, aki mindenkinek azt javasoltam, hogy ha teheti, irány külföld. Ehhez képest már jócskán a 30-as éveimben indultam neki. Miért? Mint szerintem mindenki: a pénz, az adósságcsapdák, a kilátástalanság miatt.

Egészen sokat tanultam, ehhez képest a legjobb keresetem megfelelt annak, amit most mondjuk 1-1,5 hét alatt keresek, és itt sem agysebész vagy atomfizikus vagyok. A másik oka pedig a rettenetes atmoszféra, ami Magyarországon van. A közhangulat, korrupció, mindenki utál mindent es mindenkit.

Ma már sokkal több mindent tudok az itteni lehetőségekről, nem egy lekorlátozott munkásszállós, vendégmunkás életem van, tényleg életvitelszerűen élek itt, ahogy szerettem volna. Albérletem, autóm van. Életbiztosításom, magánnyugdíj pénztáram, stb. Szóval, normálisan élek.

Ha nem tanultam volna németül, szerintem nem tartanék itt. A jelenlegi munkahelyemen pedig olyan embert kerestek, aki németül és magyarul is beszél. Eddig ez az a pont az i-n. A német kurzus és a jelenlegi munkahelyemen való kezdés között körülbelül másfél év telt el.

Eleve nem vendégmunkásként terveztem soha az itteni életet, hanem életvitelszerűen. Ebbe ugye a munkásszálló pont nem illik bele. Viszont elindulni nagyon máshogy nem tudsz.

Laktam többször is ilyen helyeken, nekem egyik rémisztőbb volt, mint a másik, de nem vagyunk egyformák. Vannak, akik nagyon jól elvannak ilyen helyen. Volt, hogy egy irodaházból kialakított helyen laktunk. Két szinten összesen 10!!! szoba, 30 ember, két fürdővel, két konyhával.

Ennyi ember közül száz százalék, hogy van igénytelen, alkoholista, balhés, és bocsánat, de nagyon sok IQ hiányos is. Na, én például ilyen emberekkel nemhogy együtt élni, de időt együtt tölteni is képtelen vagyok.

Jelenleg egy magas frekvenciás alkatrészeket gyártó cégnél dolgozom. Ahova olyan embert kerestek anno, aki magyarul és németül is beszél. Betanított munka vagy segédmunka. Mindegy. Messze nem azt csinálom, amit tanultam. De, ha itt akarok élni és dolgozni, akkor a büszkeségemet, - hogy én ennél magasabban kvalifikált vagyok – el kell felejteni. Nem mindig sikerül.” ;-)

A teljes interjút a Frankfurti mesék blogon olvashatjátok el.

A fehér emberek ilyen bőrszínnel születnek

Nem lehet azt állítani, hogy a Legfrissebb Hawaii Hömbölgések blog mostanság felettébb boldog szerzője nem adná meg a módját, hiszen több posztban is dokumentálta gyermeke születésének történetét – amihez ezúton is tiszta szívből gratulálok! Mi most a nagy napon csatlakozunk be az eseményekbe, de ajánlom figyelmetekbe az összes ezzel foglalkozó írását!

„A szüléskor bent volt még két frissen végzett Nővérke, hogy gyűjtsék a tapasztalatot és tanuljanak (erről persze megkérdeztek minket is, és papírt is írtunk alá, hogy támogatjuk, hogy bent legyenek, esetleges vizsgálatot is végezzenek, de erre külön engedélyt kell kérniük az anyától).

Megszületett lányunk, és láttam, hogy a lányok összesúgnak és nagyon komoly az arckifejezésük. Valahogy ilyen mentális állapotban talán jobban észre is veszed a dolgokat, mindenesetre hallottam, ahogy finoman megkérdezték a szülésznőt, hogy „azonnal hívják-e a dokit, hisz a gyermek vérszegény, csontfehér, valami baj van-e”? Ekkor a rutinos főnővér csak annyit mondott mosolyogva, tudjátok abban a hangnemben, ami egy vadállatot is megnyugtat, hogy: „Nincs semmi gond. A fehér emberek ilyen bőrszínnel születnek”.

Igen, a nővérek mind helyiek voltak, alapból kreolak és úgy tűnik ez volt az első összefutásuk kaukázusi töpörtyűvel (ahogy megtudtam kb. az itt születő gyerekek 20%-a kaukázusi). Mindenesetre én felnyerítettem a nővér válaszán. Ugorjunk.

Folyamat vége felé behívták a szülő orvost is, hogy varrja össze amit, és ahogyan kell, miközben a töpörtyű az anya pocakján pihen, egészen addig, amíg valami ősi ösztöntől vezérelve rá nem rabolt a „kajaforrásra”.

Mindenki nagyon figyelte, hogy a doki hogyan dolgozik és kicsit feszült is lett a légkör, amit annyira nem csípek (max. horrorfilm nézés közben). A hangulat maradt ilyen egészen addig, amíg az új apa félcsöndesen meg nem jegyezte, hogy: „Doki, látom, nagy hévvel dolgozik, de ugye nem felejt el legalább egy lyukat hagyni a nagy fércelésben”. Pillanatnyi fagyott csönd, majd hirtelen mindenki nyerítve röhögni kezdett, még a doki is vigyorgott, mint a tejbetök. „Nem, nem fogja elfelejteni” – ígérte.

Jött a következő érdekes meglepetés. Amíg anyát „tisztába tették”, apa felöltöztethette az újszülöttet. Kedves XY géntársaim, a teremtés koronái. Első alkalommal, amikor idekerülsz, be leszel szarva, nem is akármennyire, mert úgy gondolod a pindúr törékeny és egy rossz lehelet problémát okozhat.

Ne aggódj! A természet azért elég „idiotensicher”-re tervezte az ügyet számolt azzal, hogy ott fogsz állni az öltöztető pult előtt, egy rugdalózóval a kezedben és az fog átfutni a fejeden, hogy „most mégis mi a ......... csináljak”?

Nagy levegő, gyorsan tervezd meg a folyamatot a fejedben, találd ki, hogy jobb kéz megy az „A” lyukba, jobb láb a „B” lyukba, és így tovább. Ne lepődj meg, a rendszer beépített riasztóval jön, ha gáz van „majd jelez”. Nem... hidd el, észre fogod venni. Meg azért a nővérkék is figyelik, hogy esetleg tudnak-e segíteni.

Ami a lényeg, hogy ha valami nem hajlik valamerre, azt ne erőltesd, és az a golyó v rizsszem alakú cucc, amin a szemek, orr és száj van, na, azt ne nagyon nyomkodd, nem fog dudálni. :) Ellenben beindítja a már korábban említett riasztó rendszert, amiért egy jegy levonás jár legalább a vizsga végén."

A teljes posztot itt olvashatjátok, szerintem nem jó ötlet kihagyni! :)

Az arisztokrácia kedvenc vándorhelye

Múlt héten már olvashattatok a The Beautiful Chile blog jóvoltából egy kis helyi kalandozásról, ami most folytatódik. Szó lesz San Antonióról, Cartagena híres tengerpartjáról, valamint Pablo Neruda házáról.

„San Antonio területén már 13 000 évvel ezelőttről találtak lakott településre utaló nyomokat. Az inkák az 1400-as évek első felében értek ide, s mivel meggyűlt a bajuk már ekkor is az itteni nagyon kemény harcos indián népcsoportokkal, és a terület amolyan végvárnak számított a birodalomban, elengedhetetlen volt, hogy stabilizálják a területet. (...)

Az inkák nem úgy hódítottak, mint az európaiak. Soha nem a leigázás, szabadrablás, legkevésbé pedig a gyilkolás volt a céljuk. Az újonnan meghódított területek lakosai nem lettek rabszolgák, hanem teljes jogú állampolgáraivá váltak a birodalomnak. (...)

A városka különösebben nem nyűgözött le, amolyan jellegtelen kisváros, de nem is meglepő hisz 1985-ben egy földrengés miatt szinte a nulláról kellett talpra állnia. (...)

A következő úti célunk Cartagena városkája volt. Cartagena Chile egyik legfelkapottabb üdülővárosa, kb. 17 ezer lakossal. (...) Fénykorát a városka a XIX. század végén, XX. század elején élte, ekkorra a fővárosi arisztokráciának és a művészeknek, íróknak, költőknek lett afféle központja a település. Engem leginkább az itt-ott megbújó régi épületek, a hangulat nyűgözött le igazán. Őszintén szólva nem csodálom, hogy felfedezte magának a turizmus. :)

Azért persze ne gondoljátok, hogy ez maga a paradicsom. Chilében az óceán vize hideg, hisz a part mentén fut a Humboldt áramlat, mely az Antarktisz irányából hozza a fagyos víztömegeket.

Az óceán vizének hőmérséklete még főszezonban is ritkán haladja meg a 18-19 fokot, így én ezt fürdőzésre leginkább harcedzett rozmároknak ajánlanám. :)) Épp ma néztem rá a neten a vízhőmérsékletre (18 fokot ír) és még csak most lett vége a szezonnak. Szóval aki langymeleg tengervízre vágyik az ne Cartagenáról ábrándozzon. :)

A táj azonban lenyűgöző. Ahogy haladtunk végig az óceán mentén, de magasban, a dombok gerincén, festői kis falvak sorjáztak a domboldalakon. Gyönyörű ősfás környezet, csodálatos sziklás és homokos partok, a fák között megbúvó házak... igazi nyaralásra, üdülésre, pihenésre való vidék!”

A posztot persze most is érdemes elolvasni, mert rengeteg szuper kép (kajások is...) mellett az is kiderül, milyen Pablo Neruda háza.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!