A megélhetés bizonytalansága és a politika is lassan emészti fel az embert – mindkettő oka lehet annak, hogy az elmúlt években oly sokan mentek el Magyarországról és lettek határátkelők, véli Zita, aki maga 50 fölött vágott neki Hollandiának. Mai posztjában egyebek mellett arról is elgondolkodott, vajon milyen példát kapott az elinduláshoz, az újrakezdéshez az őseitől. (Zita korábbi posztjait itt és itt találjátok.) 

(Fotó: Pesti Cetli) 

„Határátkelés, migráció, disszidálás, politikai, háborús- és gazdasági menekült státusz. Megannyi szavunk van már rá, mindegyik hordoz valamit a lényegből, más jelentésbeli árnyalással. Egyre jobban értjük, érezzük már ezeket a nüanszokat.

Leszögezhetjük kiindulásképpen, hogy migráció mindig is volt, van, és lesz is. A migrációkutatás sem most lett önálló kutatási terület. Elevenen élő tárgya a szociológiának és a néprajznak egyaránt.

Három fő ok

Az elvándorlás napjainkban hatalmas mértékű, és hajlamosak vagyunk rosszul megélni, mivel ami tömegméreteket ölt, az mindjárt hordozza magában a félelmetes jelzőt is.  Ha az okokat keressük a magam részéről három fő okot látok.

Egyrészt a felgyorsult világunkban, a technika adta kiváló kommunikációs és információs lehetőségeket kihasználván az ember sokkal jobban informálttá és lényegesen mobilabbá vált.

Másrészt az infrastruktúra rohamos fejlődésével eltűntek a távolságok, az EU létével pedig a kontinensen a határok is. Ez a két dolog pozitív történés, vegyük úgy, bár ismeretesek a hátrányai is.

Harmadrészt szembe kell néznünk egy nagyon negatív tendenciával is. Az emberiség mára eljutott az önfeledt pusztítás korszakába, túlnépesedett, esztelenül kihasználja a földet, idióta vezetőket tűr meg a feje fölött, tonnaszámra dobál ki élelmiszert miközben egy földrésznyi éhezőt számlál, képtelen jól sáfárkodni azzal a kiváló tudással és eszközarzenállal, ami a kezében van, mindent a pénz ural, és még sorolhatnám. Összefoglalva: elkezdte szisztematikusan kiirtani magát. Felerősödött az „ember embernek farkasa” szindróma.

A tudósok, művészek, környezetvédők, békeharcosok, spirituálisok egyre kongatják minden irányból a harangokat, de nem akarjuk meghallani.

Mi a helyzet Magyarországon?

A nagymértékű migrációnak természetesen van sokféle oka. Lehet abszolút egyéni: házasság, tanulás, szerelmi bánat… Van azonban két egyéntől független (ezen is lehet vitatkozni) ok: a megélhetés bizonytalansága és a politika.

Mindkettő megnyomorítja az embert. Csöndben belülről, alattomosan, lassan elemésztve. A társadalom egyharmada depresszióssá és/vagy alkoholistává vált. A migráció eddig nem látott méreteket öltött. Az ország valljuk be, élhetetlenné lett. Ez a szomorú valóság.

A legnagyobb zsákutca pedig ami a megnyomorított fejekben s lelkekben van, vagy már nincs. A menjek vagy maradjak kérdés nehéz döntés, és mindkét opció egyformán tiszta fejet és egész embert követel. Életképesnek maradni egy negatív környezetben, vagy új életet kezdeni egy sokkal inkább konszolidált, de idegen közegben… egyik sem egyszerű mutatvány.

Elkezdjük felcímkézni egymást

A baj csak azzal van, ha elkezdjük felcímkézni egymást. Legyünk már annyira toleránsak, hogy tiszteletben tartjuk a másik döntését! Aki marad, bizonyára oka van rá, aki megy, annak hasonlóképp.

Fogadjuk már el végre, hogy a helyzet adott, mi emberek meg nem vagyunk egyformák, az egyéniségünk, a vérmérsékletünk, a képzettségünk, a nyelvtudásunk, a kockázatviselési hajlandóságunk, kitartásunk, ingerküszöbünk, alkalmazkodó képességünk, mind sok-sok szempont.

A megoldásokat, a döntéseinket éppen ezek a tulajdonságaink teszik, vagy nem teszik sikeressé. De ettől egyikünk se lesz több, se kevesebb. Köpködni meg jó magyar szokás szerint végképp nem kell egymásra.

Éppúgy helytelen a „Te nem vagy igazi magyar, mert elmentél!”- melldöngetés egyes maradóktól, mint a „Hazajöttem nyaralni, megtehetem, megmutatom az új autót.”- hűha, (nem nagy teljesítmény itteni viszonyok között pár hónap alatt megvenni) magamutogatás egyes határátkelőktől.

Azt gondolom ezt is tanulni kell, legalábbis megpróbálni megérteni a másik helyzetét, miértjeit. Egy kis empátia megteszi jótékony hatását. Elsősorban saját magunkban kell rendet tenni, minden itt kezdődik, és itt is ér véget. Ha ezt sikerül elérni, már egyszerű kérdéssé válik a „Menjek vagy maradjak?” is.

Kalandorok vagy bátrak?

Levezetésképpen néhány személyes példával is megvilágítanám a fentebb vázolt gondolatmenetet.

Mióta néhány éve megszületett bennem a döntés, hogy határátkelő leszek, a legnagyobb nehézséget az okozta számomra, mikor elkezdtek címkézni. Először is többen is őrültnek tartottak, hogy az ő szóhasználatukkal fogalmazva képes vagyok fejjel a falnak menni így 50 évesen… mert a fiatalok, az még rendben, de hogy én, aki megélt Magyarországon is... Mi bajom is van nekem? - hiszen nálam sokkal rosszabb a fél országnak…

Ez igaz, de én mindig nyertem, mert amikor nem, abból meg tanultam. Az akkori gyűrődést már nehezen viseltem, most meg jól vagyok. Jól döntöttem a magam szempontjából. Mára már csak ez az egyedüli fontos dolog számomra.

Azután meg 2014. februárjában derék miniszterelnökünk címkézett fel, szerinte „kalandorok” vagyunk mi, határátkelők. Igaz, ő mindig csak a fiatalokról beszél, de ez most mindegy is. Akkor nagyon rosszul esett.

Örömmel olvastam pár héttel ezelőtti eszmefuttatását, melyben már mint „bátrakról” beszél rólunk, akik merik kipróbálni magukat idegenben is, helyre is állt a lelkem mindjárt.  Én nem gondolok mást most sem, mint akkor, ő meg átcímkézett, vicces. Ezt is kipipáltuk.

Valami eltörött

Első évben még ötször voltam Magyarországon, most szeptemberben utoljára, és nem is vágyok menni. A barátaimmal, családommal, napi szinten tudunk egymásról. Már ők jönnek inkább ide. Megfertőzte őket is az amszterdami levegő. Többen közülük komolyan tervezik a határátkelést.

Furcsa megélni velük a reptéri búcsúzkodást, amikor sírnak férfiember létükre, mint a gyerekek, hogy nem akarnak hazamenni. Mert valami eltörött. Nem akarják, nem tudják leélni a hátralévő életüket a kilátástalanságban. Mert élhetetlenné vált az ország számukra is, és mennek.

Ami pedig a hosszúra nyúló éjszakai beszélgetéseinkből egyre világosabban körvonalazódik számomra, az a legmegdöbbentőbb. Már nem a megélhetés a legfontosabb motivációs tényező, hanem sokkal inkább az élhető élet, a nyugodtabb környezet, a toleráns közeg, az elérhetőbb célok. Röviden ennyi.

Szokásos hétköznapi nyelvészkedésemhez most a „Fekete gyémántok” (1870) lesz a mankó. Az irodalom az irodalom. 150 év sem homályosítja el a gondolatok fényét, az író stílusát. A téma a kereset, amiből megélünk, vagy nem.

Hogyan fejezik ki mindezt a különböző nyelvek, és hogyan interpretálja az író?

„A magyar pénzt „keres”, a német pénzt „érdemel” (geld verdienen), a francia pénzt „nyer” (gagner d`argent), az amerikai pénzt „csinál” (to make money). Tökéletesen jellemző kifejezések. A szegény magyart mintha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg; a jámbor németet, ahogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot; a könnyűvérű franciát, ahogy kockáztat és nyer, ha akad egy másikra, aki veszít; míg a nehézvérű jenki ül egyhelyben, s a körmét faragva csinálja a pénzt." (Jókai Mór)

A holland is a geld verdienen-nel fejezi ki ugyanezt. Hozzá tartozik, hogy számára a legnagyobb tabu a megkeresett pénz mennyiségéről beszélni, kérdezni. Lehet, ez is csak azért van, mert itt mindenki megél, és ez nem téma.

Mi meg magyarok mindig erről beszélünk. Mert belénk égett jó mélyen, mert ez nálunk nem természetes, hogy megélünk. Mint minden, ez is csak mentalitás kérdése.

Az ősök tanítása

Legvégül, ha már így visszamentünk az időben, következzen egy kis történelmi, inkább családtörténeti kalandozás. Nevemből még mindig lekövethető, hogy sváb vér csörgedez az ereimben.

Igen, őseim, lévén evangélikus vallású népek a vallásüldözések elől menekülvén úgy 200 éve otthagyták Württemberget. Élhetetlenné vált számukra az ország, és mentek.

Akkor már a Bécsi Udvar felhívásokat tett közzé ezen a vidéken is, földművelő és mesteremberek számára, hogy birodalmának a török idők alatt elnéptelenedett vidékeit telepesekkel népesítse be. Ez a történet teljesen szervezetten zajlott.

Ulm volt a kitelepülők központja. Ott kellett kifizetni az utazás és az engedélyek árát, valamint aki nem volt házas, azok akár ismeretlenül is megejthették a házasságkötést az ulmi templomban, mert a kitelepülés egyik feltétele a családos státusz volt.

Majd hajóra szálltak és lesodródtak az árral a Dunán. A hajó neve Ulmer Schachtel (ulmi skatulya), és valami olyasmi ez a sváboknak, mint az amerikai telepeseknek az ekhós szekér. A hajó ára 200 gulden, maga az utazás 20 gulden volt.

Érdekessége a történetnek, hogy a durván tákolt hajót sodrással felfele már nem vitték vissza, hanem a célállomáson szétszedték, és a faanyagból készültek el az első telepes házak, hiszen az Alföld leginkább pusztaság volt ekkor, és az építkezéshez nagy szükség volt megfelelő faanyagra.

A szükség és az emberi találékonyság jól kiegészítette egymást. Reményekkel érkeztek, beilleszkedtek, új életet kezdtek a nagy semmin. Azután 1946. január 15-én egy belügyminisztériumi rendelettel ugyanezen telepesek leszármazottait a kollektív bűnösség elve alapján megfosztották állampolgárságuktól, és marhavagonokban internálták. Kb. 10%-uk tudott maradni.

Drága nagyapám ezt a korszakot így írta le: „Először a kereszténységemet kellett igazolnom, hogy ne deportáljanak a zsidókkal, utána a svábságomat megtagadnom, nevemet megmagyarosítanom, hogy maradhassak, majd 51 évesen az államosítások kapcsán egy tollvonással kihúzták a talajt a lábam alól, a házam, a vállalkozásom, a megélhetésem, a gyerekeim számára a tanulás lehetősége, minden köddé vált egy perc alatt.” Élhetetlenné vált számára az ország, de maradt. Azután persze talpra állt sok év alatt. Mindent újra kezdett 50-en túl.

Mindig is a példaképem marad. 1994-ben visszavettem a család eredeti nevét, amit azóta is büszkén viselek. A néprajz szakdolgozatom témája a család története volt, némi genealógiával.

Közben határátkelő lettem én is, újra kezdtem, élhetetlenné vált számomra is az ország, és mentem.  Magammal hoztam Hollandiába az őseim céhlevelét, a dédnagyapám kovácsműhelyének emléktábláját, a festett sváb pad támláját, amin a jellegzetes motívumok mellett a mi kis nevünk is rajta van, meg a búcsúajándékomat, a festett menyasszony-ládát, ami ugyan már csak másolat, de a feeling tökéletes.

Ilyen ez. Nincs benne semmi szokatlan. A történelem gyakran ismétli önmagát.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!