Hogy Magda valóban a szerencse lánya-e, azt majd mindenki eldönti magának e rendkívül érdekes stílusban megírt posztnak a végére, az biztos, hogy a történet, és a hangulat nem a megszokott. Bevallom őszintén, az első furcsálkodás után engem megfogott a stílus is és a történet is remélem, ti is így lesztek vele.

„Biztosan a szerencse lánya vagyok. Felnéztem a kék szempárba, ahogy elkértem a boarding pass-t, ő a telefonszámom, két hónap múlva pedig már az én beszállókártyám kérték Ferihegyen. Nem bírom a távkapcsolatot, ahogy ő sem, bár hamar kiderült, hogy a közeli kapcsolatot sem. Két hét múlva szakítottunk.

A szomszédban lakó barátainak épp volt egy kiadó szobájuk, így hárman éltünk a következő pár hónapban. Biztosan a szerencse lánya vagyok. Segítettek bankszámlát nyitni, elmondták, hogy a Primark az, ahova biztosan ne menjek ruhát venni, és este tízkor ne nagyon járjak egyedül az utcán, mégiscsak Tottenham főutcáján lakunk.

Együtt jártunk bulizni, illetve mindenki hozzánk járt bulizni, átéltünk pár drámát a Candy bar-ban, együtt főztünk, teniszeztünk, lakásfelújítottunk, mindenféle tengerpartokra jártunk. Én pedig végeláthatlan randizásokba vetettem magam.

Ez olcsóbb volt, mint a nyelviskola, és így azért a várost is megismertem. A Sushi Sambát, a Maltby street marketet, a Brixton marketet, a vintage vásárokat, Shoreditch-et, az underground fetish bulikat Camdenben, rozéfröccsöket a richmondi tetőparty naplementéjében, és az eldugott kertmozikat kelet London mélyén, a hipszter kézműves sörfőzdéket Bermondseyban, az egyfontos osztrigát a Borouh Marketen, hát vagy a Caffe Nerot Green főutcáján. Nahát, egyszer ilyennek is kellett lenni.

Találkozások

Találkoztam egy portugál fiúval, aki angolnak hitte magát, viszont imádta Londont, és az elmúlt öt évben Lisszabon közelébe sem ment. Vele mai napig találkozunk.

Találkoztam egy manchesteri asztalossal, aki a randin végig a volt barátnője után sírt, de nem baj, mert így legalább én is sírhattam a volt barátnőm után.

Egy algériai férfivel, aki annyira gyönyörű volt, hogy arra szavak sincsenek. Notting Hillben lakott, úgy nézett ki, mint egy francia filmsztár. de sajnos az akcentusát alig értettem. Tőle nem sok mindent tanultam meg angolul, de legalább South Kensington és Chelsea menő helyeire elvitt. Később rájöttem, valószínűleg bűnöző volt, és eladott volna ukránprostinak.

Egy török férfivel, akivel ugyan nem akartam találkozni, mert mégis milyen angol szlenget tanulhatnék tőle, de azt mondta, már nyolc éve itt lakik. De úgy beszélt, mintha inkább nyolc perce.

Egy angol nyomozóval, aki Pesten is volt kiküldetésben, és gyönyörű oxfordi angolt beszélt, a Heron Tower tetején lévő étteremben próbált elcsábítani, de sajnos egyfolytában a bilincseiről beszélt, úgyhogy a második randira már nem mentem el.

Egy angol IT-ssel, aki nagyon vicces volt, és szerette a Monty Pythont, de a beszélgetés részt inkább átugrotta volna tíz perc után, úgyhogy sajnos ebből sem lett nyelvtanulás...

Egy francia szakáccsal, aki hat nyelven beszélt, sajnos az angol nem tartozott közéjük.

Egy olasz főpincérrel a Mayfairből, aki ugyan jól beszélt angolul, és végigröhögtük az estét, de másnap reggelre olyan olasz akcentussal rendeltem a kávét (ciao bella), hogy őt inkább hanyagoltam.

Egy algériai fiúval, aki állítása szerint tíz éve lakik itt, de hogy angolul nem tanult meg az is biztos, ez volt a legrövidebb randi, öt percig tartott.

Egy építész hipszterrel Shoreditchban, aki Hackneyben lakott egy lakóhajón, de sajnos akkoriban még nem értettem a cockneyt, úgyhogy miután fél óráig se nagyon tudtam kihámozni a mondanivalóját, illedelmesen elnézést kértem, és leléptem.

Egy pilótával a British Airwaystől, aki szerelmet vallott a randi végén, amit nem nagyon tudtam hova tenni, mivel végig ő beszélt, és szerintem még a nevemet se kérdezte meg. És egy Arsenal-szurkolóval.

Repülőtérről repülőtérre

De sajnos elrepült a nyár, és munkát kellett keresnem. Az elsőt a Heathrow-n kaptam, repülőtérről repülőtérre. Biztosan a szerencse lánya vagyok. Gondoltam az első héten. De az az igazság, hogy a Heathrow Hounslow-ban van, ami tulajdonképpen az indiai negyed, de annál azért nagyobb, tehát egy budapestnyi területet kell elképzelni csupa indiaival.

Nekem rettenetesen nagy kulturális sokk volt. Annak ellenére, hogy volt egy indiai fiúm Izraelben, dehát ő egy db fiú egy pár fős családdal, akik nem indiai akcentussal beszéltek angolul, hanem héber akcentussal héberül. Akkor nem ért kulturális sokk egyáltalán.

A reptéren eleinte nehéz volt beilleszkednem, máshogy kommunikálnak, mint én, nem értettem szinte senkinek az akcentusát, és mindig elbeszéltünk egymás mellett. Kellett egy hónap legalább, amíg hozzászoktam.

Viszont mire oda jutottam, addigra már halálosan fáradt voltam a hajnali műszakoktól. Be kellett látnom, hogy ez azért nem a Ferihegy, főleg nem az 1-es terminál, ahol azért nem kellett megfeszített munkatempóval hajtanunk száz fokon égve 12 órán keresztül.

Aki dolgozott már reptéren, tudja, hogy ha egyszer megcsapott a kerozingőz, sosem akarsz máshol lenni. Ezzel én is így vagyok, de fájó szívvel ott kellett hagynom, és új munkát keresnem, puhány vagyok, na. Ferihegyen edződtem, ahol azért több gondot fordítottam mindig is a munkahelyi pletykákra, mint az utasok biztonságára.

A dél-afrikai lány

Twickenhamben találtam kiadó szobát egy dél-afrikai lánynál, aki a világ legaranyosabb kutyájával (már persze az enyém után) lakik egy gyönyörű kertes házban.

A beköltözésem napján kérdezte, hogy mikor hozom már ki Magyarországról az én kutyámat, mondtam, hogy hamarosan, és így is lett. Amikor otthagytam a repteret, panaszkodtam neki, hogy már legalább egy hete nem találok másik munkát. De mivel a szerencse lánya vagyok, éppen asszisztenst keresett maga mellé a Greenpeace-nél Islingtonban. Szinte csak rám várt.

Közben szép lassan olyanok lettünk, mint a nővérek. Azóta is hiányoznak a filmnézős esték, a szombati buli előtti készülődések, amikor egymást túlordítva énekeltünk a Grease-t, miközben azon veszekedtünk, hogy ki vegye fel a piros tűsarkút, és ki a piros ruhát.

Bármennyire is a szerencse lánya vagyok, azért ennek az időszaknak is vége szakadt, mert összeköltöztem a barátommal, akit két hónap London után ismertem meg.

Egy baleset következményei

Már épp feladtam volna a rengeteg randit, mint nyelvtanulást, amikor elütött a biciklivel. Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, mert először egyáltalán nem akart velem járni, és persze én is úgy tettem, mint akinek esze ágában sincs tartós kapcsolatra lépni senkivel.

Később persze kiderült, hogy ő azt hitte én nem, én azt, hogy ő nem. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen férfivel találkoztam, akivel tudunk kommunikálni, és nincsenek köztünk a nyelv meg nem értéséből fakadó félreértések.

Talán akkor nem éreztem magam annyira szerencsésnek, mikor a karót nyelt családjával találkoztam, akik szerintem még életükben nem láttak kelet-európait közelről. Bár az anyja szerint állítólag a faluban van egy lengyel vízvezeték-szerelő, de még sosem találkozott vele, szóval lehet, hogy csak PC szóbeszéd.

Azért egy idő után könnyebben vettem az akadályokat az angol királynőnél is, aki mindig próbált úgy tenni, mintha nem értené az akcentusomat, hiába palléroztam magam a királyi tévével és rádióval, még mindig nem megy tökéletes hangsúllyal a no.

Közben a barátom viszont beilleszkedett az én magyar családomnál - hah! biztos azért, mert ők viszont láttak már angolt közelről - és csak néha néznek rá furcsán, amikor tejjel issza a teát, vagy egész napot képes a rádió mellett ülve tölteni krikett-közvetítést hallgatva. Ezért mondjuk pont nem, de egyébként biztosan a szerencse lánya vagyok.

Jöttek a barátnők is

Szép lassan kiköltözött mind a két legjobb barátnőm is, akikkel az utolsó pesti estémen még egy-egy rozéfröccs felett nosztalgiázva nem gondoltuk volna, hogy egy év múlva ugyanígy fröccsözünk hárman, de már Londonban.

A Ferenc krt-at felcseréltük a Kings Road-ra, de ugyanúgy együtt sírunk Kovács Katira a magyar boltnak köszönhető badacsonyi borok felett. Így élünk a south-west londoni buborékban.

Amitől a legjobban féltem, hogy ennyi idősen már nem lesznek új barátaim, az itt mind megdőlt, és bár sajnos nem lett nemzetközi ismeretségi köröm, csak magyar, angol és dél-afrikai, azért még mindig reménykedem, hogy nem húz el mellettem a multikulti, és nemsokára lesz spanyol, francia, portugál, mexikói, libanoni, brazil, lengyel, orosz, vagy izlandi ismerősöm is.

Közben munkát váltottam, a cityben egy építész irodában rettenetes fontos munkakörben Icukaként villámsebességgel fénymásoltam és csattogtam le a postázóba.

A city-beli légkört azonnal átvettem, már én is futócipőben, futónadrágban és szép táskával érkeztem a munkahelyre, futottam egy félkört a Regents Canalnál, hazafelé pedig mindig a pubban vagy a Be At One-ban kötöttem ki a többi rettenetesen fontos citybeli barátnőmmel, és mind rettenetesen fontosnak és nélkülözhetetlennek éreztük magunkat a Mai Tai-ok felett.

Mi mind a szerencse lányai vagyunk, gondoltuk, persze én azért közben visszasírtam a Tündérgyárat, Mika Tivadart, 400-at, a Szódát, az Illegált, az Ellátót, meg azt a borozót, aminek a nevére nem emlékszem, de a Szimplával szemben van, és mindig így rendeltünk, hogy két rozéfröccsöt kérek! – 400 Ft lesz. – Mind a kettő? – Igen. – MI? AKKOR KÉRÜNK MÉG KÉT PÁLINKÁT IS!

Az egyetlen, amit sajnálok

Végül is a három év alatt beilleszkedtem, a hazalátogatások megritkultak, már nem maradt egy-két kivétellel a családon kívül senki Pesten. Jeruzsálemre mondják, hogy előbb-utóbb mindenki megfordul ott, és ha ott laksz, mindenkivel egyszer fogsz találkozni. Szerintem ez ugyanúgy igaz Londonra, mindenki meglátogatott, már csak a jeruzsálemi unokatestvéreim nem. Ők minden bizonnyal rám várnak.

Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy nem tíz évvel előbb jöttem ki, és annyi mindenről maradtam le. (Jó, igazából azt sajnálom, hogy nem a nyolcvanas években laktam itt, akkor igazán autentikus goth-ként bulizhattam volna együtt Siouxsie Sue-val vagy Robert Smith-szel, de azért így is találni még egy-két Sisters of Mercy koncertet vagy Depeche Mode klubbot.)

Amíg Magyarországon éltem, sosem voltam önálló igazán, mindig valakihez tartoztam, valaki mindig fizette helyettem a lakbért, az utazást, valaki mindig elvitt kocsival, ha kértem, valaki mindig gondoskodott rólam, itt pedig fel kellett nőnöm, azonnal. Már a második napon.

Nem tudok elég hálás lenni, hogy a szüleim és az itteni barátaim tartották bennem a lelket, és nem hagyták, hogy az első nehézségnél hazaköltözzek. Igen, a szerencse lánya vagyok, jó nagy adag szerencse kell Londonhoz, de azért az nem elég.

A legfontosabb, amit megtanultam az a kitartás, és az egyedüllét elviselése. Nem fizikailag voltam egyedül, de itt már nem az volt, hogy ha valami bajom van, felhívom valamelyik barátnőm és átrohan egy üveg vodkával tíz percen belül. Itt ez legalább egy óra.

Na de viccen kívül, óriási nagy közhelyeket tudok én is mondani, ilyeneket, hogy egyedül kellett megállnom a lábamon, és hatalmas nagy lecke volt az élettől (közhely alert), csak magamra számíthatok, stb., stb.

Ezek mind igazak. Viszont egyedül tényleg nem lehet túlélni, kellenek a barátok, szeretők, rokonok, szerelmek, haverok, ismerősök. Ismerkedni kell, ha nincsenek.

Mindezek ellenére én csak azt tudom mondani, hogy aki a londoni költözésen gondolkodik, mielőtt a gondolatsor végére ér, már vegye is meg a jegyet. Csak oda.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!