Családostul mindig nehezebb elindulni, abban az esetben pedig ha három gyerek van (mint a mai poszt szerzője, Martee esetében), különösen nagy kaland – már csak a gyerekek miatt is. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a célállomás a közelinek nehezen nevezhető Kanada, akkor külön le a kalappal. Lássuk tehát, hogyan indul el egy ötfős család Észak-Amerikába és hogyan telik az első időszak!

Írd meg, hogyan telik egy napod, készíthetsz fotókat, akár videót is! Azt gondolod, az életed nem annyira érdekes, hogy megérjen egy posztot? Nagyon tévedsz! A sorozat korábbi darabjait itt találod. Az írást a hataratkeloKUKAChotmail.com címre küldheted el. Köszi!

„Egy olyan három gyerekes házaspár vagyunk, akik eddig pár napnál hosszabb időre nem hagyta el szülőhazáját. Néha viszont éreztük úgy, hogy egy kis változás igenis feldobhatná az életünket és szívesen kipróbálnánk magunkat új körülmények között is. Ráadásul milyen jót tenne a gyerekeknek a nyelvtanulás, egy idegen kultúra, életforma megismerése! Angolul mind a ketten beszélünk, én franciául is, így nyelvi akadálya sem lenne a dolognak.

Három gyerekkel az ember azonban nem indul csak úgy neki a vakvilágnak – ha csak nem muszáj. Ezért, amikor 2014 elején felmerült férjem munkahelyén az a kérdés, hogy érdekelné-e külföldi munkavállalás ugyanannál az anyavállalatnál úgy, hogy segítenek a kiköltözésben és egy hónapig a lakhatást is megoldanák számunkra az adott városban, úgy éreztük, hogy ennél biztosabb módja nem lehet egy család számára a világlátásnak!

Sanghaj vagy Montreal

Két várost ajánlottak fel, ami számításba jöhetett: az egyik Sanghaj, a másik Montreal.

Sanghajtól egy kicsit tartottunk – ez számunkra már a „túl idegen” kategória. Viszont Montrealról sok helyen olvastuk, hogy az egyik legeurópaiasabb város Québec City után Észak-Amerikában. Úgy gondoltuk, hátha itt nem érezzük majd annyira távol magunkat az Otthontól.

Ezután elkezdhettünk szervezkedni, egyeztetni, valamilyen szinten lezárni a magyarországi életünket, de nem véglegesen, hisz akkor még azt hittük, hogy egy évre szeretnénk csak kihasználni az ideiglenes munkavállalási engedély nyújtotta lehetőségeket… azóta ezt az egy éves periódust már kétszer meghosszabbítottuk…

Családosan előtte nem repülgettünk erre-arra, maximum férjemmel talán kétszer. Mondanom sem kell, hogy felejthetetlen élmény volt számunkra és a gyerekek számára is, hogy a cég business classra foglalt jegyet ötünk számára!! Ki is élveztük, mert valahogy sejtjük, hogy hamarosan ilyen élményben nem igazán lesz részünk. :)

Izgalmas kezdetek

Kimerülten, de boldogan érkeztünk meg 2014. július elején a Montreal-Pierre-Eliott-Trudeau Repülőtérre, ahonnan taxival szerettünk volna eljutni arra a címre, ahol a bérelt lakás kulcsát leadták egy portán – elvileg. Itt ugyanis egy kis hiba csúszott a gépezetbe: a kulcs nem volt ott.

Kicsit kínosan éreztük magunkat a portás bácsi előtt – most érkeztünk öten, természetesen nincs használható telefonunk, amin utána érdeklődnénk a dolognak, a gyerekek már nyavalyogtak hisz itt is este kilenc körül volt már és egyáltalán – akkor most mi legyen??!!

A hatvan év feletti bácsika teljes természetességével magáénak érezte a problémánkat, egyből telefonált az USA-ba a megadott elérhetőségre és nyomozta ki nekünk, hogy a szóban forgó kulcs egy másik címen van!

Segített újabb taxit hívni és kivinni a bőröndöket és még Ő kért elnézést, hogy vajon mit gondolunk mi majd erről az országról, ha ez az első tapasztalatunk?!

Régen voltunk már bárkinek is olyan hálásak, mit akkor neki!

Persze, pár nap múlva nagyon megörültünk a nagy ajándékcsomagnak is tele csokival és rágcsával, amit a lakásbérlő cég elnézéskérésképpen postázott a számunkra.

Az első benyomások

Az első hónapot a belváros szívében tölthettük. Mivel nyári szünet volt, én a gyerekekkel igyekeztem felfedezni a várost, férjem pedig megérkezésünk után 2 nappal már ment is dolgozni.

Szerencsére neki elég ismerőse volt a montreali csapatban, hisz interneten már előtte is dolgoztak együtt, így nem egy vadidegen helyre csöppent be. Munkatársai nagyon segítőkészek és készségesek voltak, ha bármiben kértünk segítséget.

Az ilyen belvárosi sétálgatásaink során többször is meglepődtem, mikor munkából hazafelé tartó emberek megálltak mellettünk és mosolyogva mondták, hogy milyen szép család, milyen aranyos gyerekek, vagy például mikor a tűzoltók, rendőrök integettek a szirénázó kocsiból a gyerekek mellett elhaladva. Ezt nagyon élvezték!

Így összességében az első benyomásunk a montrealiakról, hogy kedvesebbnek, mosolygósabbnak, türelmesebbnek és toleránsabbnak tűnnek – kimondottan a gyerekek felé mutatnak nagy türelmet és megértést.

A beilleszkedés

Anyuka lévén elsődlegesen attól féltem, hogy mennyire viseli majd meg a gyerekeket a nagy változás. (Hisz akkor úgy gondoltuk, hogy ha nagyon megszenvedik a gyerekek, akkor maximum én majd visszaköltözöm velük, a férjem marad, és majd csak kibírjuk azt az egy évet valahogy.)

Először is: eddig kertes házban laktunk és ezt le kellett cserélni egy kb. fele akkora lakásra.

Másodsorban: kisvárosból jöttünk, ahol max. 10 000-en laknak, és Montreal egy Budapest nagyságú város.

Harmadszor: már megvolt mindenkinek a kis ovis, iskolás közössége, baráti köre, itt pedig újra kell kezdeni a kapcsolatok építését. Hisz mondhatni egy rokon, barát, család, koma stb. centrikus család vagyunk.

Negyedszer: idősebb fiam beszélt már akkor is valamennyit angolul, de a kisebbik egy szót se, és nem is mutatott hajlandóságot arra, hogy érdekelné az angol. (a kislányunk még csak akkor tanult magyarul is beszélni)

Mindezek ellenére, a beilleszkedés olyan simán ment nekik (is), hogy ennél egyszerűbben és zökkenőmentesebben meg sem tudtam volna álmodni!

Sikeresen beilleszkedtek az itteni iskolarendszerbe, ahova szívesen járnak. Hamar lettek barátaik - több nemzetiségből is. Könnyen kapcsolatot teremtenek felnőttekkel is.

A kisebbik fiam, aki 7 éves lesz, akkor kevesebb, mint fél év alatt tanult meg angolul beszélni – igaz nem hibátlanul, de folyékonyan.

A kislányom pedig egy kiegyensúlyozott kiscsoportos, aki párhuzamosan tanul magyarul, angolul és franciául, és teszi ezt olyan természetességgel, mintha ez lenne a világ rendje.

Hogy jól érzik magukat számomra az is bizonyítja, hogy noha másfél éve itt vagyunk, nem kellett még orvoshoz fordulnom velük, ami valljuk be, nagyon jó hír egy olyan családban, ahol a gyerekek jelenleg 12, 6 és 3 évesek.”

Aki többet is szeretne megtudni róluk, vagy Montrealról, az kattintson bátran Martee blogjára!

A moderálási alapelveket itt találod.