Egy régi szerző tér ma vissza (teljes fegyverzetben, ahogy mondani szokás), mégpedig Tucano, akinek én mindig nagy élvezettel olvastam az írásait, itt is és persze a saját oldalán is (amit itt érhettek el). Ma olyasmiről írt (egészen érdekes szerkezetben, de nagyon jól), ami minden határátkelőt érint: hogyan költözzünk vagy inkább hogyan ne, egyik országból a másikba. (Köszönet a képekért is!)

Gozoi csatorna, meg egy háromárbócos

„Lefogadom, hogy mindannyian betyárbútorral indultatok el otthonról. Összepakolva ami nagyon kell, gondosan lemérve, hogy átengedjék a reptéren vagy az utolsó szabad centiméterre is begyömöszölni még egy zoknit a csomagtartóban, persze egy lábasba.

Aki külföldre költözéshez kért már kölcsön öreg szakadt bőröndöt, amivel azért megjelent pár helyen, az már ki is maxolta az élményt. Milyen szép szavunk van rá: „betyárbútor”.

Egyetlen országba sem tudtam még úgy költözni, hogy kijött volna a céges egyenruhás emberek serege és segítsenek bepattintani az ingóságokat egy konténerbe és aztán csak huss..., majd átvenni a célállomáson.

Ehelyett röhejes, de inkább gyötrelmes helyzetek serege várt minden költözésnél. Egyáltalán kinek van annyi mindene, hogy megtöltsön egy konténert?

Ehelyett most is viszem a betyárbútort, meg a blökit, de már kocsiban! Család majd jön repülőgépen, de annyira idegesítően barmok az AirMaltánál, hogy a kutyát nem lehet feladni, illetve de, viszont még annál is hosszabb lenne az utazás, mint amiről mindjárt beszámolok és persze jóval drágább is. Időm van, négy nap vezetés és hajókázás a tengeren, nézzük tehát, hogyan is költözzünk vagy inkább hogyan ne, egyik országból a másikba.

Gozóról Máltára

Gozo szigetén töltöttük az elmúlt három évet, onnan is indultam el most az utolsó szombat esti komppal Máltára. Szerencsére a bepakolás nálunk női feladat, feleségem pár nap alatt dobozolja az egész vagyont.

Kevesebb, mint 300 kiló ruha, játék, könyv, emlékek és persze hangszerek. Ennyi vagyont sikerült összerakni az elmúlt évek alatt, sajnos anyagiasság nem szorult belém, csak a kalandok és az élmények iránti vágy, pedig családos embereknél ez már nem annyira előny. Mindegy, így jártak velem szeretteim.

Főleg, hogy ezeket mind együtt éljük meg. A cucc nagy része már egy hete elindult Gozóról 527 euróért. Mondjuk csak Máltáig jutott, mert elrontották a számlát a mindig kétbalkezes jó máltai logisztikusok, a számla ugyanis rövidebb lett 72 euróval, de mire ezt kitalálták, én már rég taljánokat figyeltem, ahogy sugárban hánynak a korlátba kapaszkodva (de erről majd később).

Onnan elég nehéz lett volna utalnom, így mi már új otthonban, de a zoknijaim és a takarók még az "alright hey" szigeten. Pár órát még elbeszélgettem jogi tanácsadómmal Melliehában, majd átvezettem Valletta déli oldalára a kompkikötőbe.

Hajnali háromkor már sétáltattam az ebet a halpiaci kofákkal viccelve, a ferry boat viszont csak reggel hatkor indult. Fővárosunk gyönyörű hajnalban, csak ajánlani tudom. Aztán beszállás és indulás, cél a szicíliai Pozzallo.

Vulkánfíber

Egyszer már átmentem szinte egész Olaszországon a betyárbútorral. Hivatalosan akkor hagytam el ismét „végleg” Magyarországot, illetve lelkileg sohasem, de fizikailag azóta abszolút. Barátaim búcsúztattak a Keletiben. Akkor egy ezeréves óriási „vulkánfiber” (de régen le akartam írni ezt a szót!) bőrönd mellett még egy bazi nagy sporttáska volt a mindenem.

És persze a 40 kilós atabaque, azaz óriásdob, ami nemcsak elrepíti a capoeirások érzékeit az űrbe, ha megszólaltja egy hozzáértő ember, de szellemeket is meg lehet hívni vele, okés, ez már egy másik történet.

120 kilóval utaztam Velencébe az éjszakai vonattal, ami ha jól tudom, már nem működik, pedig szerethető megoldás volt. Az út eleje a magyar határig kevés izgalmat tartogatott, de a horvát határőrök rögtön kiszúrták, hogy a műanyag 2 literesben nem Szentkirályi van és pálinkából csak egy litert lehetett szerintük átvinni.

Hát fogok én vitatkozni fegyveres fináncokkal? Körbekínáltam a vagonban és még kevesebb is maradt az üvegben, mint a megengedett mennyiség, szép csapat gyűlt össze. Jó érzéssel böfögtem teli a vámosokat.

Aztán Velencében átcuccoltam a Bolognába tartó személyre, szerencsére összecimboráltam egy román párral, ők segítettek. Majd le is szállították őket, ekkor derült ki számomra először, de nem utoljára, ha már vándorcigány módjára, clandestinóként vándorlok egy fillér nélkül, akkor legalább legyen kék a szemem és legyen rajtam zakó, mert ezek sok bajból kihúzzák az embert.

Bologna szintén átszállás. Ott szerettem meg a talján vasutasokat, akik kinyittattak nekem egy ezer éve nem használt földalatti átkelőt, letolattak egy targoncával, majd átvittek az egész pályaudvar alatt a megfelelő vágányig. Végül, összesen 26 órát vonatoztam Pestről Leccébe, hogy előkészítsem a terepet a családnak.

A komp döbbenet gyors, 2 óra alatt érünk át Máltáról Szicíliába. Érdekes rész következett: Pozzallóból kellett átvezetnem Palermóba. Amit elfelejtettem eddig megemlíteni, hogy a kocsim, a dél-koreai ipar remeke 19 éves, teljesen romos és jó máltai autóként még sosem mehettek vele 80 km/óránál gyorsabban és nem volt még sztrádán.

Én sem vezettem még sztrádán. Százzal egyszer mentem, hogy kipróbáljam milyen érzés is a sebesség. Mivel Máltán tanultam meg, hogyan kell vezetni, ezért még sosem vezettem az út jobb oldalán sem. De persze nem is volt semmi baj, simán szeltük a kilométereket.

Sziszifusz esete a dobozzal

Mennyivel egyszerűbb ez így, mint például amikor Olaszországból Portugáliába költöztünk! Akkor elmentem információért az egyik legnagyobb csomagszállító céghez. Mondták vigyek el egy dobozt az udvarról, ahhoz mérjük, hogy mennyi kell majd belőle.

Kimentem, ott volt egy darab doboz. Igaz, 2 méter magas volt és egy raklapra volt szerelve vagy ragasztva, szögelve, tökmindegy. Kocsim persze akkor még nem volt, így gyalog vittem haza a dobozt.

Azt mondjuk elfelejtettem, sőt gyakorlatlanságom miatt nem is terveztem azzal, hogy Brindisiben (akkor már ott laktunk egy éve) éppen piszkosul fújt a szél. Sziszifuszt nem büntette olyan keményen Zeusz, mint engem, amikor egy hídon cipeltem át a szutyok papírdobozt raklapostul a viharos szélben.

Oda vitt, ahová akart, például busz elé, meg a híd szélére, nagyon rossz volt. Mindegy, hazaértem, bepakoltuk a dobozt, szereztünk egy kiskocsit és hárman visszahúztuk a csomagküldőbe.

Ahol közölte az unottan rágózó forma, hogy mi ez a doboz? Mondom, amiért kiküldtél schemo. Aha, mondta, ez nem az, amire gondolt. Így ki kellett pakolnunk és rendes 50x40x30-as dobozokba átraktuk az összes holmit.

Máltai autóval Szicíliában

Szicília mindig gyönyörű, ráadásul elterelték az autópálya (A19) forgalmát kicsivel az Etna után, fel a hegyekbe, pont kétszáz kilométerrel. Engem nem zavart, időm volt, a táj gyönyörű.

Kutya meg először látott négynél több fát együtt, ilyen természeti csoda, úgynevezett „liget” Gozón nincs, csak egy telepített fenyőrakás, hogy ne legyen annyira ciki. Egyébként egy tengerbe dobott kisebb kavics és az utolsó fából is árbócot (hosszú óval) készített valamelyik kultúra a föníciaiak előtt kettővel.

Palermo mindig a legszebb arcát mutatja nekem, mert persze megint rögtön eltévedtem az óvárosban. Barázdált arcú szomi kalózokból lett árupakolók és rendes öreg maffiózik is elismerően csettintettek, ahogy átverekedtem magam a máltai autóval a sikátorokban nyüzsgő vasárnapi piacon.

Amikor végképp eltekeredtem a kikötőbe vezető útról, akkor készítettem ezt a fotót. Pont elértem a kompot, de még megvártak egy nagyobb csoport Ferrarit (!) és már indult is az óriási Splendid Civitavecchiába.

Az út tulajdonképpen egy jó hosszú éjszaka, viszont az eb bent aludhatott kabinban, köszi GNV! Én meg leálltam dominózni a fedélzeten utazó marokkói vendégmunkásokkal. Szerencsére Nobel-díj nem volt nálam, így 12 eurót vesztettem csak, de gazdagabb lettem pár nagyon jó sztorival, az idő meg repült.

Tizennégy óra, kb. ennyi idő volt az is, amikor Portugáliából Brazíliába költöztünk, hiszen Sampából még fel kellett repülni Recifébe. A betyárbútor 4főx2x32 kilónyi bőrönd, feleségem a gyerekeket vitte, én a súlyt.

Pár dobozt fel is adtunk, azonban egy hónap helyett végül vagy 4 hónap múlva jöttek meg. A rendes brazil vámosok persze feltépték az összeset és bár alig hiányzott valami legnagyobb megdöbbenésükre, kivéve pár fájóan kedves apróságot.

Ilyen volt az utcánk Brazíliában 

A lisszaboni Tolvajok piacán (Feira da Ladra) ugyanis szert tettem pár igazi könyvritkaságra, ezek közül kettőt emeltek ki, gondolom politikai okból. Az egyik Eduardo Mondlanénak a mozambiki függetlenségi háború alatt elmondott, portugál ellenes beszédeinek gyűjteménye volt.

A másik meg egy angolai iskolai tankönyv / képregény kisiskolásoknak, amely egy úttörő kislány kalandjain keresztül, dalban mutatta be az AK-47-es kezelésének és karbantartásának alapjait. Kár értük.

Az Öreg város

Civittavecchia, az „Öreg város” káprázatosan szép hely, tulajdonképpen Róma kikötője. Reggel nyolcra értünk oda, a következő kompom este tízkor indult. Gondoltam lefárasztom az ebet, mert a következő hajón ketrecbe kell zárni, nem lehet velem a kabinban, legalább alszik egy jót. Így pont 12 órát sétáltunk, miután leraktam a járművet a barátságos pincérnő bárja elé.

Most szezon végén (mert rendes mediterrán helyeken még simán tart a strandidő) a kikötőkben még dugó van (lásd csatolt kép), de az éttermek, bárok már üresek, főleg kicsit távolabb a turistás környékektől.

Pont a visszafordulási idő előtt találtam egy zseniális kajáldát, ahol az unalomig ismert vongolés pasztát is valahogy új ízekkel sikerült megtölteni. A szakács / pincér / egyetlen ember közel és távol persze rendes salentói legény volt, aki már a kiejtésemből tudta, hogy félig-meddig földiek vagyunk. Ez mindig potya Primitivo-t vagy Negroamarót jelent, egészségünkre.

Az eb se érezte rosszul magát Civitavecchiában, fák után megint új élmény: a fű. És nem a marihuánára gondolok, hanem a mezei fűre. Olyan sincs Gozón, csak valami hangaszerű izé, de az is szúrós.

Ilyen boldog teremtményt évek óta nem láttam, ugrált és hempergett örömében, már megérte erre járni. Aztán összebokszolt pár, a gladiátorok bátorságával küzdő macskával, közben szert tett egy elegáns párbajhegre is.

A kompon

A következő komp egyszerűen óriási volt, megáldva minden luxussal, ami helyett a kutyát sétáltattam, mert nem volt szívem a ketrecben hagyni, amikor behajóztunk. Szűkös luk volt a gépház felett.

Természetesen megpróbáltam becsempészni a kabinba, de oda már becsempésződött szobatársamnak, egy olasz pincérnek az amerikai staffje. El lehet képzelni milyen ugatásba csaptak éjfélkor, amikor lesunnyogtunk a szűk folyosóra a 9. szinten.

Kutya vissza ketrecbe, nagyon fájó szívvel. Egy percet sem aludt, szerintem az egyik sarokban vonyította végig az éjszakát, de nekem pihennem kellett. Mire felébredtem 5 órával később, már állt a bál.

Addigra már nagyon sajnálták a diákcsoportok és a kamionsofőrök, hogy éjszaka piszkosul berúgtak a salsa bárban, mert kitört egy rendes vihar. A kutya végigaludta az ölemben a hat és feles szelet. Ilyenkor a Földközin olyan kb. 5-7 méteres hullámok kergetik egymást Gibraltártól Libanonig, majd vissza.

Fáradt blöki a fedélzeten 

Nekünk viszont ez a világ legtermészetesebb dolga, a Mediterrán térség legszelesebb ingatlanjában töltöttünk három évet, úgy hívják, hogy Vihar-fok, őssémiül Ras ir-Reqqa.

Ezenkívül a legtengeribb magyar, a télapó / Suttora keverék kinézetű Ron kapitány kétárbócosán töltött szolgálati idő is jól betett a tengeribetegségemnek, szerintem egyszer azt is áthánytam véletlenül a hajókorláton.

De gyomornyugtató tabit azóta is viszek minden tengeri útra, inkább megszokásból és emberbaráti természetem miatt. Most is jól jött, ugyanis megjelent kutyabecsempésző kabintársam és olyan zöld-fehér volt, hogy egyből sejtettem, legalább egy méterrel arrébb kell helyezkednem, de gyorsan.

Az első kör csanda után felajánlottam a piros tabit, a harmadik után már be is tudta venni. Fél óra múlva örök barátságot esküdött, majd kicsivel később énekelni kezdett, minden tiszteletem a talján életörömé. A vihar miatt két órás késéssel érkeztünk meg Barcelonába, tehát 22 óra alatt.

Fáradságomra az a rendőr hívta fel a figyelmemet, aki megállított, mert baloldalon vezettem, szerencsére még a kikötőn belül, ahol persze botrányosan eltévedtem.

A Brazília – Magyarország – Svájc – Málta tengely

Betyárbútoros sztoriból is már csak az utolsó maradt, amikor Brazíliából legutóbb visszaköltöztünk Magyarországra (ilyen ugyanis már kétszer is megtörtént).

Onnan 3 hónap múlva munka miatt megint Svájcba. Ott ki sem kellett pakolni, mert rögtön eszembe jutott, hogy miért is nem Svájcban lakunk (volt rá példa) és gyors váltással átkeltünk Gozóra.

Ilyen gyorsan viszont nem lehet minden csomagot megmozgatni, így baráti segítséghez folyamodtam. Mivel Gozo az a sziget, amelyet joggal neveznek „mediterrán paradicsomnak”, így nagyon sokan látogattak meg, akik mind pont el tudtak hozni egy bőröndöt (persze az én költségemre, de ők cipelték: köszönet és tisztelet). Ezzel a módszerrel alig fél év alatt sikerült átcigölni szinte mindent.

Most már csak az utolsó, kicsit több mint félezer kilométer volt hátra, irány Dél! Teljesen szürreális módon éppen Seco (Száraz) nevű városnál jártam, amikor eleredt az eső. De nagyon, pedig az ilyesmi nem gyakori arrafelé. Egészen trópusiasan esett és én megint újat láttam, mert még esőben sem vezettem soha.

Gozón persze szokott évente párszor, elvétve csöpögni, de egyetlen út kivételével a megengedett sebesség 35 km/óra, az egy kicsit más, mint egy három sávos pálya. Na, mindegy, megérkeztünk és én megint megesküdtem, hogy a büdös életben nem fogok még egyszer betyárbútorral költözni.

Aztán persze lehet, hogy ez olyan, mint a berúgás, mindig megesküszik az ember, hogy soha többet, amit meg is tart, egészen a legközelebbi alkalomig.”

A moderálási alapelveket itt találod.