A mai poszt elé sok mindent nem kell írni, talán csak annyit, hogy mennyire érdekes, amikor valaki hosszabban ír magáról akár az a kép is alakulhat bennünk, ami a kommentjeiből talán erősebben látszik. A mai poszt szerzője Pink Petsch, aki eredetileg még a Magyarország és én pályázat kapcsán küldte be (sajnos a határidőről lecsúszva) írását. Viszont a történet nagyon érdekes, úgyhogy most itt van, olvassátok, aztán jöhetnek a kommentek.

„A blogból, a kommentszekcióból és egy korábbi posztomból egy cinikus, nagypofájú, „belemondom a képedbe” ember képe rajzolódhat ki a tc. közönség előtt. Talán, mára már így is van, talán tényleg ilyen lettem. De ez nem volt mindig így.

Akkor kezdjük az elején, Magyarországgal! Illetve hát mégsem, mert Magyarország viszonylag későn lépett be az életembe.

Romániában születtem, jó messzire elcsámborgott velem a gólya. Egy, a Kárpátok ölelte nagyvárosban, Brassóban töltöttem a gyerekkorom egy részét, a másik részét már egy, a román-magyar határhoz levő kisvárosban.

Mindez a Ceausescu-rendszer jellgzetes munkaerő-elosztásának köszönhetően, amely szerint a magyar értelmiségieket (akik közé a szüleim is tartoztak), lehetőleg aminél messzebbre kell dobni a szülőhelyüktől. Így került a családunk abba a határmenti kisvárosba. A másik opció egy Prut melletti városka lett volna, Moldvában...

Természetesen megbízhatatlanok voltunk a rendszer számára, így a családunkból senki sem kaphatott „nagyhatár-átlépőt”. Ja, hogy nem tudjátok, mi az? Egy sima útlevél, amivel a „baráti, szocialista országokba” utazhattunk volna.

Apám, aki egy, a térségben jelentős vállalat technikai igazgatója volt, nagy kegyesen megkapta a „kishatár-átlépőt”, amivel egészen Mátészalkáig utazhatott Magyarország területén. Tovább nem.

Az első kapcsolatom Magyarországgal kiskamaszként a Kajla csokik, a Piros Mogyorós, a Túró Rudik körében telt. Először '88-ban voltam Magyarországon, egy iskolai kirándulás keretében, pár órát. Ma sem tudom, apámnak hány szálat kellett megmozgatnia, hogy megkapjam az engedélyt az ideiglenes határátlépésre. Hát így.

Az első külföldi nyaralás – a Balatonon

Aztán eljött '89 vége, és életünkben először a család '90 nyarán elmehetett egy balatoni nyaralásra. Először külföldön. Először Magyarországon. A Balaton önmagában, őszintén, nem nyűgözött le, egy sekély, rossz szagú tónak láttam, az is igaz azonban, hogy én a pionír-éveim nyári táborozásait jobbára a Fekete-tenger partján töltöttem.

Viszont Magyarország, az a Magyarország, amit akkor én a 14 éves szememmel láttam, legalább annyira lenyűgözött, mint tehette a Mariahilferstrasse az egyszeri magyar állampolgárnak. Ott akartam élni!

Mint később kiderült, akkori vendéglátóink, édesanyám gyerekkori barátai valóban arra készültek, hogy ha már kimentünk családostól, akkor valszeg, kint is akarunk maradni, és már tervezgették, hogy a családjuk melyik nyaralójában vannak olyan körülmények, amelyek egy 4 tagú családnak megfelelnek átmenetileg. Ezt ők is csak évekkel később mondták el a szüleimnek, ahogy a szüleink is nekünk. :D

Jött a középiskola az életemben, aztán pár év újságíróskodás, majd az egyetem. Társadalomtudományok. Persze, tudom, „büfészak”, és aki csak el akarta lébecolni az egyetemet, annak az is lehetett, átcsúszott. Engem viszont nagyon érdekelt (és érdekel ma is).

Mindenben benne voltunk az évfolyamtársaimmal. Szerveztük a Tusványosi Nyári Szabadegyetemet (Viktor ottani „főhadiszállását” ;) ), országos felmérésekben vettünk részt, ésatöbbi.

Sok kapcsolatot építettem akkoriban ki, ugyanakkor valahogy megcsömörlöttem az aktuálpolitikától, pedig visszanézve, nem volt annyira mocskos, mint manapság. De nekem az is túl sok volt, így, mivel már dolgoztam évekig újságíróként, a média felé vettem az irányt.

Persze, a média még nem azt jelentette, amit most. De ebbe most nem mennék bele. Legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy ismeretlen fogalom volt a „celeb”, és a bulvár a legalja volt a szakmának, nem a mainstream.

Az első pofon

Magyarországra a szerelem vitt, meg talán a kamaszkori álmok. Románia akkor lett friss EU-tag. Én meg tervekkel telve nekivágtam. Nos, az első pofont a magyar bürokráciától kaptam. Kijózanító volt.

Az, hogy nemes egyszerűséggel románnak könyveltek el, még elment (értem ez alatt, hogy sokszor szinte szótagolva beszéltek hozzám magyarul). Az, hogy az idegenrendészetre akartak küldeni alapból, hogy én kellett elmagyaráznom a különböző hivatalokban, a különböző embereknek (akik ezért kapták a fizetésüket), hogy milyen jogszabályok vonatkoznak a román állampolgárokra, mint EU-tag polgárokra, már kissé nagyon idegesített.

A munkaadók hozzáállása sem volt jobb. Sok munkalehetőségtől estem el e miatt, nyíltan vagy burkoltan a tudomásomra adták, hogy még bizonytalan a szabályozás (a fenéket, csak lusták voltak utánanézni) és bla-bla-bla.

Jórészt alkalmi melóim voltak az alatt a 3 év alatt, amíg Magyarországon éltem, a csomagolástól a vendéglátáson át a tolmácsolásig. Volt egy időszak, amikor multinál dolgoztam, call centerben (nem, nem a mostani tukmálós, még a hagyományos), ők nem voltak restek utánanézni... De éreztem, hogy ez így nem pálya. Így változást kerestem, és adódott a hajózás. A többit meg már tudjátok...

A magyaros panaszáradat

Szóval, hát... Magyarország és én. Előre szólok, hogy ez inkább Budapest és én. Nos, elképesztő volt találkozni azzal a panaszáradattal, ami jellemzi szerintem az átlag-magyart.

Hamar megtanultam, hogy a „Hogy vagy?” kérdésre nem illik azt válaszolni, hogy „Köszönöm, jól”, mosolyogni meg pláne tilos, mert egyrészt azonnal kiközösítenek, másrészt meg azonnal különböző pletykák indulnak meg rólad.

Rosszkedvű, depresszív, kicsinyes, irigy, szűklátókörű és pesszimista az átlag magyarországi magyar. Persze, ez nem mind egy emberben (bár olyannal is találkoztam, sajnos), de minimum két vonás a felsoroltakból tutira megvan. Lehúz ez a környezet, megfojt egy idő után. És vagy alkalmazkodsz, vagy menekülsz.

Ugyanakkor viszont Budapestet imádtam, és imádom a mai napig is. De csak úgy élhető, ha nem élsz benne igazán, ha nem merülsz bele a magyar rögvalóságba, ha félig ott élsz ugyan, de azért turista is vagy valamilyen szinten. Ha ott élsz 100%-osan, a mentalitás kikészít idővel, lehetsz te a világ legoptimistább embere.

Igen, azt is tudom, hogy ez nem mindenki számára lehetséges vagy kívánatos út, ez a félig otthon, félig máshol létforma.

Ugyanakkor nem minden ennyire fekete. Korántsem. Mert valóban, ha mosolyogsz, visszamosolyognak, ha udvarias vagy, udvariasak veled az emberek Magyarországon is. Nem minden sötét és rossz hangulatú. Tényleg nem. De a végén, az általános benyomás mégis az.

Persze ez adódik a létbizonytalanságból, és abból, hogy a megkeresett pénz egyre kevesebbet ér. Az utóbbi hónapokban többször jártam Budapesten. Drágább, mint Stuttgart, ami a mindennapi fogyasztási cikkeket illeti. Pedig Stuttgart sem egy olcsó város, még németországi szinten sem.

Én nem haragszom Magyarországra, nem tölt el sem düh, sem keserűség, pedig az egykori lelkes kamaszt lerombolta bennem a rögvalóságával. Én szeretem Magyarországot, Budapestet. Csak sajnálom, mérhetetlenül sajnálom.”

A moderálási alapelveket itt találod.

Kegyetlen élethelyzet, amikor a család egyik tagja külföldön dolgozik, míg a többiek otthon maradnak – akár csak pár hónapig, amíg a másik mindent előkészít, de gyakori az is, hogy egyikük huzamosabb ideig külföldön dolgozik és csak pár hetente jár haza hétvégére. Te is voltál ilyen helyzetben? Esetleg most éled át? Vagy csak tervezitek, hogy így lesz? Írd meg a történeted a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!