A történet ott kezdődött, hogy Narina több hosszú kommentben írta le határátkelésük történetét, ami annyira elgondolkodtató volt (nekem legalábbis), hogy sajnáltam volna, ha elvész a kommentek között, ezért megkértem, írja meg kibővítve külön posztban is. Megtette, és ezt olvashatjátok ma.

Ezen a hídon mindennap átmegyek munkába menet. Gyönyörű a kilátás a hídról az éjjeli fényben.

„Mi azért döntöttünk a „mocskos anyagiak” mellett, mert muszáj volt. A döntés előtti 8-9 hónapban nagyon örültem volna személy szerint, ha legalább zsíros kenyeret lila hagymával tudok enni. Azért személy szerint, mert a párom és a lányunk evett, én inkább azon spóroltam, hogy nem ettem, sajnos máson nem ment.

Valószínűleg ha a párom tudja, tuti kapok, de gondolkodjunk egy cseppet! Szitu a következő: adott egy fizikai munkát végző ember, aki forgalomban dolgozik, és komoly súlyokat mozgat meg, rajta, illetve a kajáján nem lehet spórolni.

Adott egy kétéves, fejlődésben lévő szervezet, mondanom sem kell, inkább megdöglök, de Ő eszik, és ott vannak a növekvő számlák, kiadások és hát nem kaviárra ment el a lóvé. Így is kopra éltünk, hó végen már tényleg csak annyit ettem naponta, amit az apámék belém diktáltak.

Ebben a nem könnyű helyzetben jött a hír, hogy a párom amúgy is karcsú fizetését megkurtítják következő év januártól. Nos, akkor már sehogy nem tudtam volna kipengetni, hogy mindenki jóllakjon. Te melyiket választanád: a kétévest vagy a dolgozót, akitől a bevétel függ? Kinek adnál enni? Én nem tudtam dönteni. Nem szánalomkeltés vagy hatásvadászat miatt írom. Ezek a rideg tények.

Úton egy másik életbe

2013-ban vetette fel a párom, hogy kijön, nem haboztam azt mondani, hogy hajrá. Véres verejték árán sikerült összeszednünk egy repjegyre valót, meg cirka 200 fontnak megfelelő összeget (kölcsön és decemberi jutalom 30 000 volt a páromnak, mondtak az utolsó, amit még kapni fognak).

2014 áprilisában elköszöntünk egymástól. A következő héten már volt munkája. Itt simán lett nekem is munkám és igen nagyon jó dolog, hogy nem kell azon agyalnom, marad-e kajára. A döntés miatt egy olyan országban élek, ahol jól érzem magam és vannak esélyeim, amit a szülőföldem már nem tudott megadni.

Az ár, amit fizettünk

A lányunk 5 hónapon át sírt szinte minden éjszaka, mert az apja elment és csak egy izén keresztül látta. Volt olyan, hogy könnyekkel a szemünkben kapcsoltuk gyorsan el a gépet, mert nem akartuk még jobban megnehezíteni a másiknak a dolgokat.

Ma is, ha valamelyikünk dolgozni megy, komor arccal kérdi „Ugye hazajössz?!” Sokszor voltak rémálmaink. Ennek már több mint 1 éve, én pedig csak remélhetem, hogy a szorongó arc később már nem lesz ilyenkor szomorú.

Bár nem Norwich, de az én imádott tengerpartom, Great Yarmouth az idei születésnapomon 

Lakás, kaja, egyebek

Norwich-ról tudok nyilatkozni. Egy két nagy hálószobás, két kicsi szobás, nagy kertes házért fizetünk jelenleg 950£-ot havonta, ez osztva van, de a council tax a miénk, ez 150£, erre még jön 50£ víz, 80£ gáz, 80£ elektromosság, 35£ net, és 320£ kajára.

Magyarország, magyar emberek, kérdések, válaszok

Minden nehézség ellenére nem pfujolok Magyarországra. Nem becsmérlem. Eljöttem. Nem tudott megtartani, de még sem feledem. Azonban bár kegyetlenül hangzik, de helyet nem tudok szeretni, csak embereket.

Tetszik, szép Magyarhon, de nincs érzelem bennem iránta, mert rengeteg szép hely van a világon, ami az én mércémmel mérve, de ilyen-olyan okból nem élhető, például Ausztrália, ahol túl sok a mérges mindenféle (bocs adg), Magyarország, Afrika, India (mindre érvényes, ami Ausztráliára).

Én az országra nem haragszom, nem a hely tehet a lakóiról. Rájuk sem haragszom, csak elszomorítanak a rugalmatlan elképzelések. Sok véleménnyel kerültem szembe otthon is, és itt kint is, amitől egy kicsit égnek áll a hajam.

Összeszedtem párat:

1. Aki kimegy, annak biztos minden príma, dúskál a pénzben

Az a helyzet, hogy főleg az első kettő-öt év nagyon kemény. Alkalmazkodni egy teljesen más életvitelhez, szokásrendszerhez, törvényekhez, emberi morálhoz. Főleg az első időkben, amikor (hacsak nem rögtön állásba jön az ember) a minimumfizetést kapja. Ez pedig karcsú, de nem lehetetlen kijönni belőle.

Igazából az a pénz csak a nagyon szerény kezdéshez elég. Ráadásul többször váltasz munkát, nem mindig önként (munkaközvetítő). Ez idegileg is megterheli az embert.

Itt szokták sokan feladni és hazamennek. Túl erős a honvágy, a régi megszokott élet hiánya. Nem bírják. Mi döntöttünk és kitartunk a döntésünk mellett. Ez alatt az idő alatt már most több lehetőségem volt, mint otthon 4 év alatt. Tudunk haladni, szép lassan, de előre.

2. Aki kimegy, nem gondol az itthon maradtakra

Nem tudom, ki, hogy látja, én Magyarországon hagytam az apám, a lízingelt fiam és az anyósom. A szívem egy elég nagy részét téptem ki kényszerből. Persze éljen a Skype! Eh, sokra megyek vele, ha tudom, hogy problémájuk van, de nem tudok ott lenni és segíteni, amikor kell.

Főleg a lízingeltemnél fáj ez. Mindkettőnknek fáj a szíve. Nem tudok beszélgetni úgy esténként az apám szobájában vele, mint régen és ez fáj. Nincs havonta vasárnapi ebéd anyósnál. Tutti nem gondolok rajuk.

Nagy kedvenc a kastély a város közepén 

3. Munkaközvetítős munkánál nem kell keményen dolgozni, úgysem kapsz szerződést, mivel nincs nyelvtudásod

Háromból három helyen tartottak volna ott szerződésben (pedig ügynökségtől érkező esetében ez ritka), ha nem jöttek volna közbe egyéb gondok, és ez a munkamorálomnak volt köszönhető.

Most a negyediknél szintén a kemény munkám miatt figyeltek fel rám és még azt sem nehezményezték, hogy enyhén szólva gyenge az angolom. Sőt, a főnökasszonytól kezdve a kollégákig mindenki tanítgat. Bíztat, segít.

Persze több és jobb lehetősége van annak, aki tud beszélni, ezt nem vitatom. Az én utam cefetül rögös, nagy szerencse és keménység is kell ahhoz, hogy az ember nyelvtudás nélkül (csak szinte, mert azért nagyjából már értem őket, ha nem hadarnak, de a semmiről indultam) nekivágjon és nyerjen.

Szerencsém volt, keményen dolgoztam, és mindent elkövettem, hogy fejlődjek nyelvi szinten. Ezt látták és megkaptam egy szerződés formájában a jutalmam.

4. Magyarországon is meg lehet élni, aki nem tud, biztos nem tanult eleget, élhetetlen, lusta, stb.

Nos, a helyzet az, hogy nem tud mindenki diplomát felmutatni, nem tud mindenki programozónak menni vagy egyéb, ma jól fizető divatos szakmát tanulni.

Ugyanis, drágáim, kellenek még eladók, takarítók, kőművesek, felszolgálók, kukások, stb. Gondoljatok bele, tényleg lusták lettek volna tanulni? Diplomás tanár dolgozott kukásként a párommal, két diplomával takarított otthon az egyik kolleginám, tehát még a diploma sem biztosíték a jó állásra. Ez még nem gond.

Az, hogy gyerekes nőként meg vagy lőve állás szempontjából, na, az gond. Az, hogy mielőtt gyerekem lett volna nem kaptam állást, mert majd biztos akarok gyereket, az szerintem gond.

Én három évig tanultam a szakmám gyakorlatban és elméletben egyaránt. Tizenhárom évig dolgoztam benne, és nagyon jó voltam. Mégis inkább felvesznek egy senkit, akinek jobbak a kapcsolatai, de szaktudása nincs, igaz gyereke se.

Lustának sem mondanám magam. Nem hinném, hogy sok nő tudná gond nélkül emelni a 30-40 kilós zsákokat (itt kint voltam kamionrakodó is, jól jött az otthoni kereskedelmis tapasztalat fizikailag), én otthon sem vártam elkényeztetve, hogy majd megemelik helyettem.

5. Szemét vagy, cserbenhagytad a hazát / senki lettél / szolga lettél

Hehe, vicces vagy. Hazaszeretetből meg nem lakott jól senki. Otthon is szolga voltam, csak nekem előtte ott volt a rab jelző. Az vagyok a szemetekben, akivé tettetek, hűtlen senki, mert jót nem adtak azok, akikkel körül voltam véve, csak martak, megaláztak, bántottak.

Mégis büszke, kemény, egyenes gerincű, a CSALÁDHOZ hű maradtam, mert aki el is megy még nem lesz hűtlen gyermek, mert a szívében még mindig szereti őket és én úgy gondolom, hogy ez plusz esély a lízingeltemnek is, nem csak nekünk.

Múlt, jelen, jövő

A szülőföldemen töltött 30 év alatt mindent megtettem, hogy maradjak. Reménytelen, gyomorgörccsel teli mégis maradtam volna, ha lehet. Nem sikerült. Nincs honvágyam, nincsenek barátaim otthonról és csak három ember van ott, akik nagyon hiányoznak.

Egy éve vagyunk Norwich-ban. Kemény egy év volt. Sok nehézséggel, de munkával és lassú, köszvényes csiga típusú, de haladással teli év. Reggelenként már a megszokott útitársakkal beszélgetek (gyatrán, amin jót mosolyognak, de értik és tanítgatnak).

A Royal Arcade

A lányunknak az oviban már vannak haverjai, pedig csak 1 hónapja jár. A szomszéd nénik jó fejek (még nem borítottuk ki őket a hangerőnkkel).

Azt, ami ezután jön, az Istenekre bízom, de remélem, jön egy kis nyugalom is. Terv van sok, majd lassan valóra is válnak. Nincs bennem illúzió, nem rózsaszín habos mese, de élhetőbbnek látom, mint amit elhagytam.”

A moderálási alapelveket itt találod. Angliáról itt olvashatsz még több érdekes történetet, hírt, hasznos infót.