Először jó egy évvel ezelőtt olvashattátok Niki írását, aki négy év alatt négy országban is megfordult. Akkor Kanadában ejtettük el a történet fonalát azzal, hogy az „ámokfutás” (ő nevezte így) véget ért, ma pedig itt vesszük fel és kiderül, tényleg így történt-e. (Aki akkor nem olvasta volna a posztokat, vagy felelevenítené az egy évvel ezelőttieket, az az első részt itt, a második részt pedig itt találja.)
„Tavaly szeptemberben a kíváncsi olvasók figyelemmel kísérhették két részletben az életutam a Határátkelőn. Akkor többen tették fel a kérdést, kíváncsiak, vajon mi történik velem majd egy év múlva. Nos, örömmel tudatom, azóta férjhez mentem (Roberthez), és köszönöm, jól vagyunk.
No, de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval tavaly szeptemberben még az anyósomat ápolták a kórházban, és én egy héten többször is autókáztam és hűségesen vittem a főtt ételeket az apósomnak munka után.
Akkor akadt egy-két hozzászólás, amelyik azt fejtegette, hogy biztosan nem ilyen életet szeretne, hogy 82 éves emberek után szaladgáljanak. Nos, azóta az anyósom jól van, saját maga intézi a házimunkákat. Az én segítségemre csak 1,5 hónapig támaszkodtak.
Novemberben születésnapomra valóra vált az egyik gyerekkori álmom. Eljutottam az orlandói DisneyWorldbe. A mai napig úgy gondolom, a park teljesen kortól független, mindenki jól tudja magát érezni ott, és ki tud kapcsolódni. Mi csak két napot voltunk sajnos, de mindenképp nagyon szeretnék még visszamenni.
Közeledett a december. Mivel a szüleimnek régebben megígértem, hogy a 2014-es karácsonyt velük ünneplem, megvettük a jegyeket. És eldöntöttük: irány Magyarország.
A lánykérés
A páromat mindenki nagy szeretettel fogadta. Örültek a boldogságunknak. Kicsit izgatottak voltunk a nagyszülők miatt, hiszen mint talán emlékeztek, Robert idősebb nálam. Úgy gondolom, szerencsés vagyok, hiszen a nagyszüleim hamar a szívükbe zárták, és ő is megtalálta a hangot mindenkivel.
Eljött a karácsony, én pedig tudtam (vagy legalábbis sejtettem), hogy lánykérés következik, mert már előtte pedzegette a dolgot nekem. Pár nappal a nagy nap előtt az apukámmal kirándultak, és megkérdezte tőle, elvehetne-e engem feleségül, mert nagyon szeret.
Így a karácsonyi vendégjárás után ajándékosztás következett, amikor is sor került a „leszel a feleségem?” kérdésre. Apukám épp halászlevet melegített , anyukám az ajándékait csomagolta ki, az öcsém, aki mindenről tudott, fotózott. A válasz: IGEN.
Nagyon szuper két hetet töltöttünk otthon. Több baráttal és rokonnal sikerült találkozni. Sajnos, még szilveszter előtt mindkettőnk munkája hazaszólított minket.
Két országban otthon
Érdekes, hogy már két országról írom azt, hogy haza és otthon. A hazám a szívem mélyén mindig is Magyarország lesz. Ott születtem. Onnan indultam. Ott élnek a szüleim, család, barátok. Az otthonom már itt van, Kanadában. Amit a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Soha.
Márciusban levezettünk Floridába, utánajártunk a tengerparti esküvőnek, mi, merre, hány méter. Kiderült, ott nem kérnek se születési anyakönyvi kivonatot, se a válásomat igazoló dokumentumot, se magyarul, se angolul. Már ennek nagyon örültem.
Így megbeszéltük a részleteket, kiket szeretnénk, hogy ott legyenek, és milyen elképzelésünk van a nagy napról. A tortát interneten találtam. Ott felkeresett a párom egy cukrászt, aki elkészítette a fényképen látható darab pontos mását.
A virágcsokrot az anyukám készítette, a frizurámat az anyósom. Robert csak az esküvőn látott. Mind a kettőnknek ez a második és remélem utolsó házassága - de ez így volt romantikus, úgy gondolom. Ő az anyukámmal érkezett, én pedig a szüleivel.
Minden, amit egy nő megálmodhat, valóra vált. Tengerpart, szülők, naplemente, fehér homok, és egy férfi, aki mellett a napjaim még így több mint egy év után is csodálatosan telnek.
Már tavaly tudtam, hogy ez egy igazi felnőtt szerelem. Úgy gondolom, hogy az idő csak minket igazol. Nem számít, lesz-e közös gyerekünk vagy sem. A lényeg, hogy megtaláltam azt az embert, aki a barátom, szeretőm, és szerelmem egy személyben.
Aki akkor is szeret, ha hisztis vagyok, ha éppen beteg, vagy csak nincs kedvem társalogni. Mindig képes mosolyt csalni az arcomra. De mégis tudja, hogy mikor mire vágyok.
Emberi kapcsolatok
Hálás vagyok azoknak az embereknek, akik egykor a barátaim voltak. Hisz a sok pofon után erőt kaptam és ebből táplálkoztam. Köszönöm a sok negatív kommentet, hisz azok mutatták meg, amit legbelül eddig is tudtam, hogy nem az számít, hogy mit mondanak, hanem hogy ki mondja.
Természetesen itt is próbáltam magyarokkal felvenni a kapcsolatot, de rájöttem, ez nekem nem igazán működik. Lehet, hogy bennem van a hiba. Bár nem hiszem, hiszen vannak nem magyar barátaim. Természetesen itt van Sz. is, akinek köszönhetem a szerelmemet, akinél 2011-ben éltem, és akivel azóta sikerült baráti kapcsolatot kialakítani.
Azoknak, akik emailben, vagy Facebookon megkeresnek, segítségért kiáltanak a szebb jövő reményében, szívesen segítek információval. Mással sajnos nem tudok. Aki igazán lépni szeretne, önerőből határt átkelni, örül ennek a segítségnek is.
Ügyintézés
A papírok intézése halad szép lassan. Egyelőre kaptam plusz egy évre vizitori státuszt. Most épp kikérjük a munkavállalásit. De itt ugyebár semmi nem egyszerű.
Mi nem fizettünk ügyvédnek, ott van az internet, nagyon szuperül meg lehet csinálni mindent önállóan. Van egy olyan módosítás, hogy ha Kanadából adjuk be a papírom, és vállalom, hogy az eljárás végéig nem hagyom el az országot, akkor kérhetek munkavállalási számot.
Így már fizethetek adót, lehet betegbiztosításom, és picit több jogom, mint egy látogatónak. Kezdésnek úgy gondolom ez is elég.
Ami a munkát illeti, még mindig takarítok. Részben emiatt ment tönkre egy friss magyar barátságom, mert a hölgy lenézően nyilatkozott a takarítónőkről. Takarítok. Igen. Másoknak. Napi 8-9-10 órában. Soha nem jutott eszembe lenézni valakit azért, mert takarít. Én sokkal jobban megvetem azokat, akik nem tesznek semmit.
Egy határátkelős találkozás
Tehát nem Robert tart el, mint ahogyan azt sokan gondolták egy évvel ezelőtt. Sőt, ha minden jól megy még fognak, fogtok rólam hallani odahaza. A barátnőm megkért rá, hogy írjam meg az életét könyv formájában. Nem tudom, mikor lesz pontosan a piacon. Róla annyit, hogy kanadai fitneszmodellként, és kanadai női pankrátorként is befutott. Ennyit bevezetőnek. Szóval most egy kis várakozás, addig tanulás, írás, és munka.
Természetesen elkezdtük bejárni Kanada csodás tájait is. Találkoztam a Határátkelő oldal egyik fő kommentelőjével is. És tudjátok mit? Élőben nem cinikus és nem bunkó... Egy segítőkész és nagyon melegszívű embert ismerhettem meg, a feleségével együtt. Nagyon remélem, hamarosan vendégül láthatjuk őket.
Remélem, sikerült minden egy évvel ezelőtti kérdésre válaszolni. Tanulva a tavalyiból, előre szólok, a kommentekre nem válaszolok, majd ha ráérek, egy kávé mellett elolvasom őket. Maradok hű olvasója az oldalnak. Szeretem, amikor mások sikereit, életútjait láthatom.
Egy Meryl Streep idézettel búcsúzom: „Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.”
A moderálási alapelveket itt találod.
Ha Kanada érdekel, további írásokat, híreket, érdekességeket itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: