Görögországról mostanában inkább csak rosszat lehet hallani, pedig szuper hely (igaz, én már jó régen voltam arra, de a személyes tapasztalatom is ez) – ezt támasztja alá Puhacica mai írása is, amit a nyaralásról szóló felhívásra küldött (várom ám továbbra is a történeteket és a képeket a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!). Igaz, a történet tavalyi, de most született belőle poszt és persze szuperek a képek is – mindenképpen érdemes elolvasni a történetet és megnézni a fotókat!

„Életem első tengerparti élménye gyerekkori legjobb barátnémnek és apukájának köszönhető. Sartiban voltunk, 2004-ben érintette hab testem először sós víz, maradandó élmény volt.

Nem nagyon hiszek az asztromindenfélében, de lehet abban valami, hogy a Víz jegyűek olyan furcsa módon vonzódnak a tengerekhez, tavakhoz, folyókhoz... Tíz év után újra eljutottam a görög partokhoz életem legkedvesebb szerelmével.

Érkezés

Célia = kicsi, szegényes berendezésű, tiszta apartman. Imádtuk a kilátást, a medencét, hogy a szállásunk messze van mindentől. Viszont az utastársaink... egy fiatal pár egy másfél éves kisbabával.

Az első percben elmondták, mennyire örülnek nekünk, legalább lesz kivel beszélgetniük. mi viszont nem szeretünk másokkal beszélgetni, főleg ha az egyetlen kapcsolódási pont az, hogy magyarok vagyunk.

Nehéz 3 napba telt, mire megértették, hogy nem mi vagyunk az ő embereik, pedig tényleg kedvesek voltak meg minden, de eszünkbe se jutott például közösen autót bérelni, hogy aztán a gyerek igényei szerint töltsük az időnket.

Első délután

Még volt annyi energiánk, hogy felfedezzük a közeli strandokat. Az apartman alatti partot nem igazán gondozzák, nem is volt itt nagyon senki. Balra indulva, kb. 200 m után egy kiszögellés mellett elhaladva bukkantunk kedvenc strandunkra, a Porto Kaminiára.

Gyönyörű, gondozott föveny, napágyak, étterem, mesebeli free wifi egy kóla áráért, semmi zsúfoltság, ebéd után ajándék dinnye, olyan friss narancslé, mint az álom, egyszóval ideális.

Szinte minden nap ellátogattunk ide. az apartmantól jobbra is találtunk egy szuper, füvesített strandot, de ez kicsit messzebb is volt meg eljutni is macerásabb volt ide. viszont a fenti képen lévő sziklák gyönyörűek voltak, ahogy a semmiből a homokos part mellett kibuktak a tengerből.

Második nap

Robogót béreltünk. Itt kell elmesélnem, hogy én az életben nem vezettem még motort, utasként is egyszer ültem egy nagymotoron, aztán bezárt a bazár. Volt egy emlékezetes próbálkozásom tizenéves koromban, de már az indulás pillanatában eldőlt, hogy ez nem az én műfajom, ugyanis megcsúszott a kezem és kapásból megrántottam a gázt, a robi meg kiugrott alólam és majdnem az árokban kötöttünk ki mindketten.

Szóval ennek tükrében vágtunk neki első utunknak, ami a Gerakas partra vezetett. Ide jár a legtöbb teknős fészket rakni. elég ramaty időnek ígérkezett, ezért nem fürödtünk, csak sétáltunk egy kicsit a parton. ott láttuk ezt a holdbéli tájat.

Kopár, víz rajzolta formák öleltek körbe egy „udvart”, kicsit úgy éreztük magunkat, mintha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Miután jól kiálmélkodtuk magunkat, megkérdeztük az aktivistákat, hogy este visszajöhetünk-e, hátha látunk teknőst. Mondták, hogy persze, 8-kor bezár a strand és akkor lehet jönni. persze.

Napközben végigrobogtuk a sziget délkeleti részét, minden kapubejárónál, templomnál (az uram nagy örömére), citromfánál... megálltunk, körbemotoroztuk Zakynthos várost, és elmentünk a hegyekbe is.

A szieszta kellős közepén sikerült megérkeznünk Mocherado faluba, ami templomáról híres. Volt ugyanis a szigeten egy nagyon nagy földrengés az '50-es években, aminek következtében szinte minden épület összeomlott. Hát ez a templom volt az egyik, ami nem.

Cserébe (ha jól emlékszem) 2005-ben kigyulladt, de nagyon szépen rendbe hozták. Igaz, fotókon látható, milyen volt előtte, hát... maradjunk annyiban, hogy az arany mozaikok szebbek, mint a furnérlemez.

A faluban egyetlen tavernát találtunk nyitva, 3-4 helyi bácsi iszogatott a „kerthelységben”. Dennis szegény nem tudott angolul, ezért kihívta a feleségét a konyhából, így aztán már ketten nem tudtak.

Végül kézzel-lábbal mutogatva rendeltünk egy-egy csirke souvlakit és egy-egy kólát. Azt a vendéglátást, míg élek, nem felejtem el. Azt se tudták, hogy ugráljanak körbe bennünket, mintha rég elveszett rokonok érkeztek volna haza, olyan kiszolgálást kaptunk.

Este 8-ra visszagurultunk a teknősstrandra. Ott mondták, hogy 10 percre elmehetünk a partra néző kilátóig, aztán tűnjünk el és ne is menjünk vissza másnap reggelig. Szóval teknős helyett ezt láttuk

Harmadik nap

Hosszú utat terveztünk, felrobogtunk (én hátul, büszkén feszítve) a sziget északi csücskébe. Egy bibi volt csak, hogy a bérelt bukósisak nagy volt a fejemre, pedig ez volt a legkisebb. Tehát a menetszéltől folyamatosan hátracsúszott a tarkómra, elöl viszont majd' szétvágta a szíj a torkom. Oda se neki, délutánra már a hátam is le akart szakadni.

Azért ezeket a kis kávédarálókat nem arra találták ki, hogy 80 km-t végigszáguldozzon két bigyó felügyelő rajtuk. De imádtam! Az uram minden kecskének, tyúknak és tehénnek dudált, így köszöntve őket. Én annyit röhögtem ott hátul, hogy párszor nem sok híja volt, hogy le ne potyózzak.

Megálltunk Csillivilli (Tsilivi) beachen, a sziget egyik aranyhomokos partján. Gyönyörű, de rettentő zsúfolt hely, tele hotelekkel, éttermekkel, apartmanokkal.

Aztán még délelőtt megérkeztünk St. Nicholas Portba, azaz még meg sem érkeztünk, de a robogóról már lerántott bennünket egy olasz dzsigoló, hogy menjünk velük a roncshajóhoz! Mivel negyedórán belül indultak és egyébként is ezért jöttünk, gyorsan befizettük az utat, aztán felszálltunk a hajóra és ott elkezdődött a móka.

Két éve elmentünk egy egész napos hajókirándulásra Korcula környékén, szép lassan pöfögött a hajó, eszembe se jutott rosszul lenni. Na, itt belecsaptak a lecsóba! A kapitány azzal viccelődött, hogy tud minél hamarabb sz@rrá áztatni bennünket.

Mire kiértünk a Navagio öbölhöz, én már színjátszósra csónakáztam magam, minden idegszálammal azon voltam, hogy csak ki ne dobjam a rókabőrt. Ráadásul a kicsi hajóval a nagy hullámzás miatt nem tudtunk rendesen kikötni, kapitány bácsi meg mondta, hogy akkor ugribugri be a vízbe, aztán irány a part!

Mivel itt a nagy turistahajók is megállnak, és ők annyira közel mennek, hogy a 10 m-es rámpát ki tudják csapni a partra, 30-40 m mély víz volt alattunk. Meg hatalmas hullámok.

Én meg szeretem ugyan a vizet, de csak ott, ahol biztonságban érzem magam, így az istennek nem voltam hajlandó lemászni arról a lélekvesztőről. Már mentőmellényt applikáltak rám és a kapitány sírva könyörgött, hogy menjek már be, én meg csak küzdöttem az ugrani készülő rókával. Végül úgy felmérgesítettek, hogy csak kiúsztam a partra.

Ott aztán elvetettem magam a fehér, gömbölyű kavicsokon és jobban is lettem, mert olyan jó hűvös jött a kövek alól, mintha egy hűtőházba feküdtem volna be. Visszafelé aztán már nem volt mese, ki kellett úszni a hajóig, de ez a kezdeti küzdelmek után már sima ügy volt.

A Kék barlangokig már a hajó is lassan pöfögött, a róka is visszahúzódott, igaz, másnál meg pont ezen a szakaszon ugrott ki. A barlangoknál meg is álltunk. olyan tiszta vizet én még az életben nem láttam. Lélegzetelállító a mindent beborító, mindenünnen tükröződő kékség.

Kalandos hajókázásunk után elmentünk még a sziget legészakibb csücskében lévő szélmalmokhoz, amiket egyébként a hajóról is láttunk.

A panorámán kívül egy pók nyújtott itt maradandó élményt. A parkoló egy magasabb területen van, kb. 1 m magasságban az út felett. Ezt az ominózus parkolót bokrok veszik körül, kivéve egy helyen, ahol van egy kb. méteres lyuk. ide szőtt hálót ez a rettenet.

Amíg mi lent borzongtunk és álltunk megdermedve a háló előtt, addig a parkoló felől érkezett egy kislány. Láttuk mi, hogy nem tudja, mit nézünk, de észrevette, hogy valamit nagyon szuggerálunk, hát megállt ő is. Aztán pontosan lehetett látni, ahogy ráfókuszál a pókra. Volt ám sivalkodás! Legszívesebben vele sikítoztam volna, csak a nagylányoknak már nem illik ilyet csinálni.

Hazafelé akartunk még venni olívaolajat és bort egy nagyon öreg tatától, de csak nagy címlet volt nálunk, és nem tudott visszaadni. Aztán nem messze találtunk egy kicsit fiatalabb nénikét, ő már tudott váltani, így bevásároltunk. egyetlen dologra kellett már csak koncentrálnunk, mégpedig hogy lelkünk és szellemünk minden erejével azt sugalljuk az alattunk lévő 50 cm3-nek, hogy igenis fel tudja magát vonszolni azon az emelkedőn, amin lefelé csak úgy suhant.

Sikerült neki, igaz az apartmanhoz közeli faluban még megálltunk gyümölcsöt venni és ott már nem akart elindulni. kicsit meg kellett rugdosni, de végül felbőgött és hazáig meg se állt.

A következő két nap

...pihenéssel, strandolással, evéssel, ivással telt. Mint ahogy a 2., mert most jut eszembe, hogy a robogót csak 3. nap béreltük ki. szóval valahol a nyaralás közepe felé járunk. „Búvárkodtunk” is, egy szál pipával és búvárszemüveggel. sok mindent nem láttunk, a remeterákok viszont nagyon érdekesek voltak, velük eddig sehol sem találkoztunk.

Az uram romantikus hangulatban volt, halászott nekem egy csodaszép kis csigaházat. Még kérdeztem is tőle, hogy ugye nincs benne senki? Ááá, nincs. Jól van. Csigaház le az asztalra, mi el sörözni.

Mikor visszaértünk, még gondoltam is magamban, hogy a csigaházat mintha nem oda raktam volna, ahol most van, de biztos a szél vagy az emberek meglökték... Aha, mikor felvettem, hogy gyönyörködjek benne, szembe nézett velem a lakó. Úgy eldobtam szegényt, csak úgy repült. Aztán persze összeszedtük és visszaköltöztettük a vízbe.

Utolsó előtti nap

Arra ébredtünk, hogy rögtön leszakad az ég. A helyiek megnyugtattak bennünket, hogy csak úgy néz ki, de nem fog esni. Végül arra jutottunk, hogy még ha igazuk is van, olyan nagy felhők gyülekeztek és úgy fújt a szél, hogy napozni, strandolni nem annyira vágytunk.

Viszont olyan nagyon belejöttünk a robogózásba, hogy béreltünk egyet aznapra. jött is értünk kocsival egy pasas, elvitt a kölcsönzőbe, ahol mondták, hogy itt egy robogó, nagyon jó, erősebb, mint a másik volt, meg nagyobb is, vigyük bátran.

Hát ez a nyomorult jószág olyan erős volt, hogy itt-ott gyalog kellett mennem mellette, míg az uram Flinstone-üzemmódban lábbal segítette a motort. Tény, hogy olyan utakon próbálkoztunk vele, ahol a madár se járt. Csak egy disznó meg tyúkok. (Update: madár mégiscsak járt arra, mert most kapcsoltam, hogy a tyúk is az. :D)

Különösebb tervünk nem volt aznapra, Laganasba el akartunk menni mindenképp, a többit meg a sorsra bíztuk. nekünk ez a város tetszett legkevésbé, zsúfolt és koszos volt, tele már (még?) délelőtt részeg tinikkel, szóval gyorsan odébb is álltunk.

Nem mentünk messzire, Agios Sostis sziget épp csak egy köpésre van onnan. egy pallón lehet bejutni, 2€ a belépő fejenként, amiért cserébe választhattunk egy-egy italt.

Mire ideértünk, a nap is kisütött, ezért úsztunk egyet a kristálytiszta vízben. Az uram pedig összebratyizott egy ghánai palival, aki karkötőket árult. Végül meg is lepte magát egy szép darabbal. (Szegénykém, minden évben vesz egy ilyen 2€-s szart, aztán persze nyaralás után egy héttel leázik, szétfoszlik, elszakad, ő meg búslakodik, hogy már megint nem jött össze.)

Miután kipihentük a semmittevést, elindultunk az egyik úton, hogy lesz, ami lesz, majdcsak kilyukadunk valahol. Addig mentünk, míg egy négyfelé ágazó kereszteződéshez nem jutottunk. Ott ki volt írva, hogy balra 250 m-re van egy olívasajtoló üzem és múzeum, ami ingyen látogatható.

Be is gurultunk az udvarra, mire lekászálódtunk a „nagy” és „kényelmes” motorról, már kint is volt egy pasas, hogy egy pillanatot várjunk és jön is. Tényleg nem kellett neki több egy pillanatnál, megkérdezte, hogy beszélünk-e angolul és már indította is a tárlatvezetést.

Baromi érdekes volt, egy csomó régi eszköznek elmesélte a történetét, hogy mit mikor, mire és hogyan használtak. Az udvaron ki van állítva egy kivágott olívafa, kb. 1000 éves. Itt mondta el, hogy több mint 2 millió fa van a szigeten, 300 gazdaság és ez az egy üzem. Illetve van egy kisebb is, de oda kevesen járnak.

Mivel az egész szigeten ugyanolyan minőségű bogyó terem, mindenkiét összeöntik a végén a (ha jól emlékszem) 7 db 25 tonnás tartály egyikébe. Pénzt ezért a gazdák nem adnak, viszont az olaj egy része az üzemben marad. Ezt árulják különféle kiszerelésben a bemutató végén.

Természetesen kóstoló is van, a választék: narancsos, citromos, natúr és fokhagymás extra szűz olívaolaj. Mi citromosat és fokhagymásat vettünk, de ha valaki arra jár, ezúton kérem, hogy hozzon nekünk még! Elmondhatatlanul finom, tökmagos pogácsával tunkoljuk. Vettünk még natúr olívaszappant is, csodát művel a bőrömmel. Az üzem neve Aristeon és Lithakia faluban található.

Kóvályogtunk még kicsit az ültetvények között, aztán bementünk Zakynthosba. megnéztük a „belvárost”. Nagyon szép, kicsit koszos, azonnal otthon éreztem magam benne.

Elsodródtunk a turistákkal teli utcákból, de nem bántuk meg, legalább láthattunk egy darabka „igazi” Görögországot: egy bank és egy templom közötti sikátorba leellett, síró kutyababákat, olajos, szűk műhelyeket, helyi divatáru boltokat; és bár nem ez a legszebb oldala a szigetnek, mégis élhetőnek, szerethetőnek láttam.

Végül visszatértünk a pezsgő, élettel teli terekre, vettem egy cicás táskát és ettünk kardhalsteaket meg pizzát. egy harapós öreg pincér szolgált ki bennünket, a végén mondtam neki, hogy „efcharistó”, mire meglepetten visszakérdezett, hogy beszélek görögül?! Mondtam neki, hogy csak ezt az egy szót. Kíváncsi lennék, miket moroghatott, amíg ott voltunk... :)

Délután megkerestük azt a partot, amit még az első nap ajánlottak az apartmanban. Sok teknős fészkel arra, és bár nem gondoltuk, hogy nappal, az emberekkel teli strandon lesz szerencsénk egyet is látni, azért nekivágtunk a hegynek.

Elhagyatott, úttalan utakon mentünk keresztül, de végül egyben odaértünk Dafni beachre, ahol szikrázó napsütés és homokos part fogadott minket. Innen visszafelé kellett lepattanni a motorról.

Én itt is úgy röhögtem, hogy alig bírtam menni. de mit vártunk a kis robogónktól, mikor egy család is csak úgy tudott elindulni, hogy anyu és a gyerekek kiszálltak, apu meg felment az üres kocsival egy viszonylag vízszintes részre. ott aztán bevárta a pereputtyot és együtt elporoszkáltak a naplementébe.

A tank még félig volt, pazarlás nincs! ezért visszarobogtunk Zakynthosba, ahol nagyszerű programot találtunk: egyik utcán fel, másikon le. Belekeveredtünk egy temetési menetbe, egyirányú utcába hajtottunk be szemből, kocsik között szlalomoztunk, magyarul éreztük és rögtön át is vettük a mediterrán stílust.

Másnap reggelig gurigázhattunk volna föl-le, hogy elfogyjon az üzemanyag, úgyhogy végül csak elindultunk vissza a kölcsönzőbe. onnan elfurikáztak minket az apartmanba és nyugovóra tértünk.

Utolsó nap

Összepakoltunk és levittük a cuccot a medence mellé. Átsétáltunk még Porto Kamíniára egy búcsúebédre, ahol a főpincér néni úgy köszönt el tőlünk mint régi ismerősöktől, majd felszálltunk a transzferbuszra és irány a reptér! Becsekkolásnál még tettünk egy utolsó kísérletet arra, hogy göröggé váljunk, megkérdeztük, van-e a szigeten reklámstúdió vagy bármi, ahol lehet vágni, de nem tudták, a bizonytalanra meg nem maradtunk. :D

Ez volt életünk eddigi legjobb nyaralása.”

További fotókat itt nézegethettek, ne hagyjátok ki!

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.