A mai poszt nekem egészében is nagyon tetszett, ám úgy érzem, Roberta megfogalmaz egy nagyon fontos tételmondatot, amit itt most ki is emelnék előre: ha az ember beismeri, hogy a saját életéért 100%-ban ő a felelős, akkor többet nem lesz benne harag sem Magyarországgal, sem másokkal szemben. Köszönet az írásért (és a képekért is), amely a Magyarország és én pályázatra érkezett.

Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet. 

„Kerek egy éve már, hogy párommal Németországba költöztünk. Pontosabban ő kijött előbb, én pedig 2 hónapra rá. Nem részletezem most, hogy milyen nehéz volt ez a 2 hónap külön egymástól, bár tudom, sokaknál családok szakadnak szét akár több évre is, így nem panaszkodom, valahogy túléltük.

Fiatalok vagyunk, huszonévesek, és ő kapott egy olyan lehetőséget a munkahelyén otthon, hogy kint dolgozhat pár évet kezdő mérnökként, természetesen ezek után lesz lehetősége kint folytatni a munkát, amit a kezdetektől fogva így is terveztünk.

Az otthoni munkámat szerettem nagyon, bár rengeteget dolgoztam, és pár tízezer forinttal kerestem csak a minimálbér felett. Nagyon nehéz volt felmondanom, és elbúcsúznom a főnökömtől, a munkatársaimtól, na meg persze a munkahelyemtől, ahol a fél életemet töltöttem szó szerint.

A főnököm nem örült neki, de azt mondta, jól tesszük, menjünk, és szurkol nekünk. Ennél már csak a családtól való búcsúzkodás volt nehezebb. Nem vagyunk kicsit sem érzelgősek, és még csak nem is másik kontinensre készültem, „csak” 1200 km-re a szülővárosomtól, mégis voltak sírós pillanatok...

Valahogy olyan lelkiállapotba kerültem a költözés előtti hetekben, hogy az addig természetes szituációkra sokkal érzékenyebben reagáltam.

Csak magunkra számíthattunk

A kezdetektől fogva tudtuk, hogy nincs más út, mint kint megvetni a lábunkat. Egyikünk sem gazdag családba született, a szüleink nem tudtak támogatni sem lakással, sem autóval, páromat még ezer forinttal sem.

Mindezt nem sajnáltatásból írom, jó páran vagyunk még így. Szinte csak magunkra számíthatunk, ha valamit el akarunk érni az életben, vagy ha normális egzisztenciát akarunk teremteni magunknak illetve családalapításhoz. Otthon nem tudnánk ezt elérni, így tudtuk, hogy meg kell ragadni ezt a lehetőséget.

A költözés előtti napokat a legjobban a káosz szó jellemzi, sajnos ráadásul nem fért be minden dobozunk a kocsiba, így még nehezebb feladat volt otthonossá tenni az új lakást.

Letargikus állapotban szálltam be a kocsiba mielőtt elindultunk, és az úton végig rossz kedvem volt. Féltem, hogy most mégis mi vár rám, úgy néztem a várost, az országot, ahogy mentünk ki az autópálya felé, mintha utoljára látnám. Valami addig ismeretlen érzés kezdte befészkelni magát a szívembe, a honvágy és a hazaszeretet egyvelege... pedig még el sem hagytuk a határt. :) Éreztem a súlyát ennek a döntésnek az életünkre, a jövőnkre nézve.

Egyébként furcsa, hogy az utolsó hetek alatt, hogy jutottam ilyen mélyre, mivel pár hónappal korábban, amikor megtudtuk, hogy a párommal mehetünk Németországba, az örömhír hallatán pezsgőt bontottunk és ünnepeltünk. Mégis valahogy az utolsó otthon töltött napok, hetek, a búcsúzkodás, a felmondás és minden együtt padlóra küldtek, mire odajutottunk, hogy költözés.

Azt hittem, könnyebb lesz

Emlékszem az első hetek, hónapok nagyon kemények voltak, megviseltek. Páromnak rögtön volt munkája, így neki gyorsabban meg kellett szoknia az új életet. Nekem ez lassan ment, bevallom azt hittem, könnyebb lesz. Minden olyan idegen volt, a lakás, az emberek, az épületek, a város, a nyelv.

Nagyon hiányzott Magyarország, a családom, és a barátaim. Otthon annyit dolgoztam, hogy alig volt időm a barátaimra, kint meg hirtelen rengeteg szabadidőm lett, amit nem volt kivel eltöltenem.

Most már vicces visszagondolni, hogy mik okoztak akkor gondot, de például még azon is sikerült rendesen kiakadnom, hogy a boltban nincsenek olyan termékek, amiket én Magyarországon szeretek, nem találtam olyan dolgokat, amiket otthon előszeretettel fogyasztottam. Kész rémálom volt boltba menni, mert csak nézegettem, hogy mégis mit egyek itt? „Nincs itt semmi!” :)

Persze ennél azért komolyabb problémáim is voltak, amik megviseltek lelkileg. De aztán mint a többi dolog ez is úgy észrevétlenül eltűnt, és amikor hazalátogattunk, már az otthoni bolt választékára mondtam ugyanezt, és hiányoztak a Németországban megszokott kedvenc termékeim.

Honvágy

Sok határátkelős bejegyzést / blogot olvasgatok. Vannak, akiknek teljesen kimarad a honvágy, és a legtöbben osztják azt a véleményt, hogy milyen rossz otthon, és milyen irigyek meg búskomorak az emberek stb.

Na, nálam egyik sem így volt. Engem a honvágy eleinte bárhol meg tudott találni, ha munka közben megszólalt George Ezrától a Budapest, vagy amikor szilveszterkor neten keresztül hallgattuk az M1-en a magyar himnuszt...

Másodpercek alatt padlóra tudtak vágni ilyen amúgy hétköznapi dolgok, az utóbbi a páromat is megviselte. Nem azért, mert kényszerből vagyunk itt, és nem azért mert rossz itt, talán csak nem ábrándultunk ki annyira Magyarországból, mint sokan mások, akik külföldre költöznek.

Amikor karácsonykor otthon voltunk, remekül éreztük magunkat. Turistaként jártuk a szülővárosunkat. Semmi szorongás nem voltunk bennünk, pont ellenkezőleg, önfeledt napok voltak ezek.

Elmentünk Balatonfüredre december 28-án, mert nem telhet el egy év sem Balaton nélkül, sajnos nem volt strandidő, és a hekkes sem volt nyitva, de ott volt kárpótlásként a mi Balatonunk. :)

Persze a családdal és a barátokkal is nagyon jó volt együtt lenni. Jó volt magyarul beszélni, bár már annyira megszoktuk, hogy szinte 0% esély van rá, hogy valaki érti, amit beszélünk, hogy okozott néhány vicces helyzetet a „visszaszokás”.

Nem éreztem semmit a kiábrándultságból (bár lehet ez az ünnepeknek tudható be), nem találkoztam bunkó eladókkal, szerintem itt kint is van rá esély, hogy épp kifogjunk egy rosszkedvű eladót. Na, jó, az is igaz, hogy itt talán többet mosolyognak.

Tehát mi nagyon jól éreztük magunkat otthon, és szívesen megyünk haza, nincsenek bennünk rossz érzések, bár azt is tudjuk, hogy más otthon „nyaralni”, mint dolgozni és élni. Tulajdonképpen mi csak hazamentünk pihenni, és költeni az itt kint megkeresett pénzünket, így persze könnyű magunkat jól érezni bárhol.

Ugyanakkor a decemberi hazalátogatásunk után volt egy érzés bennünk, hogy tulajdonképpen csak a pénz miatt vagyunk kint, ha hasonlóan tudnánk élni Magyarországon, mint itt, akkor hazamennénk. Azt hiszem, ekkor még erősen dolgozott bennünk a honvágy.

Azóta viszont eltelt jó pár hónap, és valami megváltozott bennem. Szeretek most már itt lakni, nagyon. Szeretem azt, ami bennem történt ezalatt az egy év alatt, amiket megtapasztaltam, és már nem cserélném ezt el a kényelemre.

Ki is vagyok valójában?

Világéletemben gyűlöltem a változást, gyűlöltem kilépni a komfort-zónámból. A külföldre költözés olyan próbák elé állított, amik talán közhelyesek leírva, és talán csak az értheti, aki szintén végigcsinálta mindezt.

Sokat tanultam, legfőképp magamról. Olyan ez, mint egy önismereti utazás. Otthon magabiztos voltam mindig és határozott, itt meg kell küzdenem mindennap azért, hogy az legyek.

Érdekes dolog, hogy gondolsz magadról valamit, van egy én-képed, de amint kilépsz a komfortzónádból teljesen felborul minden, minden amit addig igaznak hittél magadról, vagy bármi tulajdonság amit birtokolni véltél. 

Egész életünkben definiálni akarjuk magunkat, okos vagyok, magabiztos vagyok, sikeres vagyok (vagy a foglalkozásunkkal, például tanár vagyok) stb. Aztán megváltoznak a körülmények, és hopp már egyik sem vagy (legalábbis nem abban a formában, vagy nem érzed magad annak).

Megkérdőjeleződik tehát minden, és eljutsz oda, hogy „ki is vagyok valójában?” Legalábbis én mindezt így éltem meg. Szerintem mindenkinek ki kéne próbálnia ezt, külföldre költözni, kimenni, ha nem is örökre, csak pár évre, más emberként fog visszajönni.

Túl vagyunk a nehezén az biztos, a kezdeti gondok lassan teljesen megszűntek, a honvággyal és a szorongással együtt minden kezd elhalványulni.

Az összes dolog közül, amit talán a legnehezebb megszokni számomra, az a nyelv. Nem a német, hanem a tény, hogy nem tudom magam kifejezni anyanyelvi szinten.

Persze idővel jobb lesz, de a párom, akinek felsőfokú német nyelvvizsgája van, és több éve közvetlenül németekkel dolgozik együtt, ő is szokott panaszkodni, hogy nem tudja, fog-e tudni valaha úgy igazán önfeledten németül beszélni, viccelni, poénkodni, és a német nyelven keresztül vajon áttudja-e adni valaha 100%-osan a személyiségét? Valószínűleg ez is csak idő kérdése, mindenesetre több türelmet kíván, mint a többi kezdetleges probléma, amik már többé-kevésbé megszűntek.

Amikor otthon elmentem a kozmetikushoz, megkérdezte, és meddig vagytok itthon? Mikor mentek vissza? A következő mondat csúszott ki a számon: „Egy hét múlva megyünk haza.” Ő pedig felnevetett; „Haza?! Ezek szerint akkor már jól megszoktad kint…”.

Persze a haza mindig Magyarország marad, de - ahogy azt korábban olvastam itt a Határátkelőn - az otthon már itt kint van, Németországban, a városunk, a lakásunk, az új otthonunk.

Ahova mikor 2 hét magyarországi rohangálás és rokon-barátlátogatás után visszajöttünk, és becsuktuk magunk mögött az ajtót, felsóhajtottunk, hogy végre itthon vagyunk.

Minden perc egy új élmény

A nagymamám gyakran megkérdezi, „és nem akartok valamikor hazaköltözni?”... Szegényemet mindig elkeserítem a válaszommal, de nem. Ezt legfőképp miatta sajnálom, hiszen vele minden perc ajándék.

Nem mondom, hogy soha, de a közeljövőben nem. Nem tudnék már otthon lelkesen dolgozni 12 órákat naponta, annyi pénzért, amennyit kaptam. Továbbá végtelenül tetszik, hogy felfedezhetek itt egy új várost, egy másik országot.

Otthon 24 évet jóformán egy helyben töltöttem, és már nem volt semmi új, amit kaphattam, itt most minden perc szinte egy új élmény. Tetszik, hogy nem jön szembe sehol egyetlen ismerős sem (kivéve, akiket már itt kint megismertünk).

Teljesen tiszta lappal új életet kezdhettünk. Felszabadító érzés! Jól érzem most magam itt, ahol vagyok, szeretem, hogy nem tudom, mibe kezdek bele holnap, és szeretem, hogy ennek ellenére nincsenek anyagi gondjaink. Szeretem, hogy nem kell azon aggódni, hogyan húzzuk ki a következő fizuig.

Szeretem, hogy olyan sok mindent nem tudok a jövőnkkel kapcsolatban, azt sem, hogy 5 év múlva hol élünk majd, de bárhol is legyünk, az elmúlt 1 év után tudom, hogy együtt bármit megoldunk. Addig pedig a drága Nagyimmal marad a Skype, mert 75 évesen is meg lehet tanulni netezni, ha a kedvenc unoka külföldre költözik! :)

Nincs harag

Szeretem Magyarországot, és szeretek otthon lenni! Nincs bennem harag, amiért otthon nem tudtuk megteremteni mindazt magunknak, amire szükségünk van. Ez valahol lehet inkább a mi hibánk, nem akarom a körülményeket okolni.

Ha az ember beismeri, hogy a saját életéért 100%-ban ő a felelős, akkor többet nem lesz benne harag sem Magyarországgal, sem másokkal szemben. Én inkább hálás vagyok, amiért így alakult a sorsom.

Ha kényelmesen éldegélhettem volna otthon, sosem jut eszembe más országban megpróbálni dolgozni és élni, és akkor úgy gondolom, most sokkal kevesebb, sokkal szegényebb lennék, nem anyagilag, hanem lelkileg.

U.i.: A párom tegnap kakaóscsiga után sírt, hogy hónapok óta mennyire kívánja (és itt nincs). Azt hiszem, kénytelenek leszünk megtanulni ezt is magunknak elkészíteni, mint a pogácsát vagy a gulyáslevest vagy bármit ami otthonról hiányzik. :) Úgy érzem, ezt is megoldjuk!”

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.