Lassan belelendül a nyár (kivéve a világnak azon részeit, ahol nem, ugye), úgyhogy arra gondoltam, mára egy kicsit lazább válogatást tálalok nektek. Nem véletlenül használtam a tálalás szót, hiszen egy egész komoly gasztrokaland következik, Japántól Új-Zélandon át egészen Törökországig. És ha már teleettük magunkat, akkor lesz egy plusz meglepetés is a végére… Vágjunk is bele!
(fotó: tokyoreloaded.blogspot.jp)
A hideg kínai hidegnek hideg, kínainak viszont (nevével ellentétben) csak áttételesen az, viszont legalább japán. A rejtélyt a Tokyo Reloaded blog oldja fel.
„A hiyashi chúka egyértelműen nyári étel, nagyjából májustól októberig kapható. A neve azt jelenti, hogy „hideg kínai”, a kínai itt a chúka soba, vagyis a „kínai metélt” rövidítése, ami viszont a rámen egy kevésbé közkeletű neve. Voltaképpen hideg, rövid lére eresztett rámen, és ahogy azt mondani szokták: jó étel annak, aki szereti. Én speciel igen.
Azért nem arról van szó, hogy a rámenről egyszerűen csak leöntenék a levet és lehűtenék, ennél azért szofisztikáltabb a dolog, pontosabban egyszerűbb. (...) A tésztát ki kell főzni és folyó víz alatt kihűteni, és csinosan ráhalmozni szép hosszúkásra vágott belevalókat.
Ami az utóbbiakat illeti, ezek itt talán még fontosabbak, mint a rámennél, lehet benne chashú, főtt csirke, rák, kurage, vagyis medúza (imádom!), uborka, főtt tojás, paradicsom, gyömbér, babcsira és még ki tudja mi minden más. Leöntik a szósszal, tesznek mellé egy kenet karashit, csípős japán mustár, és már készen is van. (...)
A hiyashi chúkát sok olyan étterem is a menün tartja, ahol egyébként nem mernének rámennel próbálkozni, és sokszor egész elfogadhatók is vannak köztük. De az igazi hiyashi chúka persze mégiscsak az, amit egy valódi rámen-szakács készít el, már persze, ha nem zsenánt neki, az egyszerűsége okán.”
Ez persze messze nem minden, további részletekért tessék kattintani!
Milyen az igazi kebab?
A kérdés jogos, különösen ha az ember nem Törökországban él (és azért ilyenek vagyunk többen, ugye), ellenben szereti a jó kebabot. Na jó, de milyen is az? A titokról az Isztambul info blog rántja le a leplet.
(fotó: flickr.com / Biso)
„A kebab szó eredetileg a Kaukázus-Perzsia vidékéről származik, és egyszerűen annyit jelent, hogy sült hús. A katonák a kardjukra kis kockára vágott húst raktak, és a tábortűz felett sütötték meg. Néha meg az égő elfoglalt várost használták tűzhelynek. Az volt a városi kebab…
Ez a fajta nyársra húzott kebab Törökországban şiş kebab néven ismert. Magyarországon pedig saslik, vagy rablóhús. A saslik Törökországban is ismert, és ugyan ez a neve. Persze kicsit másmilyen…
Törökországban viszont a kebab, mintha valami joker szó lenne. Ugyanis mindenre használják, ami sült.. pl. gesztenye kebab. Sőt! A sarkon árulnak fagylalt kebabot is! Az pedig biztos nem sült, és nincs is benne hús. (...)
Szóval a kebab bármi lehet. A Wikipédia török oldalán 114-féle kebabot tüntettek fel. Mint a legismertebb fajtákat. Olyan is van köztük, ami nem is hasonlít az eredetire.
Kockára vágott hús, szószban, bográcsban megfőzve krumplival. Na mi az? Pörkölt! Ezt itt úgy hívják, hogy taş kebab. Vagyis kő kebab. No, nem azért, mert kőkemény lesz, hanem mert sütőben készül. (...)
A kebabokat többféleképpen lehet csoportosítani.
Hús szerint:
sima – ez a marhából készül.
kuzu – ez birkából készült. Ez az eredeti.
tavuk – ez pedig a csirke.
Lehetnek még egyéb állatok, de az nagyon ritka. Inkább olyanok fordulnak elő gyakran, mint pl. a padlizsán.
Szokás még városok szerint csoportosítani. Mely régióban melyik a népszerű. (...) Léteznek további híres kebabok is. A legismertebb a Döner Kebabı, amit Magyarországon gyros-nak hívnak a görök elnevezés alapján (a döner egyébként török találmány, és copyright-os). Ilyet rengeteg helyen lehet kapni, mert elég egyszerű az elkészítése, gyors, és finom.
De létezik egy elegánsabb változata, ez az İskender Kebabı. Lényegében egy döner, csak megadják a módját!"
Na jó, nem folytatom tovább, mert a végén még beidézem itt az egész posztot, az meg nem lenne elegáns, szóval akit érdekel, inkább kattintson!
Egy nemzet válságos pillanatai
Fontos a politika, de az igazi válságokat a hétköznapi dolgok okozzák. Például az, ha egy multi megváltoztatja egy ország kedvencének receptjét. Ez a rémület történt nemrégiben Új-Zélandon - számol be Pappito blogja.
(fotó: flickr.com / Monkeyblue)
„A Milo egy ilyen kakaószerű instant italpor, amiben van mindenféle jóság, vitaminok, ásványi anyagok meg rost, úgyhogy nem csak finom, hanem egészséges is.
A Milo a harmincas években született, amikor a gazdasági világválság erősen odacsapott az ausztráloknak (is) és a gyermekek tápláló élelmezése nem volt megoldott, egy Thomas Mayne nevű vegyész okoskodta ki, hogy hogyan lehetne a csokit meg a árpamalátát úgy összekeverni, hogy tejjel iható legyen. Így született meg a Csendes-óceáni régió ovomaltinja.
Mára a Milo nemzeti itallá vált, a munkahelyemen a tea és a kávé mellett mindig ott van egy kétkilós aludoboz Milo is. Na, ebbe a gasztrokulturális alapvetésbe köpött bele a Nestlé azzal, hogy megváltoztatta a receptet. (...)
Az ojságok cikkeznek, a Facebook nyüzsög és szervezkedik, az emberek pedig sápadtan kérdezgetik egymástól, hogy igaz-e a hír?
Felháborodott anyák viszik vissza a terméket a boltokba, mert a gyermekek nem isszák az új verziót, felháborodott apák sopánkodnak, úgy téve, mintha a gyerekek innák otthon a Milót, és a kezüket az üzleti élet verőerén tartó élelmesek már aukciós szájtokon árulják húsz dollárért – az eredetileg kilencbe kerülő – régi recepttel készült tartalékaikat. Nincs kizárva, hogy egy fél év múlva már készpénzként fog működni a régi recepttel készült italpor, vagy banki fedezetként, mint a parmezán. (...)
Ilyen felháborodás utoljára akkor volt, amikor 2011-ben a christchurchi földrengés megrongálta a Sanitarium Marmite gyárát és 2012 márciusára elfogyott a boltokból az élesztőkivonat.
A Sanitarium elkezdte rendbehozni a gyárat, de a komoly szerkezeti károk miatt kénytelen volt elköltöztetni az egészet egy másik helyre, miközben az egész város próbálta rendbehozni az egyéb károkat. Persze sajnáltuk a félig összedőlt katedrálist is, de azért az igazi probléma mégis a Marmite hiánya volt.”
További részletek ebben az esetben is Pappito eredeti posztjában olvashatók, érdemes átkattintani!
Ami bemegy, az ki is jön - avagy az ázsiai WC-k
Nézzünk szembe a tényekkel: ennyi kajálás után az embert egy idő után gyomortájon feszítő érzés fogja el, és olyankor elvonul oda, ahová a király is szokott, ráadásul gyalog. Ennek a nyugati kultúrkörben többé-kevésbé megvan a maga kultúrája, de mi a helyzet Ázsiában? Erről írt a Végtelen... talán blog.
(fotó: vegtelentalan.wordpress.com)
„Vécépapir az nincs, de van helyette egy cső, amiből víz spriccel, ha akarod. Nézegettem, kipróbáltam, de valahogy nem vagyok az a nagy szakértő. És egyébként is, ha már agyonvizeztem magam, akkor hogyan, mivel törölném meg magam, mielőtt újra felhúzom a gatyeszom? Sehogy sem értem!
A szegényebb helyeken, mint például Nepál, nagyon kell edzened magad a vécékre! Néha nem csak a hányinger jön, de az élethez való viszonyodat is megkérdőjelezed.
Például a Himalájából lefelé a busszal megálltunk egy étterem mellett, ahol persze lehetett használni a vécét is (ja, itt Dél-Kelet Ázsiában bárhová bemehetsz pisilni, senki nem fogja sajnálni tőled), Nepálban meg főleg nem sajnálják tőled azt a bizonyos lyukat a földön.
Szerintem ez volt életem legdurvább pisilése. Megyek lefelé a kopott, koszos lépcsőházban, már gyanús kezd lenni, de mikor leérek, látom, hogy van egy szoba jobbra, tiszta mocsok a fala, a földön matracok, valakik itt alszanak. Szemben egy raktárféle, vagy szemétlerakó? Vagy inkább a kettő együtt.
Balra épp nyílik egy deszkaajtó és egy buszos útitársam szédül ki, arca fehér, rögtön mondja, hogy nem javasolja a vécélátogatást, de mit lehet tenni, ez egy város, itt nem lehet csak úgy egy bokorhoz leguggolni. Szóval hajrá! Mondom magamnak és közelitek.
A vécé egy lyuk volt a földön, a falon évszázados, fekete mocsok, a sarokban, sőt, a fejem közvetlen közelében éppen szépen leszállingózva pókhálókon pókok, és bűz-bűz-bűz, olyat, amit elképzelni sem tudsz. Visszafojtott lélegzettel is érezed, bőrödre ragad a mocsok.
Persze se lehúzó, se semmi, pedig legalább egy vödör víz és egy kisebb vödör szokott lenni, hogy azt önts rá, na de itt semmi, mindegy is, mert csak a menekülés jár a fejemben. (...)
Nos, ehhez képest Thaiföld maga a luxus! De még Jakarta és Manila is, bár ott sem divat a vécépapír. De azért megmondom őszintén, mikor Nepálból hazaértünk Bangkokba, olyan boldog voltam a csillogó-villogó reptéri vécétől, hogy rögtön a legnagyobb vigyorgó arcot nyomtam.
Merthogy a bangkoki reptéri vécében van egy monitor, amin ötféle arc a szomorútól a vigyorgóig, hogy tapizd le, mennyire voltál elégedett. De a thaiföldi luxusvécék egyike a Paragonban (ha jól emlékszem), a szerintem világhíres bevásárlóközpontban van, ahol a férfivécében olyan a tévé, hogy a padlón kezdődik, a falon folytatódik, és a plafonon ér véget!”
Ebből is látszik, hogy nem érdemes általánosítani, Ázsiában pláne nem, hiszen mindkét véglet megtalálható. Akit további részletek is érdekelnek, az feltétlenül kattintson!
A moderálási alapelveket itt találod.
Az utolsó 100 komment: