Mert hát egy idő után mégis csak úgy történik az, hogy az idő megszépíti az emlékeket (ahogyan mai szerzőnk, Rita szerintem találóan írja: a boltos néni „rohadt megjegyzései” is „vicces csipkelődéssé” alakulnak), és az ember igazán akkor szembesül a valósággal, ami látogatóba hazamegy. A poszt a Magyarország és én pályázatra érkezett.

Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet.

(fotó: flickr.com / Roger)

„Szülőhaza, anyaföld, vagy, ahogy itt mondják Heimatland, egy egyszerű szó, de ahányszor hangosan kimondom, a vállamból indul egy borzongás, ami felszalad egészen a szememig bele a könnycsatornámba és egy könnycsepp formájában gördül le.

Mert teljesen mindegy hol él az ember, vagy milyen politikai helyzet van otthon, örökre ez marad A HAZA csupa nagybetűvel! Mindenki hallotta a már a mondást, szőrös is vagy, sz@ros is vagy, mégis csak az enyém vagy. Nekem ez mutatja leginkább, hogy mit érzek Magyarország iránt. De azt még mindig nem tudom, ez a vállból induló borzongás minek, kinek szól.

Mert persze hiányzik a családom, de amikor még Magyarországon laktam sem találkoztunk sokat, inkább telefonon beszéltünk, a barátok akkor is elfoglaltak voltak bár kéthetente azért összefutottunk. Ez a két dolog hiányzik talán a legjobban.

A hiány és a valóság

Olyan napokon, mikor minden elromlik és csak egy jó fröccsre vágysz a sarki bisztróban, rádöbbensz, hogy nem csak ez hiányzik. Hanem minden apró dolog, hogy ismered a villamos csilingelését, hogy tudod, melyik hegyet látod és ismered az eső illatát, mert még annak is más illata van otthon.

Ezeken a napokon, hiányzik még a boltos néni is, aki nem volt mindig kedves, de az elmúlt időben a „rohadt megjegyzései” csak „vicces csipkelődéssé” változtak.

Majd mikor hazamész, mert már elviselhetetlen lesz, hogy még a boltos néni is hiányzik, pláne az anyukád, és átléped a határt remegő gyomorral, sőt szinte megcsókolod az anyaföldet és olyan boldogan mondod ki „Itthon vagyok”. De reggel felkel a nap és sajnos már nem azt látod, mint amit akkor képzeltél mikor több ezer vagy több száz kilométerre voltál otthonról. Ez már itt a valóság…

Ahol a szüleid 40 évig dolgoznak, majd olyan kevés nyugdíjat kapnak, hogy addig kell tovább csinálniuk, amíg bírják erővel, vagy ahol a fiatalok jövője kilátástalan, ezért lépten-nyomon olyanba botlasz, aki hallotta, hogy „ott kinn németbe az utcaseprő 2000€-t keres” és jönne ő is.

Vagy amikor boldogan sétálsz hazafelé a „saját városodban”, ahol mindenkit ismersz, de kirabolnak úgy, hogy senki nem mer közbelépni, sőt azt mondják, még jól jártál, mert nem vertek össze.

Akkor még nem beszéltünk az „ősmagyarokról”, akik szemében Te „magyarellenes” „menekült” vagy, mert egy jobb élet reményében elhagytad a hazád. Ezek után mikor beülsz az autóba vagy a repülőre és az indulást követően visszanézel, azért még elindul a válladból a borzongás, hogy aztán az arcodon gördüljön tovább.

Mert hiába olyanok a politikusok amilyenek, az emberek szegények és persze egyre aljasabbak a másikkal, de akkor is ez A HAZA. Mert amit itt tanult az ember azt fogja továbbadni, ez az az értékrend, ami örökre alapul szolgál majd mindennek.

Mindent ehhez hasonlítasz majd

Bármerre jár is az ember mindig mindent ehhez fog hasonlítani, ha folyót lát az olyan lesz, mint a Duna, ha hegyet, akkor Badacsonyra, vagy a Bükkre fog hasonlítani. Mert amit gyerekkorban tapasztaltál az örökre megmarad.

Ezek azok az emlékek, amik éltetni fogják benned azt az érzést, hogy magyar vagyok. Emiatt szállsz majd vitába azzal, aki leszólja az országod úgy, hogy csak a BBC-ről tud ezt-azt róla.

Minden és mindenki változik és az elmúlt 3,5 évben mióta csak nyaralni és telelni járok vissza sok minden változott. Emlékké vált volna az a HAZA, amit csak csupa nagybetűvel szabad leírni? Emlék, ami ha elég távoli, sokkal csillogóbb és modernebb?

Sajnos azt kell mondjam, ez történt az elmúlt majd 4 évben, emlékké váltunk egymásnak egy szép emlék. Én is másképp emlékszem rá és Ő is rám, de ez így van rendjén, változik minden és talán egyszer újra azt fogom érezni ha HAZAmegyek, mint az elején, mikor még nem tudtam, hogy a honvágy és a távolság mindent megszépít.

Mikor még nem volt nehéz kérdés az, hogy mi hiányzik, mert akkor még tudtam azt, hogy hiányzik az a bizonyos gyümölcslé, amit csak otthon lehet kapni vagy a Túró Rudi. Ma már inkább érzések és érzelmek hiányoznak, amiket sokkal nehezebb szavakba önteni.

És az örök kérdés, hogy visszamennék-e. Most azt mondom nem, de soha ne mondd, hogy soha. Amióta ezen az íráson gondolkodom, azóta az agyam hátsó részében Ady Endre Föl földobott kő című verse jár.

„…Messze tornyokat látogat sorba,

Szédül, elbusong s lehull a porba,

Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,

Magyar vágyakkal, melyek elülnek

S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban

Szomorúan magyar…”

Ez a három versszak jellemzi legjobban, hogy hogyan vagyunk mi most egymással, Magyarország és Én!"

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.