„Kiléptem a kényelmi zónámból” – írja a mai poszt szerzője, Eszter, aki jelenleg óvónőként dolgozik az ausztriai magánóvodában. Írása a Magyarország és én pályázatra érkezett, bár tulajdonképpen lehetne a címe Ausztria és én is. :)

Szavazni most is a poszt végén és a Facebookon lehet.

(fotó: filckr.com / woodleywonderworks) 

„A történet ott kezdődik, hogy 2006-2010-ig az akkori kormánynál dolgoztam, mint tanácsadó. Uniós pályázatokban segítettem a vállalkozókat, non-profit szervezeteket és önkormányzatokat. A kormányváltás után természetesen munkanélküli lettem.

Két diplomám van, egy óvónői, illetve Gödöllőn végeztem az Agráregyetemen gazdasági agrármérnök szakon. Küldözgettem szorgalmasan az önéletrajzomat millió-egy céghez, de miután meglátták, hol dolgozom, szóba se álltak velem.

Még voltak kiírva pályázatok addig írtam őket, így volt némi bevételem. De aztán pályázat se volt kiírva, ha még is megjelent egy-egy, azoknak már megvolt a gazdája.

Közben a középső fiam elvégezte az iskolát és ment volna egyetemre. (Három fiam van 17, 23, 27 évesek) Két megoldás volt: vagy fizetem a tandíjat, amire nem volt anyagi lehetőségünk, vagy aláírja a röghöz kötést és még száz évig velünk lakik, mert a fizetéséből nem tud önálló életet kezdeni.

Én már akkor jártam egy éve némettanárhoz hetente kétszer, mert már gondolkodtunk a költözésen. A párom osztrák üzleti partnere segítségével 2013-ban az óvónői diplomámat honosíttattam Ausztriában.

El is kezdtem állást keresni. Az első állásinterjún már meg is kaptam az óvónői munkát, de hosszas keresgélés után se találtunk albérletet. Így ugrott a munka. De nem adtuk fel. Újabb egy évig jártam némettanárhoz, ami persze rám fért. Újra hetente kétszer és tanultam otthon is minden áldott nap.

Némi készpénz és hatalmas lelkesedés

2014-ben a fiam beadta jelentkezését a bécsi egyetemre. Elment felvételizni, felvették. És 2014 őszén, pontosan szeptember 30-án bepakoltunk a kocsiba én és a fiam, és azon a szép napsütéses őszi hétfő reggelen belevágtunk életünk eddigi legnagyobb kalandjába.

Elindultunk némi készpénzzel és hatalmas lelkesedéssel, se lakás, se munka. Két hétig Mödlingben laktunk egy Ferienwohnungban, ami cirka 25 m2 volt és 50 euró egy éjszakára.

Két hetet adtunk magunknak, hogy lakást találjunk és közben küldözgettem és hordtam mindenfele az önéletrajzomat. Eltelt másfél hét és se lakás, se munka. Szerdán délután mondtam a fiamnak, hogy másnap csütörtök este megyünk haza, ha addig nincs lakás, nem jövünk vissza, mert ezt az 50 euró/éj szállást nem tudom sokáig finanszírozni.

A történethez hozzátartozik, hogy a barátnőm adott kölcsön 3000 eurót, amivel elindultunk. Még jobban rákapcsoltunk a keresésre, hiszen cirka 24 óránk maradt.

Közben kiírtam a Facebookra is, hogy kicsi lakást keresnénk sürgősen. Aztán egy hirdetésben talált lakást elmentünk megnézni. A lakás aranyos volt, de csak fával kicsi kályhába lehetett fűteni és ahhoz képest nem volt olcsó, de végső megoldásnak megtartottuk.

Ház az utolsó utáni pillanatban

Késő este értünk haza, mikor is a Facebookon már várt egy üzenet, Schwechaton kicsi ház, érdekel-e. Írtam igen és megadtam a telefonszámom. Eljött a csütörtök, én reggel egy állásinterjúval kezdtem, majd délután megnéztünk még egy lakást, ami szörnyű volt és jött a telefon Schwechatról.

Hazafelé menet megnéztük. Kicsi, aranyos, kertes házacska. Gázfűtés, szépen berendezett konyha, kedvező bérleti díj. Rábólintottunk, egy magyar srác költözött ki és maga helyett keresett új bérlőt. Adtunk 500 eurót, hogy nekünk tényleg kell, azzal a lehetőséggel, hogy se 500 euró, se lakás.

Szombaton telefonált, hogy beszélt a tulajjal és mehetünk. Így hétfőn reggel már volt hová menni, maradhattunk. Nagyon örültünk, mert nagyon szeretjük Ausztriát. Jött az álláskeresés, nem volt könnyű, de megoldódott. Óvónőként dolgozom egy magánóvodában.

Közben kijött a legidősebb fiam is, a legkisebb még Magyarországon jár gimnáziumba és miután olyan jól sikerült iskolát választanunk, hogy imád oda járni, ezért úgy döntöttünk, hogy érettségizzen ott le és majd utána jön utánunk. Majd ősszel azért kijön és néhány hónapot jár itt is gimibe, hogy a némettudása csiszolódjon, egyébként német tagozatra jár. Már tudatos volt a választás.

Nem jutottunk előre

Az, hogy kijöttünk az egyetem miatt, csak egy indok volt a sok közül. Láttam és látom, hogy Magyarország nagyon rossz irányba halad, az ország rohamosan szegényedik, miközben egy vékony réteg erőteljesen gazdagodik.

Mi egy középosztálybeli értelmiségi család vagyunk, dolgoztunk és azt láttuk nem jutunk előre, pedig semmilyen hitelünk, tartozásunk nem volt. De nem, hogy nem jutunk előre, inkább csúsztunk mi is lefele. És nem éltünk fényűzően, de az mindig nagyon fáj, ha le kell mondani az addig megszokott életről.

Frusztrált az emberek elszegényedése, hogy ha kimentem az utcára csak megkeseredett, szomorú embereket látok. Nem láttam a kiutat a gyermekeim jövőjét csak a jelenlegi hatalom politikai gőgjét, harácsolását. Én nem ilyenen életet akarok élni, csak ez volt akkor biztos.

És azon a bizonyos napsütéses őszi reggelen elindultunk és kártyás nyelven szólva lapot húztunk 19-re és bejött.

Nyugodt, kiegyensúlyozott élet

Most ha kimegyek az utcára mosolygós embereket látok, akik jókedvűek, segítőkészek, befogadóak. Olyanokat, akik rád mosolyognak a metrón és beszélgetnek veled. Ha megyek vásárolni, az eladók aranyosak, készségesek, udvariasak. A metrón az ellenőr is teljesen normális, nem bunkózik, nem paraszt, korrekten végzi a munkáját, de ezt bárkire elmondhatom.

Óvónőként dolgozom és kijövök a fizetésemből, meg tudom venni a jó minőségű élelmiszert, hó végén is simán nagybevásárolok, járok kozmetikába, fizetem az albérletet, a rezsit.

Mindig tudok venni valami apróságot a lakásba, amivel még lakályosabbá teszem, vagy csak szükség van rá. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan élek, amit Magyarországon nem mondhattam el magamról.

Most még havonta haza járunk, mert a család egy része ott van, kisfiam, anyukám. Igaz havonta egyszer ők is jönnek, így kéthetente látjuk egymást. De nem szeretnénk, nem akarunk visszaköltözni, sem én, sem a gyerekek. Ha a kisebb leérettségizik, akkor már nem kell annyit haza járni se. Nekünk már itt Schwechaton van otthon.

Sok-sok könny és hatalmas erő

Egy szóval se mondom, hogy 47 évesen olyan vidám dolog új életet kezdeni egy idegen országban. Nagyon nehéz, nehéz ott hagyni a szeretteidet, akik nagyon hiányoznak és csak Skype-on tartani a kapcsolatot. Otthagyni egy bejáratott életet, a barátokat, a nagy házat.

Beköltözni harmadmagaddal 42 m2-re, nem könnyű, sok-sok könny és hatalmas erő kell hozzá. De megéri, megéri az a minőségi élet, ami itt vár. Én a 42 m2-es házikómat semmilyen magyar villával el nem cserélném.

Honvágyam egy percig sem volt és most sincs. Még ha túró rudi nélkül kell leélnem további életem, akkor sem, mert nem hiányzik. Hiszem és tudom, hogy ez a 2-3 év gyorsan eltelik, mire egyesíteni tudom újra a családom és a gyermekeim egy szabad országban élhetnek, ahol csak rajtuk múlik, mit hoznak ki magukból.

Utálom azokat az embereket, akik azt mondják, hogy milyen jó neked, bezzeg ő. Akkor elmesélem, hogy én miként csináltam és a lehetőség neki is adott és akkor jönnek a kifogások, neked könnyű, te más vagy, de én... és most órákig sorolhatnám.

Nekik üzenem, nem, nekem se könnyű, de hoztunk egy döntést, felálltam a fotelból, kiléptem a kényelmi zónámból és megyek, dolgozom az álmomért, mert tudom, hogy megéri és akkor már tényleg könnyű lesz.”

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.