A mai poszt teljesen rendhagyó a Határátkelő történetében, de legalább ennyire rendhagyó az is, amiről szól. Ma ugyanis Digger beszámolóját olvashatjátok a blogjából készült darabról, amit a napokban mutatott be az Örkény Színház. Nem is húzom tovább a szót, átadom neki, mesélje el ő, milyen érzés volt saját szavait visszahallani a színpadról, és hogy egyáltalán mi vezetett el addig a pillanatig. (A képekért köszönet neki és a színháznak.)

A cím magyarázatával kell kezdenem. Amikor megkaptam Bagossy László felkérését e-mailban, nem olvastam fel a feleségemnek, hanem továbbküldtem az emailt, hogy olvassa el. Ott laptopozott mögöttem. Elolvasta és az első kérdése az volt, hogy „akkor te most híressé leszel nyilvánítva?”. Ez nálunk régóta szállóige. Ha feltűnik valami új celeb, akkor valamelyikünk megjegyzi, hogy „na, ezt is híressé nyilvánították”.

A mondás egy régi tehetségkutató műsor válogatásáról származik, amikor a riporter megkérdezte a fellépésre várakozó versenyzőt, hogy mit vár ettől a fellépéstől, ő pedig büszkén válaszolta, hogy „azt várom, hogy híressé nyilvánítsanak”.

Hogy kezdődött?

Mindenképpen a Határátkelő blog és az olvasóközönsége a „felelős”. Két évvel ezelőtt írtam egy posztot oda. Váratlanul nagy sikere lett és többen biztattak, hogy írjak blogot.

Azt sem tudtam, mi az, de a kommentelők segítettek. Szinte távirányítással, lépésről lépésre magyarázták el, hogyan kell blogot indítani. Én pedig írtam mindenről. Jót, rosszat, érzéseket, hangulatokat, történéseket. Aktív internetes életet kezdtem élni.

A személyiségemre mindent lehet mondani, de azt nem, hogy simulékony kompromisszumkereső. Inkább megosztó, provokatív, konfliktusgerjesztő, szókimondó. Vagy szeretnek, vagy utálnak, nincs középút.

Mindenről van véleményem és kőkeményen megvédem. Mindenhez hozzászólok, ha nem kéne, akkor is. Minősítek embereket és minősítem magam. Tudom ki vagyok, és honnan jöttem mégis állandóan a határokat feszegetem.

Állandó kételkedő vagyok és mindig az érem másik oldalát nézem. Én vagyok az ördög ügyvédje, a Határátkelő blogon maga az ördög. A mindig más véleményen lévő, mindig a másik igazságot kereső ember. Internetes csatákban edzett, sok puskaport szagolt vén vadkan lettem.

Aztán idén januárban kaptam egy emailt:

„Kedves Diggerdriver,

Indulásától kezdve követem a blogodat. Úgy akadtam rá, hogy a kivándorlással kapcsolatban gyűjtöttem, keresgéltem történeteket. Színházrendező vagyok ugyanis, és szerettem volna erről a témáról a színpadon is beszélni. Jó lenne valahogy közvetlenül is kapcsolatba lépni veled (e-mail, Skype), ha ez nincs ellenedre, hogy egy kicsit részletesebben is mesélhessek magamról, meg a terveimről. Örülnék, ha válaszolnál, hisz én már olyan jól megismertelek… úgyszólván évek óta közeli ismerősöm vagy, csak épp nem tudsz róla. :) El se hinnéd, milyen sok mindenről gondoljuk ugyanazt.

Üdvözöl:

Bagossy László” 

Erre a megkeresésre természetesen pozitív választ adtam. Kíváncsi voltam, miről van szó.

Kaptam a következő emailt:

„Ó, de örülök, hogy máris válaszoltál...hol is kezdjem... 1967-es születésű vagyok, úgy sejtem, hogy nagyjából egykorúak lehetünk, mert mindaz, amit egy nosztalgia-posztodban a gyerekkorodról meséltél, nekem is nagyon ismerős volt, már-már meg is könnyeztem.

Persze nem is a gyerekkor miatt, hanem azért, mert úgy éreztem, hogy valójában a hazáról beszélsz, a szülőföldről, és mindarról, amit az ember magával visz, bárhová utazzon.

Na, de hagyjuk a nagy szavakat... Egy Mágocs nevű faluban indult az életem, aztán évekig éltem Pécsen, ott jártam mindenféle iskolákba, a húszas éveim elején kerültem Budapestre, azt se tudtam először, hogy merre van előre meg hátra... korábban egyetlen egyszer jártam ugyanis a fővárosban.

Színházrendezést tanultam, ez nem egy gyakori szakma, nagyon nehéz, de nagyon szép is tud lenni. Sokfelé megfordultam az elmúlt 22 évben az országban, és külföldön is csináltam néhány előadást... jelenleg az Örkény István Színház rendezője vagyok, ez a régi Madách Kamara helyén működik, a Madách téren, ahol a Hofi lépett fel anno.

Nemrég szépen átépítették a teret, nem tudom, hogy láttad-e már, hónapokig tele volt markolókkal és különféle munkagépekkel... sokat gondoltam rád. :) (fotó mellékelve)

Most Mácsai Pál az igazgatója a színháznak és mondhatom, hogy nagyon szeretnek az emberek hozzánk színházba járni, talán mert elég bátran beszélünk arról, ami az országban folyik, és nem rettenünk meg a kényes témáktól.

Ezért szerettem volna a kivándorlásról is egy előadást készíteni, és hetekig-hónapokig olvasgattam a különféle blogokat... de nagyon kevés igazán érdekes dolgot találtam... Aztán egyszer csak ráakadtam a te történetedre, és azonnal nagyon megtetszett mindaz, amit írsz, és ahogyan leírod.

Úgy látom, hogy a kényes témáktól te sem ijedsz meg, és miközben szerelmese vagy a szakmádnak, nagyon sok más dolog is érdekel a világból. Ahogy hétről hétre olvastam a szövegeidet, egyszer csak Epres Attila hangján kezdtelek hallani (Őt a megboldogult Szomszédok-sorozatból ismerheted), most már ő is benne van a korban, nemrég múlt ötven, a motorok szerelmese, ahogyan Te is, és a humora, a dumája pont olyan, mint a tiéd.

Egy idő után már teljesen eggyé váltatok a képzeletemben, és elhatároztam, hogy neki is megmutatom az írásaidat. Amikor elolvasta, azonnal önmagára ismert, neki is van egy 8 éves kisfia, így aztán nagyon könnyű volt átélnie mindazt, amit a blogodban írtál.

Már több mint egy éve ő is rendszeres olvasód, és gyakran ejtünk szót rólad, amikor találkozunk a színházban. Nemrég felvetettem neki, mi lenne, ha készítenénk egy előadást... tulajdonképpen egy monodrámát, a te szövegeid alapján, és hogy megpróbálnék kapcsolatba lépni veled.

Úgy képzeltem el, hogy az egész színdarabban nem lenne semmi szaladgálás, hanem csak Attila beszélne, egy kis apartmant ábrázolna a díszlet, elöl ülne egy széken, mint a Diggerdriver , és csak mesélne-mesélne...

A háttérben néma szereplőkként látszana néha a kisfiú meg a feleség, ahogyan leckét írnak, vacsoráznak, alszanak, tévét néznek, satöbbi. Az idő múlását rövid sötétekkel jeleznénk, és mindig változna egy-két dolog a lakásban... az ablakban hol nappal lenne, hol este, hol tél, hol pedig nyár.

A legszebb és a legviccesebb szövegeid hangozhatnának el, nagyon szépen meg lehetne szerkeszteni az eddig leírt posztjaidból, néha sírnánk, néha meg nevetnénk, ahogyan olvasás közben is... én így képzelem.

Az utolsó jelenetben Diggerdriver alszik már, a kisfiú pedig egy mesét szeretne kérni az anyukájától. Az anyukája elkezd neki mesélni egy magyar népmesét, de a mesébe egyre több angol szó kerül, míg a végére teljesen angol mesévé változik át. A kisfiú angolul mond jó éjszakát az anyukájának, és az anyuka is angolul búcsúzik el tőle.

Mit szólsz?

Tudom, hogy ez az egész terv, meg ahogy most hirtelen rád zúdítom, nagyon váratlanul ér... Volna kedved a dologhoz? Mi nagyon szeretnénk megcsinálni, és Attilával együtt izgulunk, hogy mit fogsz szólni az ötlethez. Gondolkodj rajta egy kicsit... és kérdezz bátran, ha kérdéseid vannak. Beszélgessünk, ha netán valamikor Budapesten jársz, szívesen találkoznék is veled. Hm?

Várom a válaszod!

Üdv:

Bagossy László”

A két Digger 

Na, ennek már fele sem tréfa itt már fennforgás esete van foganatosítva. Ezt küldtem át a feleségemnek és erre mondta a bevezetőben idézett mondatot. Email emailt követett, én teljes felhatalmazást adtam, de valahogy nem gondoltam bele mekkora dolog is ez.

Közben folyamatosan tájékoztatást kaptam hol tart az előkészítés:

„Szóval, ami a dramaturgiát illeti, az nem lesz éppenséggel szokványos, merthogy nem történetet mesélünk, hanem be akarunk mutatni és közel akarunk hozni a nézőkhöz valakit, aki csak ül és mesél. Így aztán minden azon múlik, hogy Attila mennyire tud átváltozni Diggerdriver-ré, és mennyire tudunk figyelni arra, amit mond.

Ezzel függ össze az a probléma is, amit sűrítésnek hívunk: a színpadi valóság rendszerint tömörebb, és lényegretörőbb, mint az élet, a színpadi idő gyorsabban pereg, mint a valóságban. A szövegeidből tehát olyan sűrítményeket szeretnék készíteni, amik a legjellemzőbbek, a legizgalmasabbak, és a legjobban kifejeznek Téged.

Az előadás töredékes szerkezetű lesz, mint amilyen egy blog is, témák, elmélkedések, sztorik jönnek-mennek, de ha sikerül ügyesen szerkeszteni, akkor egyre épülni és kerekedni fog az az ember, akit mi Diggerdriver-nek hívunk, és aki annak ellenére is egy képzeletbeli lény, hogy a kiindulópontja Te vagy.

Valójában a művészetben akkor is minden képzeletbeli, ha valóságos személyek vannak megidézve. Ebből számtalan félreértés szokott adódni már évszázadok óta, de ezt hagyjuk. Mindenesetre a fotódat nem mertem megnyitni. :)))), egyelőre nem akarom, hogy túlságosan valóságos legyél, Attila testébe költözve képzellek el...

Azon is töröm még a fejemet, hogy mi legyen az előadás címe. A munkacím egyelőre DIGGERDRÁJVER, így magyarosan, majd meglátjuk, hogy ez nem túl nehéz vagy bonyolult cím-e?

Szép hétvégét! (Nálunk az Örkényben ma délelőtt meg este is az én rendezéseim futnak, sőt holnap este is, úgyhogy Bagossy-napokat tartunk. :))”

Míg aztán megérkezett ez az email:

„Szia!

Gondoltam, beszámolok néhány szóban arról, hogy hol tartunk.

Először is birkózunk a szöveggel: húzzuk-vonjuk, mert nem lehet 45 oldalnál több, az elmondva kétszer 1 óra. Lesz feleség meg gyerek is. :) Folyik a casting. Olyan 8 év körüli gyerekeket keresünk, akik kétnyelvűek és az angolt meg a magyart is tökéletesen beszélik. Ez az előadásunk legvégén lesz fontos, amikor a gyerek is meg a feleség is angolul kell, hogy beszéljen. Már vannak nagyon ígéretes jelentkezők, jövő hétre várunk még néhányat.

A nézőtér kb. 70 személyes lesz, úgynevezett stúdió-színházi körülmények...

A színlapra azt írtuk, hogy „Diggerdriver blogjának felhasználásával a szöveget szerkesztette Bagossy László és Epres Attila”. Egyelőre nem akartuk elárulni a blog pontos címét, és az igazi nevedet sem, ezt később még megtehetjük, ha te is úgy akarod.

Viszont. A gazdasági igazgatónk fel fogja venni veled a kapcsolatot, hogy szerződést ajánljon. Ilyenkor két lehetőség van: Az előadás jegybevétele utáni kb. (…) százalékos szerzői honorárium, vagy egy összegben kikalkulálni egy reális jogdíjat. Ezt majd döntsétek el, egyezkedjetek. A gazdasági igazgatónk nagyon kedves, becsületes ember, úgyhogy biztosan meg tudtok majd egyezni.

Bemutató: május 9. Nem jársz erre? Jó lenne, ha valamikor meg tudnád nézni, hogy mit alkottunk. Persze most minden egyes napot együtt töltjük veled. :) Ráadásul ahány billegő csatornafedélre rámegyek a kocsimmal, mindig eszembe jutsz. :D

Csatoltam egy szöveget a halálbüntetés témaköréhez, ez az egyik leghíresebb írás a halálbüntetés ellen, én nagyon szeretem, hátha téged is meg tud győzni néhány dologról. :)

Remélem, szépen telt a hétvége. Sok jó munkát hétfőtől!

Üdv:

Bagossy László” 

Itt vált forróvá a helyzet. Az időpont ki lett tűzve. Ennek már fele sem tréfa. Természetesen megvettük a repülőjegyeket és egyre sűrűsödtek az események. Kaptam egy emailt a színház sajtófőnökétől, amiben meghívott a Széljegyzet című sorozat egyik beszélgetésére a darab kapcsán, ahová vendégnek meghívták Dr. Frank Tibor történészt, akinek az emigráció a szakterülete, és Örkény Antalt, Örkény István fiát, szociológust, a magyarországi migránsokat segítő Menedék Alapítvány elnökét. A beszélgetés moderátora Bíró Kriszta színésznő.

Hűha. Tudják ők, hogy kivel állnak szóba? Biztos, hogy engem akartak meghívni? Na mindegy, elvállaltam. Ez volt az a pont, amikor a színház honlapján már szerepelt az előadás kitűzött premieridőponttal, végleges címmel.

Nem akartam, hogy valaki a neten kószálva felfedezze, és egyszer rám kérdezzen, hogy „mi a lómáj ez, Digger?”. Akkor döntöttem, hogy a Határátkelő bloggazdájának elmondom a történéseket és megkérem, hogy hozza nyilvánosságra.

Megtette, nagyot durrant az kétségtelen.

Elképesztő sokan gratulálnak, mindenki elismeréssel kommentálja a történteket. Mit tagadjam, jólesik. Közben a Határátkelő bloggazdája is szerzett egy meglepetést, és interjút készített Bagossy Lászlóval a darab rendezőjével. Ki is posztolta, és készült interjú a főszereplővel is.

Úristen mi lesz még ebből? Szóval, ahogy közeledünk a bemutató napjához annál jobban híressé nyilvánítanak. A családban mindenki izgatottan várja a bemutatót.

A nagy nap

Szombat délután kettőkor odaléptem az Örkény Színház portásához, és mondtam, hogy én vagyok Diggerdriver, az egyik meghívott vendég  a Széljegyzethez. Hamarosan jött Veszprémi Judit, a színház sajtófőnöke, egy rendkívül kedves hölgy aki felvezetett a társalgó-büfébe.

Ott találkoztam Bagossy Lacival, akit email-váltások okán már ismertem, ő viszont a blogból jobban ismer engem, mint én magamat… Aztán jött Bíró Kriszta, aki egy tündér. Közvetlen, kedves, elbűvölő.  Megérkezett a két másik meghívott, Örkény Antal és Frank Tibor. A színház előcsarnokát alakították át a műsor helyszínének.

Emelvény, kanapék, reflektorok és bepoloská… akarom mondani bemikrofonzás. A nézők között ült meglepetésként a feleségem, akire nem számítottam mert úgy volt megbeszélve hogy csak az előadásra jön. Nem bírta ki…

A beszélgetés témája az emigráció lett volna. A JELENKOR emigrációja. Sajnos a két meghívott öregúr tántoríthatatlanul a háború előtti emigrációs hullámokról beszélt.

Kriszta próbálta visszahozni őket a jelenbe, de az aktuális témáról akkor beszéltünk csak, ha én kaptam szót. Elnyomtam néhány sztorit meg humorbonbont és a közönség vevő volt rá. Jó és hálás közönség volt, köszönet nekik. Az utolsó félórában a közönség kérdezett javarészt engem és akkor már oldottabb lett a hangulat. Összességében egy jó beszélgetés volt.

A széljegyzet után volt az előadásig néhány óra, azalatt megérkezett a rokonság, majd bevonultunk a nézőtérre.

Reflektorok elhalványultak, majd függöny el és feltárult a színpad. Egy garzonlakás szobája, az aszal egyik felén az engem alakító Epres Attila, a másik oldalon a fiamat játszó Ádám, és hátul egy priccsen a feleségemet megszemélyesítő Melinda.

Most pedig következzen a lényeg, az előadás kritikája.

Be kell másolnom ide Bagossy Laci egyik emailjének a részletét.

„Az előadás töredékes szerkezetű lesz, mint amilyen egy blog is, témák, elmélkedések, sztorik jönnek-mennek, de ha sikerül ügyesen szerkeszteni, akkor egyre épülni és kerekedni fog az az ember, akit mi Diggerdriver-nek hívunk, és aki annak ellenére is egy képzeletbeli lény, hogy a kiindulópontja Te vagy. Valójában a művészetben akkor is minden képzeletbeli, ha valóságos személyek vannak megidézve. Ebből számtalan félreértés szokott adódni már évszázadok óta, de ezt hagyjuk.”

Az alkotógárda csak a szöveget ismerte. Nem ismerték a beszédstílusomat, a mimikámat, a gesztikulációmat, semmit. Ugyanis nem engem kellett lemásolni. Fel kellett építeni egy személyiséget, aki az én szövegemet mondja. Fel kellett építeni egy Diggerdrájvert, aki úgy beszél, mint egy diggerdriver, aki úgy gesztikulál, mint egy diggerdriver, akiről elhiszi a közönség, hogy egy diggerdriver.

Professzionális módon megoldották.

Milyen az előadás?

Ha egy szóval jellemezném, akkor azt mondanám, hogy ODABASZ. Vagy azt hogy ÜTŐS.

Egy színésznek kiülni egy székre centikre a közönségtől és közel két órán át folyamatosan lekötni annak figyelmét, miközben az egyik érzelmi csúcspontból viszi annak ellenkezőjébe és vissza, az óriási színészi feladat.

Egyik pillanatban könnyeket csalni a néző szemébe a másikban megnevettetni vagy csak elgondolkodtató bólogatásra késztetni csak elsőrangú színészek képesek.

Attila zseniálisan megoldotta, csodálatra méltó teljesítményt nyújtott. Utólag hallottam, bár én nem vettem észre, hogy lámpalázas volt, mert én ott voltam. Tény és való, hogy szinte végig egymás szemébe néztünk és valami elképesztő érzés volt magamat hallani vissza.

Egyik vendég a feleségem nagybátyja volt. Egy gyakran színházba járó bácsi, de már nyolcvan éves. A hetes fokozatú földrengést is simán átalussza. Szólt is a mellette ülő húgának, hogy ha elalszik, bökje oldalba.

Nem aludt el.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy szóljak az engem ért legnagyobb megtiszteltetésről. Az előadás a blogomból kiragadott részletek tömörített változata, hiszen bele kellett férni egy óra negyvenöt percbe.

Viszont az egész darab VÁLTOZTATÁS NÉLKÜL szóról szóra az én szavaimat adja vissza. Nem szerkesztett, nem moderált szöveg, hanem teljes egészében az én írásom. Talán 4-5 szó volt, amit módosítottak benne. Ez nagy meglepetésként ért, hiszen én felhatalmazást adtam a szerkesztésre. Viszont ha nem éltek vele, akkor úgy jó, ahogy van.

A fiamat alakító Ádám a végén olyan hosszú mesét mond, hogy ha száz évig élek, akkor sem tudnám megtanulni. Itt derül ki, hogy mit jelent a dió a markolókanál fogai között.

Ádám elkezd egy mesét magyarul, majd szép lassan átmegy angolba és angolul fejezi be. A mese egy szegény emberről szól, aki elindul, hogy éhező családjának élelmet szerezzen. Találkozik az ördöggel, aki ad neki egy aranydiót, ami minden kívánságát teljesíti. Viszont kér cserébe valamit.

A fantáziátokra bízom, hogy kitaláljátok, mit kér cserébe.

Mi a darab üzenete?

Egy kérdés. Egy kiáltás.

A fejezetek csapongó rendszertelenségben követik egymást. Viszont minden Angliáról szóló vagy visszaemlékező fejezet vége a dramaturgiai csúcspont. Minden ilyen jelenet végén Attila merengve a távolba réved és lassan lehajtja a fejét majd másodpercekig így marad. Ezek a másodpercek a mű legszomorúbb pillanatai.

Ezekben a pillanatokban benne van a kérdés MIÉRT KELLETT ÍGY TÖRTÉNNIE?? Miért kellett egy beérett jó szakembernek, aki csak tisztességesen akart élni, elhagyni az otthonát?

London csodálatos. Kiszámítható élet, jövőkép a gyereknek, biztonság és megbecsülés…

DE MIÉRT KELLETT ÍGY TÖRTÉNNIE?

A lehajtott fej üzenetében egyszerre van jelen a düh az indulat és a beletörődés. Benne van a Forrest Gump-i nyitókép szél dobálta tollpihéjének sorsa.

Itt válik világossá, hogy miért monodráma.

Megfogta az aranydiót. Mi volt az ára?

Látjuk, hogy Diggerdrájver legszívesebben égnek lökné kezeit és felfelé fordított arccal üvöltené, hogy MIÉRT?

Nem teszi. Lefelé fordított arccal beletörődik sorsába.

A darab végén vastaps, ováció, óriási siker. Elsőként Für Anikó jött oda hozzám gratulálni, majd még rengetegen. Utána felmentünk a társalgóba premierpartira. Svédasztal, pezsgő, minden… Ennyi híres emberrel még soha nem voltam egy légtérben.

Milyen kicsi a világ, a feleségemet alakító Melinda férje is ott volt, aki a JCB magyarországi eladási igazgatója.

Attilától kaptam egy fotóalbumot az életéről. A fiam Bagossy Lacitól kapott egy CD-t, ami egy ő általa írt meséről szól, amit Pogány Judit mondott CD-re és dedikált is. Judit is ott volt a bulin.

Rengeteg autogramot adtunk és mindenki gratulált az íráshoz.

Végtelenül kedves, közvetlen embereket ismertünk meg én pedig még mindig nem ébredtem fel az álomból.

A moderálási alapelveket itt találod.