Miközben az eheti blogajánlóhoz válogattam a posztokat, és nézelődtem a blogokon, megakadt a szemem a London Budapest Metro egyik posztján, és arra gondoltam, milyen érdekes lenne ma arról (is) beszélni, hogy ki hova (és mikor…) jár vásárolni. A cél persze nem feltétlenül a különböző áruházláncok kibeszélése, hanem az, hogy van-e kedvenc helyetek, hogyan rétegződik az adott országban a vásárlóközönség egyes láncokban, más-e a piaci pozíciója egy áruházláncnak mondjuk Angliában és Magyarországon, ilyesmik. Emellett elnézünk Mexikóvárosba és Szumátrára is.
Kezdjük tehát akkor a vásárlásos poszttal, méghozzá a London Budapest Metro blogról. A kiindulópont egy Watching the English című könyv, amiből az is kiderül, hogy azzal be lehet lőni, ki melyik társadalmi osztályhoz tartozik, hogy mit szokott venni a Marks and Spencerben.
- A felső-középosztály szívesen költ a kissé drágább, de jó minőségű M&S élelmiszerre (rengeteg a saját márkás áru, eredetileg csak az általuk készített termékeket árulták). Továbbá hajlandó még fehérneműt, ágyneműt vagy törülközőféléket venni, a lehető legegyszerűbbet, még véletlenül sem M&S logósat vagy bármi olyat, aminek mintája alapján kiszúrnánk az eredetét. Sosem vetemedne partiruhára vagy cipőre, még ha jól szabott, kényelmes darabok is azok.
- A közép-középosztály már nagyobbat kanalaz a ruházati- és lakberendezési kínálatból. (…) A heti bevásárlólistát nem itt pipálják ki, de egyes termékeket, ételeket továbbra is megvesznek, bölcsen mentegetve a pénzszórást: ,,az ár megéri a minőséget”. Klotyópapírért és Cadbury csokiért meg beugranak a Tescóba.
- Alsó-közép és felső-munkásosztály feltörekvő tagjai ételt csak különleges alkalmakkor vagy jutalomfalatkaként vásárolnak itt. Érdekes, a készétel felér egy éttermi kiruccanással, heti egyszer egy kis habzsidőzsi, de csak semmi pazarlás. Ellenben ki is beszélik azon embereket, akik ,,fölvágós” módon mindent a M&S-ből gyűjtenek be. (…) Mindezek ellenére szeretik ők ezt a jó öreg brit márkát, s eme osztályok takarékos, józan tagjai szépen megmagyarázzák, hogy csupán a jó minőség miatt vetemedtek ilyen nagyzolásra.
Fiatalok körében nem dívik a Marks and Sparks, ők inkább az Oxford street egyéb üzleteibe vetik be maguk.”
A teljes posztot ide kattintva olvashatjátok el, szerintem érdemes.
Egy különleges üzleti negyed
Most egy nagy ugrással Mexikóban termünk, egészen pontosan Santa Fében, ami talán az egész ország legfontosabb üzleti központja – írja az Utazunk már blog, amely sok fotóval mutatja be ezt a negyedet.
(fotó: utazunkmar.blog.hu)
„Az 1970-es években kezdték el a tervezését és építését homokbányák és szeméttelepek helyére. Napjainkban mexikói és multinacionális cégek, bevásárlóközpontok, egyetemek és éttermek sokaságának gyűjtőhelye. Az utóbbi években nagyon sok magas lakóházat is építettek, az egyre szaporodó irodaházak mellé.
Santa Féből a ki-be járás még ma sem egyszerű, pedig pár éve megnyitottak egy új, bevezető autópályát is, de még így is csúcsidőben hatalmas dugókra kell számítani. Az új autópálya megépítése előtt Santa Fén egyetlen út vezetett keresztül.
Itt megtalálunk mindent, ami új, modern és trendi világszerte. Hatalmas, egyedi formájú felhőkarcolóival, épületeivel különleges látványt nyújt. Azt mondják, havonta adnak át egy-egy új toronyházat, félelmetes tempóval fejlődik. (…)
Mérete helyett, speciális formájával hódít a Centro Comercial Garden. Több emeletnyi bevásárlóközpont és parkolóház, mindez a föld felszíne alatt, hatalmas tölcséreken keresztül megvilágítva.”
További részletek (jó sok fényképpel, mint említettem) ide kattintva olvashatók-láthatók.
A katasztrófa sújtotta Paradicsom
Végül pedig jöjjön Szumátra, amely annak idején sajnos nem úszta meg a szökőárt, aminek nyomai a mai napig láthatók – mint ez a Zol-Indonézia blog legutóbbi bejegyzéséből is kiderül.
(fotó: zolindonezia.blog.hu)
A kb. kétszázezres lélekszámú Banda Aceh lakosságának a fele áldozatul esett a 2004. december 26-i ún. Boxing Day Tsunami-nak, a szökőárnak, ami egy tengeralatti, 8.3-as erősségű földrengés következménye volt. A várost róva ezúttal tehát elsősorban nem az érdekelt, hol mennyibe kerül a sült rizs, hanem hogy ki hogyan emlékszik vissza a katasztrófára. (...)
Híres cunami-emlékművé avanzsált egy halászbárka, amit a szökőár „feldobott” egy ház tetejére, így azok, akik fel tudtak rá mászni, megmenekültek a gyilkos hullámok elől. Ötvenhat ember talált került így biztonságba, jóllehet, többen is elfértek volna a tetőre szorult hajón.
Szomorú adalék a történetben, hogy sokan azért lelték halálukat, mert nem mertek odaúszni a hajóhoz. Hogy miért? Mert egy jókora krokodil volt alászorulva, aki a hajótat alól hugóhamizott.
Akárhogy is, a hajó azóta is ott áll az ominózus háztetőn, igaz, megpróbáltak valami fóliát vonni fölé, hogy védje az esőtől, ami nem teljesen sikerült, most a megrázó posztcunami élménybe kicsit belerondítanak az ottmaradt „sörsátori színpadelemek”.
Az aceh-i katasztrófa másik megdöbbentő jelképe az a több mint kétezer tonnás generátorhajó, amit a szökőár kilométerekre sodort be a szárazföldre a parttól. A monstrumot vissza se szállították azóta, turistalátványosság lett belőle, a tetejére felkaptatva láthatjuk is a partvonalat a horizonton, tényleg nem kis távolságot tett meg a drága a hullámok hátán...
A szökőár több tízezer áldozatát több tömegsírba temették el. Ezek közül egyet meg is látogattam – sírkövek nincsenek, csak egy nagy, füves placc és egy emlékkő, a hangulat mégis elég dermesztő.
A 2004-es katasztrófa után nemzetközi összefogással, adományok segítségével megkezdődött Aceh újjáépítése. Így tíz év távlatából azt kell mondjam, alig látszik, hogy itt nem is olyan rég mi zajlott le. Minden tök új, szép, tiszta, rendezett. A relatív „tágasság” az egyetlen gyanús jel, ami arra utal, hogy bizony a város lakosságának a felé odaveszett.”
További részletek rengeteg képpel a Zol-Indonézia blogon olvashatók ide kattintva.
A moderálási alapelveket itt találod.
Az utolsó 100 komment: