Egy egészen nagyszerű időutazásra invitállak ma titeket, kalauzunk ismét P. Elliott, aki többek unszolására állt neki, hogy leírja, milyen is volt az élet jó négy évtizeddel ezelőtt az olaszországi menekülttáborokban. Lesz itt minden, sikkasztó hentes, alkoholista tini, bolondos művésznő – de mindenekelőtt egy pazar történet.

Ne felejtsétek el a Magyarország és én pályázatot sem! Részletek itt!

„Ígértem, hogy elgondolkozok rajta, hogyan is volt az a lágerélet a hetvenes években, 40 évvel korábbi emlékeket elég nehéz visszahozni, mivel inkább a hangulatok maradtak meg bennem, de megpróbálom.

Kezdődött azzal, hogy leléptem a csoporttól és a vőlegényemmel együtt jelentkeztünk a velencei rendőrségen, ahol nagyon kedvesen fogadtak, de azt mondták, ők nem foglalkoznak ilyen ügyekkel, ezzel Triesztbe kell menni. (Még két lány volt velünk, ők szintén a csoporttól maradtak le.) Kérdezték, el tudunk-e odáig menni, az igenlő válasz után adtak pénzt vonatjegyre úgy, hogy nem is kértünk.

Triesztben a rendőrségen felvették az adatainkat, közölték, hogy egy gyűjtőtáborba visznek minket. Előállt egy csíkos rabszállító kocsi, beszálltunk két fegyveres őrrel és megindultunk a hegynek felfele.

Még mindig emlékszem arra a rossz érzésre, hogy nem elég, hogy rabszállító autóban életemben nem ültem, de ahogy mentünk, közeledtünk a jugoszláv határhoz, valahogy az a rossz érzésem támadt, hogy ezek egyszerűen át fognak rajta tenni, és mehetünk haza. Később a többiek mondták, hogy ők is azt hitték.

Mint egy munkatábor

A tábor fent volt Padriciano falucskában, valóban közel a határhoz, visszaemlékezve valahogy a kerítés jut eszembe róla. Legalább 5 méter magas, a kapu túloldalán emberek tömege, volt, aki a kerítésbe kapaszkodva lógott rajta, tisztára, mint egy munkatábor.

Később kiderült, hogy azért volt ott mindenki, mert ilyentájt szokott jönni a rabszállító, amivel az újakat hozták, és kíváncsiak voltak, nincs-e köztük rokon vagy ismerős.

Kaptunk egy fényképes igazolványt, hogy ott lakunk, oda tartozunk, és már mehettünk is ki, illetve oda, ahova akartunk. A szabály az volt, hogy reggel mondjuk 9 előtt nem hagyhattuk el a tábort, és este 10 körülig haza kellett jönni, mert bezárták a kapukat. Aki nem ért vissza, az aludhatott kint a bokorban. Az ebédet (ha valaki kérte) kiadták uzsonnacsomagban, főleg szardíniakonzerv, kenyér, gyümölcs, főtt tojás vagy sajt volt benne.

Mivel ez gyűjtőtábor volt, a férfiaknál egy-egy szobában 8-10 (emeletes) ágy volt, a nőknek kevesebb emberrel kellett megosztozni, úgy rémlik külön épületben voltak. A házaspárok saját szobát kaptak.

Esküvő margarétákkal

Beadtuk a kérelmet a házasságkötésre, nagy faksznit nem csináltak belőle, egy hónapot kellett várni, sok igazolást nem kértek. Volt ott egy hasonló fiatal pár, ott a férfi elvált volt, de nekik is elég volt annyi, ha valaki megesküdött, hogy ismerte otthon és valóban megvolt a válóper. Gondolom, úgy voltak vele, hogy ha bigámia, akkor úgyis megissza az illető a levét, ha kiderül.

Valakitől úgy hallottuk, hogy az ifjú pár igényelhet valamennyi segélyt, beadtuk a kérelmet, kaptunk is valami egész kevés pénzt, de jól jött. Az esküvőre a vőlegénynek volt egy öltönye, nekem csak egy fehér nyári ruhám, amit egyébként is gyakran hordtam.

Kaptam kölcsön egy fehér nyári szandált, mert az enyém színes volt, a lányok megcsinálták a hajam, kert margarétát tűztek vele, abból volt a csokrom is (kedvenc virágom), amit nem is vettünk, hanem előző este szedtük kinn, a réten, szóval nem költöttünk semmire.

Egyrészt valóban nem volt miből, ami kevés pénzünk volt, azt tartalékolni kellett az esetlegesen felmerülő fontosabb kiadásokra, másrészt úgy éreztük, nem fontosak a külsőségek, nem ez fogja meghatározni az életünk. Otthon egyébként is akkorra eljegyzést csináltunk a mit sem sejtő rokonságnak, hogy felért egy kisebb esküvővel.

Valaki, aki azt állította, hogy tud olaszul, volt a tolmácsunk, ami külföldiek esetében kötelező volt. Éppen csak névleges összeget kért érte, ráadásul kocsival levitt a két tanúval együtt a trieszti városházára. A terem felejthetetlen volt, hosszú téglalap alakú, fehér falú, körben barnásvörös színben a freskó egy középkori esküvőt ábrázolt, vendégsereggel együtt.

Egyetlen esküvői fotót rendeltünk a fényképésztől, mert nem akartunk erre költeni, kint a téren viszont sok felvételt készítettünk saját géppel. Az esküvő szerénysége ellenére a hangulat igazi volt, meghatottak, vidámak, boldogok voltunk. Akkoriban még volt súlya, hangulata annak a gondolatnak, hogy hát ő lett a férjem / feleségem, és ezentúl házastársak vagyunk.

Volt egy szerény ebéd, (lehetett volna jobb is, ha mertünk volna kihozni pénzt magunkkal, de nem mertünk, azonnal lefüleltek volna), aztán vissza a lágerbe, ahol a vezetőség gratulált, és adtak egy saját szobát.

Ettől kezdve aztán együtt intézték az ügyeinket, a várakozási időt azzal töltöttük, hogy nappal lementünk Triesztbe a tengerhez fürdeni, vagy gyalog, vagy (mert nagyon messze volt) autóstoppal, ami akkoriban abszolút biztonságos volt. Buszjegyre csak visszafelé költöttünk, mert elég fárasztó volt a meredek emelkedő.

Bejártuk a várost is, csodálatos piac volt, ahol ismerkedtünk a tengeri halakkal, ismeretlen fűszerekkel, sőt itt ettünk először életünkben ananászt. Mivel közelgett az ősz, vettünk egy-egy melegebb dzsekit, egy-egy edzőcipőt (ilyet otthon nem hordtunk), egy-egy farmert. Gondoltuk, hogy ezzel a turistaszereléssel nem kell sok ruha, szinte bárhol jó, a telet is ki tudjuk benne húzni.

A lágerben közben adtak ruhautalványt mindenkinek, csak az volt vele a baj, hogy egyetlen boltban lehetett csak beváltani, ami viszont drága volt, így nem sok mindenre futotta belőle. Cipőt annak adtak, aki megmutatta, hogy a sajátjának kilyukadt a talpa, elkopott a sarka. Bármikor kicserélték, de le kellett adni a régit.

Kirándulni is voltunk, gyalog a környéken, Casertán, megnéztük a Miremare kastélyt, elmentünk a Val Rosandra vízeséshez, ami kicsike volt, vékonyan csordogált a víz belőle. Ott volt mellette a jugoszláv határ, a sziklába belevertek egy vascsövet, azon át állandóan folyt az ivóvíz, életemben nem ittam olyan csodálatos vizet, nem is tudtam, hogy víznek ilyen íze lehet. Pont a határon volt, de az őrök nem szóltak, turistáknak látszottunk.

Egy sürgető érzés következményei

Egyszer volt egy érdekes esetünk. Mivel a város messze volt, ha nem mentünk le reggel, később már nem indultunk el, mert nem értünk volna időre haza. Mégis, volt egy nap, amikor valahogy mindkettőnkben benne volt, hogy le kellene menni.

Magunk sem tudtuk, honnan jött ez a sürgető érzés, már elmúlt a reggel, a délelőtt, ebéd után hirtelen úgy döntöttünk, gyerünk mégis, legfeljebb kivételesen busszal megyünk, és azzal is jövünk haza.

Lent kószáltunk a városban, kirakatokat nézegettünk, amikor az egyiknél megfordultam, és a járdaszigetnél pénzt pillantottam meg. Több összetekert bankjegy volt, körülnéztem, hogy kié, de senki nem járt még a környéken sem, valami előzőleg ott parkoló autóból kilépő ember zsebéből hullhatott ki.

Felvettem, számomra ismeretlen pénzek, a férjem mondta, hogy jugoszláv dínár, valami 700 körül, a bankban nagyjából 30 dollárt adtak érte, ami nekünk egy kincs volt akkor.

Arra is telt belőle, hogy a férjem egyetemi diplomájáért el tudjunk utazni Rómába, ahová azt a görög barátai kivitték neki, mert postára bízni nem mertük. Azóta hiszek a sürgető érzéseknek…

Körülbelül 4 hónap után mondták, hogy áthelyeznek minket egy másik táborba. Két lehetőség volt, Latina, ahová a családosokat tették, és Capua, ahol vegyesen voltak. Volt még egy kizárólag magányos nőknek való tábor, a nevére nem emlékszem, ahol szigorúbban fogták őket, de egyben védelmezték is.

Volt olyan nő, aki oda nem akart menni, volt, aki akar, de nem kért a védelemből, megszegett minden szabályt, mint mesélte, úgysem tudtak vele mit kezdeni, legfeljebb gyorsabban intézték a dolgát, hogy megszabaduljanak tőle.

Capua

A csoportot vonat vitte, ami csak percekre állt meg ezen az állomáson, ezért előre szóltak, hogy mindenki gyorsan szálljon le, de táborunk népszerű művésznőjének akkora csomagja volt, illetve a festőállványa és elképesztően sok képe, hogy a dühös kalauz az ablakon adogatta ki egyenként a szintén elképedt, minket kísérő carabinierinek.

Az olaszul jól beszélő művésznő mosolyogva mutogatta, hogy hova tegye, legalább 10 percet állt a vonat csak miatta, ráadásul elvárta, hogy a rendőr tolja a korántsem könnyű, elég nagy kocsiját a felszerelésel egész úton a lágerig, amit az mérges képpel meg is tett.

A tábor elég kopott hely volt, barakkszerű épületekkel. Az egyik WC-csészébe valaki olajfestékkel Mao vagy Sztálin arcképét festette (nem emlékszem már, melyik volt).

Azt mondták, hogy a latinai láger különb, de nem számított, innen már mindenki a választott országába ment, mihelyt megérkezett a beleegyezés. Itt is állományba vettek, kaptunk egy szobát, a berendezésre nem emlékszem pontosan.

Megpróbáltam kellemesebbé tenni, varrtam egy függönyt az ablakra, mindig hoztam vadvirágot a mezőről, egy kis szőnyegdarabot is kerítettem, szóval elég lakályos lett.

Hetente vagy kéthetente (erre nem emlékszem pontosan) kaptunk tiszta ágyneműt, törülközőket, egy szappant, plusz mosószappant. Utóbbit nem használtuk, így eladtuk az olaszoknak, minden héten jött valaki a környező falvakból, aki felvásárolta a száraz kenyerekkel együtt.

Az ellátás napi háromszori étkezésből állt, jól főztek, de volt, aki utálta, mert nem magyaros volt, és az olasz ízek nem mentek neki. Mi szerettük, különben sem válogattunk, ezt adták, ingyen volt. Naponta volt gyümölcs is.

Itt már aprópénzért ugyan, de lehetett táboron belül dolgozni. Feliratkoztunk a konyhára, jó munka volt, nekünk csak a szakács keze alá kellett tenni mindent (drága Signor Castello, milyen humoros és kedves volt mindenkivel, és ott volt még a Signorának nevezett 45 körüli olasz nő is).

Ami az ebédből vagy a vacsorából megmaradt, azt ketten szépen szétosztották és hazavitték a családnak. Hozzá kell tenni, hogy nem tőlünk vettek el, minden étkezéskor, aki kért, kapott repetát akár háromszor is.

Közben volt orvosi vizsgálat, be kellett mennünk Nápolyba, ahol az amerikai követségen beszélgettek el velünk, újra ellenőrizték az adatokat, figyelmeztettek, hogy csak politikai menekültnek vehetnek át, mert Magyarország már nem áll olyan rosszul, hogy gazdasági menekültek lehetnénk.

Kirándulások és egy citromfa

Minden szabadidőnkben mentünk, kirándultunk valamerre, elmentünk Capriba, igaz, hogy februárban, de a sziget még így is gyönyörű volt, ott töltöttünk egy éjszakát.

Voltunk Ischia szigetén, ott egyszerűen nem találtunk nyitott hotelt januárban, bementünk egy kis benzinkút-autójavítóba, hogy megkérdezzük, hol lehetne szobát kapni. Míg élek, nem felejtem el azt az igazi olasz, segítőkész gesztust, hogy a tulajdonos, aki egyedül volt ott, azt mondta, várjunk, bezárta a boltját, kútját, beültetett a kocsijába és elvitt egy gyönyörű hotelbe.

Beszélt a tulajdonosnővel, hogy nyisson ki nekünk egy szobát, nem számoljon fel érte sokat (valóban hihetetlenül keveset kért), amikor pedig a nagy köszönömök után pénzt akartunk neki adni, nem volt hajlandó elfogadni, érezzük csak jól magunkat a szigeten, mondta és elrobogott.

Hol, ki tenne még ilyet? Ilyen szíves, meleg gesztussal csak Rióban találkoztunk, ahol egy idős öregúrtól kérdeztük meg, melyik busz visz a Nemzeti Múzeumba, pontosabban leírtuk, elmutogattuk, mert ő nem tudott angolul, mi pedig nem beszéltünk portugálul.

Felszállt velünk a buszra, megvette a jegyet, hiába tiltakoztunk, nem engedte kifizetni, kétségbe is voltam esve, mert nem volt nálam semmi, hogy viszonozhattam volna, elkísért az épületig, és elköszönt.

A hotelról még csak annyit, hogy egy félig érett citromokkal teli fa hajolt az erkélyre, olyan szép volt, mint egy álom. Ráhajtottam az arcomat, hogy érezzem azt a szappanszagú-citromszagú gyümölcs- és levélillatot, azóta is kísért az emlék, milyen boldogság lehet ilyen helyen lakni.

Rómában kétszer is voltunk, egyszer a diplomát átvenni és még egy alkalommal. Egyébként is bejártuk, amit lehetett, elmentünk Pompeibe is, megnéztük a Vezúvot, és a környéken mindenfélét, ami belefért egynapi járásba.

A sikkasztó, az alkoholista és a művésznő

Az emberek nagyon vegyesek voltak. Volt ott sikkasztó, egy hentes, aki 60 ezer forintot (nagy pénz volt az akkor) emelt el a boltból, amit vezetett, a börtön elől lógott meg.

Volt egy fiatal testvérpár, 18 és 17 éves fiuk, az idősebb minden este részeg volt, máris alkoholista, a kicsi mosta ki a hányásból, intézett mindent, az nem ivott. Ide jöttek az USA-ba, a kisebbikkel véletlenül találkoztunk New Yorkban, azt mondta, hogy a testvére menthetetlen, neki volt munkája, ő tartotta el őt is.

Volt a festőművésznő, aki 40 éves volt, de jó, ha húsznak kinézett. Otthon zene- és rajztanár volt, nagyon szépen csellózott, emiatt ő volt az egyetlen, aki Olaszországban maradhatott, valahogy elintézte.

Nem volt olyan, amit ne tudott volna elintézni, bolondos stílusa, határozottsága mindenkit lenyűgözött, hamar talált magának egy zenekart, amelyikkel turnézgatott. A szobájában iszonyatos volt a rendetlenség, emellett voltak ott remek festmények, jókedv, és frissen fejt tej, mert ő még azt is tudta, hol tartanak tehenet a városka szélén, a parasztok pedig hoztak neki tejet.

Az estét az egyedülállók nagy része a barakkban töltötte, volt kupleráj, ha volt az illetőnek pénze. A láger körül koslattak az olasz férfiak, nőket hajkurászva, volt, aki vette a lapot, olyan is volt, hogy valaki a feleségét árulta, és volt egy 17 éves kislány, aki terhes lett, úgy ment ki az USA-ba, hogy azt sem tudta, ki leendő gyermeke apja.

Volt egy másik terhes fiatal nő, neki egy olasz udvarolt, ez igazán szerelem volt, az olasz szülők léptek közbe. A nő szintén ide jött, az USA-ba, egyedül, de később hallottuk, hogy az olasz utána jött, összeházasodtak és kislányuk született, a férfi is itt maradt vele.

Mi nem jártunk sehova, az estét átbeszélgettük, olvastunk, átjöttek a barátok, akik hasonló típusok voltak. Várakoztunk, tervezgettük a jövőt, próbáltuk tanulni az angolt.

A lágerélet vége

Március végén megkaptuk a beutazási engedélyt, adtak egy ruhautalványt, amit ott váltottunk be, ahol akartunk. Azt mondták, kicsit mindenki ruhászkodjon ki, öltözzön fel az útra. A pénz Amerika adta.

Megint vonatra szálltunk, be Rómába, a Termininél egy hotelben helyeztek el éjszakára minket (vagy 100 embert). Előző este még kimentünk elköszönni Rómától, a Trevi-kút, a Piazza Navona, stb... aztán reggel repülőre szálltunk.

Ez volt az első repülőutam, nagyon könnyen leszek tengeribeteg, tehát rettentően féltem. Akkoriban még lépcsőn kellett felmenni a gépre (TWA), bezárták az ajtókat, és ahogy leültem, az jutott az eszembe, hogy ha most elkezdenék üvölteni, hogy ki akarok szállni, akkor félő, hogy már nem nyitnák ki az ajtót, vagy ha igen, és kilöknének, akkor nem lenne hova mennem. Nem tartozom sehova.

Nagyon rossz érzés volt, amikor a gép az első futás után a kanyarnál lelassult, én persze nem tudtam mire vélni a dolgot, azt hittem, valami baj van, így aztán észre sem vettem, amikor simán felemelkedett. Pillanatok alatt a levegőben voltunk, végig nagyon jó utunk volt…

New Yorkban minden papírunkat a fogadónk intézett, két nagy busszal jöttek elénk és beszállítottak a hotelhez...

De ez már egy másik történet.”

A moderálási alapelveket itt találod.

Ne felejtsétek el a Magyarország és én pályázatot sem, amiről minden fontos részletet ide kattintva olvashattok el!