Érdekes keverék lesz a mai blogajánló. Az egyik írásban egy olyan családot ismerhetünk meg, akik fogták magukat és egy hajón nekivágtak a nagyvilágnak. Aztán (ha már vállalkozó kedv) lesz egy kis elmélkedés arról, vajon vállalják-e magyarok a felelősséget saját sorsukért, végül megismerhettek egy ehhez kapcsolód kezdeményezést, amit én jó szívvel támogatok. (Közben hadd hívjam fel a figyelmeteket, hogy már érkeznek a húsvéti rövid írások, képek, de várom még őket akár a terített asztalról, akár az érdekes helyi szokásokról – küldjétek őket a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!)

(fotó: familyofftosail.blogspot.hu) 

Kezdjük tehát azzal a négyfős családdal (Tomi, az apa, Orsi, az anya és két gyerek, Marci és Rozi), akik gondoltak egyet, és hajóval jó pár hónapra maguk mögött hagyták magyarországi életüket. Kalandjaikról a The Székelys are off to sail blogon számolnak be.

„Orsolyával az elmúlt három-négy évben a csődbe ment családi vállalkozásaink és bedőlt hiteleink romjait próbáltuk takarítgatni, másrészt a hajunknál fogva kirángatni magunkat a mocsárból, és megtalálni, hogy merre van az előre. Azt mindketten éreztük, hogy a korábbiakhoz hasonló lendülettel és lelkesedéssel nem tudnánk, ezért nem is szeretnénk újraépíteni a csőd előtti életünket, úgyhogy adott volt – és most is az – a nagy kérdés, hogy mihez kezdjünk magunkkal? (...)

Újraalapozás ez kapcsolati szempontból is. Sokkal többet beszélünk meg a gyerekekről, kezdjük levetni a passzív agresszív viselkedési mintáinkat. Sokkal többet nevetünk. Én személy szerint sokkal relaxáltabbnak érzem a kapcsolatunkat és magamat is. Sok mindenben nem értünk teljesen egyet és vannak magányos pillanataink, de ez már nem zavar. (...)

Az otthoni logisztika legnagyobb részét Orsolya csinálta… volt listánk… több is. Külön a hajóval kapcsolatos dolgokról, otthoni elintéznivalókról, bevásárló listák, csomagoló listák és a véghajrában nagyjából az utolsó másfél - két hét alatt mentünk végig ezeken.

A szüleim orvosok, úgyhogy a gyógyszercsomag összeállításában és az oltások intézésében ők segítettek. A hajón tényleg sokkal kevesebb a hely, mint otthon volt, úgyhogy próbáltuk csak a legszükségesebbeket magunkkal vinni, de így is megtöltöttünk egy kisebb utánfutót, bár a cucc nagy része kaja volt, főleg tartós élelmiszerek, sok tészta, rizs, Orsolya által készített befőttek, lekvárok, meg vittünk vagy 30kg friss almát is a szüleim kertjéből.

Ruhából szerintem egyikünk sem hozott többet, mint amennyit egy két hetes nyaralásra vinne az ember, de az én esetemben még ez is soknak bizonyult: a cuccok fele még egyszer sem volt rajtam mióta elindultunk. Szerszámok, konyhai eszközök voltak a hajón, ezekből csak néhány kedvencet hoztunk magunkkal. (...)

Nincs kiszámítható, biztos bevételünk, se felélhető tartalékaink, úgyhogy a pénzkérdés néha egy kicsit frusztráló, bár az elmúlt 4 évben otthon is ebben éltünk, úgyhogy kezdjük megszokni.

Orsolyának a marketing cégből megmaradt egy ügyfele, tőlük jön néha egy két megrendelés, amit Orsolya havi pár napos távmunkával tud teljesíteni. Az út elején a finanszírozásába Gál Józsiék is besegítettek a Challenge büdzséjéből, és nekem is van egy partnerem, akitől néha csurran-cseppen valami. Ezen kívül a szüleim is sokat segítenek, nagyon bőkezű karácsonyi és szülinapi „adományok” érkeztek tőlük.

De összességében nem dőzsölünk, sőt, nagyon oda kell figyelni, hogy mire mennyit költünk, mennyit vagyunk kikötőben és mennyit horgonyon. Váratlan kiadásokra nem igen vagyunk felkészülve. Miután Agadirban 100 eurót fizettünk a vitorlavarrónak, 20 euróval a zsebünkben indultunk el a Kanári-szigetekre… nagy volt az öröm, amikor láttuk, hogy az utunk alatt megérkezett Orsolya számlájára a családi pótlék.

Szintén nagyon fájdalmas volt, amikor pl. egy új akksit kellett vennünk 80 euróért. Azt viszont fontos tudni, hogy amit a"normál" szárazföldi létben képtelen vagy kikerülni, egy hosszabb nyílt tengeri menetnél a pénz mennyire nem része az életednek. (...)

Most nem tervezünk, csak élünk. Azért jó lenne még ilyeneket megélni, de jó lenne az otthoniakkal is együtt lenni.”

Az eredeti bejegyzés (ami tulajdonképpen egy interjú) ennél jóval hosszabb és feltétlenül érdemes elolvasni!

A magyar mindig mindenért mást okol

Mai második ajánlatom egy meglehetősen provokatív írás, méghozzá arról, miért keresünk mindig kibúvókat és keressük esetleges sikertelenségeink okait másban. Az írás a Van holnap oldalon jelent meg.

„Nőjünk már fel! és vállaljuk már a felelősséget saját sorsunkért! A magyar nép soha semmiért nem vállalja a felelősséget. Ha valaki sikert ér el, akkor az azért, mert apu alátette vagy mert szerencséje volt. (Külső körülményt jelöl meg az illető.) Ellenben ő maga azért szegény, mert szintén a külső körülmények áldozata. (...)

Lehet azon is sírni egész életben, hogy másnak mennyivel könnyebb, mert a szülő segített. És? Akkor most én sírjak, mert nem Bruce Willis fia vagyok? Nyilván, nekem is könnyebb lenne. Ideje lenne már megérteni, az életben NINCS EGYENLŐSÉG! Valaki ide születik, valaki oda: ebből a helyzetből kell indulni és kész! (...)

A legtöbbet elhangzott hárító kijelentés, miszerint pénzből lehet pénzt csinálni. Oké. Ez igaz is. Nyilván könnyebb, ha van induló tőke, pláne ha sok.

Azonban, írjon már nekem valaki 10 milliárd forintra egy üzleti tervet! Annyira elolvasnám azon pesszimisták üzleti tervét, akik szerint a pénz elég! Csak úgy kíváncsiságból, mivel foglalkozna a cég? Hol lenne a gyár? Miért? Milyen módon oldaná meg a logisztikát? (...) A kesergő magyarok 100%-a csődbe vinné a 10 milliárdos vállalkozást a harmadik hónapban, mert ott jönne rá, hm, ehhez csak kell ám érteni. Fejben ott kell lenni napi 16 órán át, és át kell látni mindent. (...)

Értem, hogy a magyar ember szeretne többet keresni, csak azt nem értem, miért nem tesznek ezért? Aki pitiáner pénzért elvállal egy munkát, ne másban keresse már a hibát! És ne a vállalkozót okolja már.

A vállalkozó nem azért kockáztatja mindenét, hogy a dolgozót hizlalja, aki semmi felelősséget nem vállal a tulajdonos által befektetett pénz után. Fordítsuk meg: hány dolgozó vállalná, hogy ha a vállalkozó csődbe megy, akkor beszáll a veszteségébe? Ezt már egy dolgozó sem vállalná. De a nyereségből minden dolgozó igényt tart jókora summára.

Csak egy példa. Ha van 10 dolgozód, akiknek adsz havi nettó 100 ezret, ez neked havi 200 ezerbe kerül a járulékokkal együtt. Vagyis havi 2 millió, évi 24 millió forint csak a dolgozóid fizetése, és még nem beszéltünk az egyéb adókról! Egy vállalkozásban MINDIG a dolgozók bére jelenti az egyik legnagyobb költséget. (...)

Ha a magyar kiállna saját jogaiért, mint az osztrák, a munkaadó kénytelen volna magasabb bért fizetni! Nekem volt olyan főnököm, akinek azt mondtam, vagy ezt megadja, vagy megyek: és megadta, ugyanis tudta, hogy én meg tudom csinálni a munkát normálisan, ellentétben rengeteg emberrel, akik hatalmas pénzt akarnak kapni, de alkalmatlanok a legegyszerűbb feladatokra is.

A magyar ember mindig mindenért mást vádol. És mindig mindent mástól vár el. A magyar ember jelszava: adjál! Az osztrák ember jelszava: megteremtem magamnak.”

A teljes cikket ide kattintva olvashatjátok el.

Magyar vevők és magyar vállalkozók külföldön

Ha már a vállalkozásnál tartunk, hadd ajánljam a figyelmetekbe Svájci S(ch)apka legutóbbi posztját is. Ő egy szerintem érdekes ötlettel állt elő, Svájcban élő magyar vállalkozókat mutatna be, ebben szeretnék segíteni neki – ráadásul érdekes dolgokat is írt, melyek némileg rímelnek az előzőekben ajánlott cikkre is.

„Mi magyarok (tisztelet a kivételnek!), már csak azért sem megyünk be, vásárolunk, veszünk igénybe egy magyar szolgáltatást, mert az vagy
- kontár,
- vagy rosszul dolgozik,
- vagy drága,
de az biztos, hogy átver bennünket.
:(

A magam részéről nagyon sajnálom, hogy ez a tévképzet alakult ki. Ahogy elnézem, az teljesen természetes, hogy a török, török boltba jár, az olasz pedig olasz étterembe.

Mi miért nem?

Tisztában vagyok, hogy vannak csalók, nem korrekt / hozzá nem értő vállalkozók is, de úgy gondolom, hogy aki évek óta dolgozik, arra fentiek nem érvényesek, hisz kicsi ez az ország, elmegy a hír.

Legalábbis, remélem.

Azt nem is értem, hogy miért kellene olcsóbbnak lennie egy vállalkozónak, amikor itt él, itt szerzi be az alapanyagot, itt adózik, stb? Csak azért, mert magyar?”

A teljes írást itt olvashatjátok el.

A moderálási alapelveket itt találod.