A mai poszt azért elgondolkoztató, mert felhívja a figyelmet arra, mennyire félrevezethet minket az, ha egy-két esetből általánosítunk. Ezért arra kérlek titeket, ti se általánosítsatok Luna írása nyomán, ugyanakkor (bár a poszt nagy részével a magam részéről nem értek egyet) vannak benne megfontolandó részek is.

„Én itthon élek, Magyarország egyik városában és egy apró történetet szeretnék megosztani veletek.

Akármilyen posztot olvasok olyantól, aki külföldre költözött, szinte mindenki elmondja, hogy mennyivel másabb a közhangulat, az emberek mentalitása, az életminőség, mint itthon. Másabb, értsd: jobb, barátságosabb, tisztább, emberibb... és még sorolhatnám.

Az ember, ha ilyet hall csak ámul és bámul, hogy nahát, a magyar vajon tényleg ennyire depressziós-mogorva nép lenne? Én nem érzem magam annak. Persze vannak kisebb-nagyobb gondjaink néha, de hát kinek nincsenek?

Kevés kis fizetésünkből tudunk félretenni nyaralásra pénzt, van egy autónk, eljárunk néha-néha színházba-moziba, és a családi ünnepek alkalmával van úgy, hogy házhoz rendeljük az ünnepi ebédet.

Nem vagyunk gazdagok, csupán ezekre a dolgokra spórolunk, amin lehet. Nagy társasági életünk nincs, de eddig sem volt. Egy-két baráttal találkozunk, de mindenki a saját életét éli, kevesebb idő jut találkákra, kisgyerekkel, várandósan, esküvő előtt, válás után.

Nem érzem magam boldogtalannak

Itt van a családom, akiket imádok, és akikkel mindig számíthatunk egymásra. Nem érzem, hogy bármiben is hiányt szenvednék: persze, néha jó lenne csak egy picit többet keresni, csak egy picit közelebb lenni a tengerhez, egy kicsit körülnézni másfelé hogyan élnek. Jobb lenne nagyobb közbiztonság, jobb iskola, ha majd nagyobb lesz a kicsi, jobb egészségügyi ellátás.

Na de rátérek a mondandóm lényegére, mert a bevezetésből talán ennyi elég volt.

Szóval, ha azt hallom, hogy valahol az embert ennyi pozitív benyomás éri, akkor az őt is jó irányban fogja megváltoztatni. Nos, nekem egy olyan közeli ismerősöm (a barát szó talán nem állja meg a helyét) van, aki Angliában éli az életét, és akivel tartom a kapcsolatot.

Na, vele pont ellenkezőleg történt.

Egyszerű családból ment ki, inkább még a nehezebb körülmények közt élők közé soroltam volna. A nyári nagy kaland volt, egy hétvége a Balcsin, egy jó kis mozi vagy az egy év alatt összespórolt Horvátországi hosszú hétvége, társasúttal.

Örült az apróságoknak, pár kedves szónak, szülinapkor egy képeslapnak egy doboz csokival. Aztán kiment Angliába. Ismerős magyar családhoz, szállás tele hűtővel, kölcsönkocsi, állás, - és nem mosogatás vagy takarítás - minden készen várta. Ő persze erre már másként emlékszik, azt állítja, milyen keservesen járta be ő a létra minden egyes fokát, mire végre elért oda, ahol most tart.

Hát, most éppen ott tart, hogy minden jövedelem nélkül éldegél a kiemelkedően jól kereső, szintén magyar férje mellett, aki a segítő család barátja. Félreértés ne essék, ezzel nincs semmi baj. Szeretik egymást, szépen nevelgeti otthon a kislányaikat és rendben tartja a házat.

„Nem nyaralás, csak egy rövid pihenés a tengeren”

Az a lány, aki egykor vígan nyalta a fagyit a Balaton partján, most azt írja, „Megyünk a Maldívra, mert szükségem van egy kis pihenésre”; „Meggyőztem, hogy menjünk Olaszba, mert nekem hiányzik a hó. Amúgy is mindig ki akartam próbálni, milyen síelni”; „Jaj, a férjem jachtján voltunk, hát de mit csináljak egy hétig egy hajón, hát baromi uncsi volt”; „A férjem családjával kell Új-Zélandra mennem gondold el, semmi kedvem hozzá”; „Á, az nem nyaralás lesz, csak egy rövid pihenés a tengeren”…és akkor talán itt be is fejezném…

Mielőtt azt a választ kapnám, hogy irigy vagyok, nem, egyáltalán nem. Én is voltam olyan szerencsés, hogy utazgattam, és fogok is még, ha a kisfiunk egy kicsit nagyobb lesz. Nem vágyom, és soha nem is vágytam nagy gazdagságra. Én is megtaláltam a páromat, akivel boldogan nevelgetjük a világ legcsodálatosabb kisfiúját.

Na, de az a stílus, amiben képes megnyilatkozni, az azért tényleg bicskanyitogató. Panaszkodik, hogy neki már nincsenek meg az itthoni barátai, mert mind irigyek, mert azt hiszik, jól megy neki, pedig hát ő megmondja őszintén, nincs ám kolbászból a kerítés, és én nem is sejtem, ő mennyit nélkülözik. De Angliában mindenki mosolyog és kedves és... és… és…. Miközben otthon minden és mindenki sz*r. Mindezt az új, négy szobás lakás nappalijából, teljesen őszintén, a Skype kamerájába.

Nyolc év alatt sikerült szereznie egy csomó magyar barátot, magyar fodrászt, magyar éttermet, magyar ételeket áruló boltot, magyar játszóházat a lányoknak és magyar fogorvost… az egész olyan, mintha nem is ott élne, hanem egy darabka Magyarországon, Angliában. Persze, gondolom, mindenki próbálja felidézni az otthon ízeit, próbál az anyanyelvén társalogni, ha van kivel, hogy legalább az ne hiányozzon.

De ő olyan magas lóról beszél a puszta ténytől, hogy külföldön él, hogy az már sértő. Pedig szerintem ez önmagában még nem érdem, csak egy döntés. Hogy jó vagy rossz, azt az idő majd igazolja mindenkinek, aki ezt az utat választotta.

Megfekszi a gyomromat

Ezzel persze nem panaszfalat szeretnék nyitni, nem akarok senkit megsérteni. Csak arra szeretném felhívni – ezen személyes tapasztalat és több poszt olvasása után - a figyelmet, hogy csupán az, hogy valaki kivándorolt, nem ad okot arra, hogy lenézze az itt maradtakat, hogy azt mondja itt MINDENKI mogorva, rosszindulatú, depressziós és ideges, hogy irigységről meg magyar mentalitásról beszéljen.

Persze, vannak szebb helyek, kedvesebb emberek, finomabb ételek, jobb fizetés. Nem vagyok vak, tudom, hogy mennek itthon a dolgok. De ez a fajta utálat, - nem is utálat, de egy ide illő szó sem jut eszembe - már nekem is megfekszi a gyomromat.

Persze feltételezem, vagyis remélem, nem ez a nagy átlag és nem ez alapján kívánok véleményt alkotni a külföldi magyarokról. Nem általánosítok, csupán annyit szeretnék mondani, nehogy rossz irányba változzatok, ha szerencsés helyzetbe kerültök egy jól fizető állással, egy jó párkapcsolattal, vagy puszta szerencsével, mert az itthoniak nem irigyek lesznek, hanem csalódottak és kiábrándultak.

Aztán, mikor visszamentek, egymást kérdezgetik majd, hogy hova lett az a lelkes és kíváncsi fiatal, akivel együtt söröztek a Duna-parton, és pár éve sírva, tele izgalommal és félelemmel szállt fel a repülőre. Soha ne felejtsétek el, hogy kik vagytok és honnan indultatok, mert lehet, hogy anyagi jólétben éltek majd a határon túl… de az akkor is fájni fog, ha azt kérdi a családod, mi lett veled lányom/fiam… és már nem várnak a barátok idehaza.”

A moderálási alapelveket itt találod.