A posztot egy dühös ápoló, Mónika írta, aki sokáig dolgozott Magyarországon azon, hogy ő és kollégái munkáját elismerjék. Azonban tavaly ősszel arra az elhatározásra jutott, hogy mégsem tudja otthon tovább folytatni, így átkelt a határon Németországba. Tegnap volt az ápolók napja, ezért írta meg levelét, mert úgy érzi, a helyzet továbbra is kilátástalan.
A kép illusztráció
„Két évvel ezelőtt valószínűtlen volt, ami ma tény: én IS egyike lettem azoknak, akik másik országot választottak. Az Ápolók napja (febr.19. – Határátkelő) alkalmából az egészségügyi államtitkár azt nyilatkozta: „reális esély van arra, hogy” (elnézést itt most hülyeség állt)... „valamint az államtitkárság megvizsgálja annak lehetőségét, hogy a jelenlegi mozgóbér, illetve bérkiegészítés hogyan tud beépülni az ápolói bérekbe." (Az államtitkárság közleményének további részleteit itt olvashatjátok.)
Felhívnám a figyelmet, hogy csak vizsgálat és esély került említésre, mert ez nem ígéret, az hóttuti. Ezért kezdtem el írni.
Az elmúlt 4 évem az érdekképviselet jegyében telt, 2014. szeptember 26-ig. Tagja voltam annak a csoportnak, akik elősegítették a 2012-es béremelést. Csalódtam, de akkor azt mondtam, otthon kell mindent megtenni. Nem indultam el.
Aztán jött egy Mozgalom. Egy tagozat. Egy terv kidolgozása, amikor is már úgy éreztem, hogy képtelen változtatni az ország, ami a mindennapjaimat jelenti.
Választás. Azt mondják, hogy a sorsdöntő pillanatok szinte észrevétlenek akkor, amikor megtörténnek, az ember utólag emeli fel őket azzá. Nekem ez a pillanat április 6-án, a választások napján, este 8 óra körül volt, amikor megláttam az első eredményeket.
Akkor mondtam ki először hangosan: elmegyek
Ápolónő vagyok.
Jó.
Képzett.
Tapasztalt.
Nagyjából négy perc alatt jelentkezett a cég (szerintem csak a motivációs levelem elejét olvasták el), aki végül kihozott Németországba. Egy korai rehabilitációs klinika gyakornoki állását bitorlom, hogy megtanuljam a nyelvet.
Kijöttem egy büdös némettudás nélkül az ismeretlenbe.
Pokol.
Időnként rémálom a nyelvtudás nélküli lét, pedig már nyekergek, nyikorgok, talán-talán időnként kommunikálok is. Ma vizsgáztunk, még csak próbaképpen, és noha nem vagyok büszke, nem vagyok boldog sem a mai teljesítményem fölött, mégis tudom, hogy amit most csinálok, legalább vezet valahova.
Csütörtökön volt itt a klinikán egy bemutatkozó, amikor is mind ott állunk a mikrofonok előtt, és arról kellett beszélnünk (németül), hogy miért hagytuk el az országunkat.
Az első tanács, amikor ide jöttünk, az volt, hogy a német emberek tabuként tekintenek a pénzre, a politikai nézetekre és a vallásra, ezekről a témákról egyáltalán nem beszélnek. Igen, ez így van. Nem beszélnek, azonban kérdeznek. Tegnapelőtt a főpróba után az ápolásvezetők elmondták, hogy ezt a kérdést mindenképpen fel fogják nekünk tenni.
Gazdasági menekült vagyok, nem volt jövőképem
Ha képes lennék számukra árnyalni a különbségeket a kifejezésekben, legszívesebben elvinném ezt a cikket, vagy megmutatnám, hogy hogyan vélekedik és fogalmaz a magyar csúcsvezetés, az államtitkárság, és még akkor sem értenék, mert itt, ha valamire törekednek, abból az eddigi tapasztalatai szerint eredmény is formálódik, Magyarországon pedig a nagy büdös semmi.
Ha egyszer nagy leszek, és tudok majd úgy beszélni németül, ahogyan ma még csak álmodom, el fogom mondani, hogy igenis gazdasági kimenekült vagyok, hogy otthon semmi nincs, ami jövőképet adna az ember számára, és azt is, hogy a mai politikai vezetők cserbenhagyták nem csak az ápolónőket, de a teljes közalkalmazotti szektort és mellette mindenkit, aki ezekkel kapcsolatban áll. Nem vagyok képes megérteni a hallgatást, a félelmet, a közönyt. Soha nem is voltam képes rá, ezért vagyok itt, és nem ott.
Sajnálom, hogy nem tudom minden szerettemet magamhoz ölelve átmenteni, idehozni, sajnálom, hogy nekik most is otthon kell kínlódni, élni, aggódni, reménykedni abban, hogy egyszer változás következik. Én 2014. április 6-án megértettem az ország válaszát, és tehettem magamért annyit, hogy most itt vagyok. De ti, akik reménykedtek, akik aggódtok, akik otthon vagytok, ti mit tudtok még tenni? Mit terveztek? Hogyan látjátok a jövőt?
Szeretlek titeket. Szeretem az országot, amely felnevelt. A tanáraimat. A történeteimet. A múltamat. De a jövőm. Úristen, de nehéz kimondani: nem Magyarország. Nem az, ami ott történik. Én választottam. Önzőn. Magamra gondolva.
Huszonkét évnyi tanulás és munka után először, mert a hivatás az hivatás. Nem lehet lerázni, letenni, nem lehet levedleni. Akik itt látnak, nem értik, miért jöttem el, ha ennyire szeretem az otthonom, én pedig – egyelőre - képtelen vagyok szavakba foglalni nekik.
Eljöttem, hogy legyen életem
Most a „senkiföldje”, senki nyelve a hely, ahol minden nap van idő a mosdatásra, ahol van időm azt, és úgy tenni, ahogy tanultam, ahogy kell, pedig tudom, hogy otthon volna szükség rám. Otthon. Ahol anyám ápolja a saját családját maga is betegen, mégis, a lányának csak annyit mond: Tanulj, szeretlek.
Drágáim! Megszakad a szívem! Cincálódik a lelkem, de tudom, hogy jól döntöttem, tudom, hogy a hivatás itt is ugyanaz marad, én is ugyanaz maradtam. Életemben először hoztam magamért és a jövőmért olyan döntést, amit megérdemeltem. Kívánom, hogy tapasztaljátok meg ti is, harcoljátok meg ti is. Kemény, de megérdemelem, hogy legyen jövőm, lehessen családom, és lehessen végre életem.”
A moderálási alapelveket itt találod.
Az utolsó 100 komment: