Nagyon nehéz bármit is írni Dóri története elé, kicsit haboztam is, hogy közreadjam-e, annyira személyes történet. Ugyanakkor rávilágít sok mindenre, a brit egészségügy folyamataira (és ezzel nem állítom azt, hogy Magyarországon, vagy Németországban mondjuk másként történt volna, ami történt, és ez nyilván orvos- és kórházfüggő is), arra, mennyire nehéz messze lenni a szülőtől egy válságos helyzetben és még sok minden másra. Mielőtt belevágnánk, felhívom mindenki figyelmét, hogy egy nagyon kemény történet következik (és azt is külön kérem, hogy a kommentekben legyetek a szokásosnál kicsit kíméletesebbek).
„Londonban élünk már majdnem 15 éve. Itt született a lányunk, aki lassan 6 éves lesz. Gondoltam, megosztok veletek pár gondolatot az itteni dolgokról. Például a szülésről.
Az első terhességem 2008 januárjában fogant meg. Nagyon örültünk neki! Nem igazán dolgoztam, inkább öregeknek segítettem be, pontosan azért, nehogy gond legyen. Nem árultuk el senkinek a nagy újságot…
Már megkaptam a levelet a kórházból a 12 hetes ultrahangra. Oda és vissza voltam! A 11. héten kezdtem el pecsételni. Még aznap délután el is mentem a háziorvosomhoz, (rosszul tettem, nem oda kellett volna!!), aki nyugodtan közölte, hogy „óóó, első szülés, ez normális, nem lesz semmi gond!!!”. Így hazajöttem.
Másnap már barnás váladékszerű jött belőlem, mire hazaértem az egyik nénitől. Ekkor már nagyon megijedtem, és újra elkövettem egy hibát, ismét elmentem a háziorvoshoz, aki szinte rám förmedt, hogy mondta már, ez normális, de ha mégis begörcsölnék, vagy véreznék, menjek kórházba.
Baj van, jöjjön értem
Sírva jöttem haza, de figyelgettem, és hol volt, hol nem. Éjszaka arra keltem, hogy ráz a hideg, vacogtam… Kicsit éreztem, hogy csipogat a hasam. A párom reggel elment dolgozni, alig indult el, amikor kimentem a WC-re, és véreztem. Remegő kézzel és sírva hívtam, hogy szerintem baj van, jöjjön értem. Bedobtam pár dolgot egy táskába és bementünk egy kórházba.
Pont húsvét péntekje volt. Mentünk a sürgősségire, a párom elmondta, mi a baj, és mondták, üljünk le. Ekkor már betét volt alattam. A páromnak el kellett mennie, mert nem tudta felhívni a munkaadóját, hogy elmagyarázza neki, mi történt.
Így egyedül, zokogva ültem és vártam, hogy beszólítson valaki. De senki sem jött… elmentem WC-re és ekkor már „ömlött” belőlem a vér. A pulthoz mentem, és már ordítottam, hogy ilyet nem csinálhatnak, folyik a vér belőlem. Ekkor azt mondták, hogy mindjárt hívnak egy orvost.
Jött is egy kis doktornő, pár évvel lehetett idősebb nálam. Mondta, menjek utána, a fél kórházon és lépcsőkön kellett keresztül mennem „egyedül”. Ezután bevitt egy ultrahangra, ahol közölték, hogy mivel húsvét van, nincsenek bent az orvosok.
Először rendes hasi ultrahangot csinált, hatalmas volt a csönd, csak a könnyeim potyogását lehetett hallani. Aztán közölte, így nem lát semmit, csinálhat-e hüvelyi ultrahangot. Majd közölte, nem találja a babát, sem a szívhangot. Ekkor egy világ dőlt össze bennem, zokogtam…
Közölte, lehet, hogy semmi baj, 3 nap múlva lesz újra orvos, addig menjek haza, hátha minden rendben lesz, csak pihenjek. Hozzáteszem, hogy ömlött belőlem a vér.
Mintha megszűnt volna létezni a világ
Zokogás közben hívtam a párom, hogy baj van, jöjjön értem. Hazafelé a kocsiban már hánytam, amint hazaértünk lefeküdtem, de alig telt el 10 perc, begörcsöltem, és amikor a WC-re mentem, még jobban véreztem, és alvadt vér darabok jöttek ki belőlem.
Nagyon megrémültem, kiabáltam a páromnak, hogy hívja a mentőket. Jöttek is gyorsan, akkor már nagy fájásaim voltak. A sírástól megszólalni sem tudtam, hordágyon tettek a mentőbe, ahol a fájásoktól egyfolytában hánytam és remegtem.
A párom arcára és vele kapcsolatban szinte semmire sem emlékszem. Mintha megszűnt volna létezni a világ, csak azon járt az eszem, hogy mi történhet… és hogy istenem, nem akarom elveszíteni a babámat…
Mire a kórházba értünk, nagyon erős fájásaim voltak. Persze még ott is várni kellett, mivel nem volt orvos. De én csak egyre koncentráltam, hogy a babámnak nem legyen semmi baja.
Majd megvizsgált egy doktornő, és közölte, a baba meghalt, és ha nem jön ki minden egy darabban hamarosan, akkor műteni kell. Hát nem tudom, kiben omlott össze már egy világ, de úgy éreztem, a világ összes fájdalma bennem van… szörnyű érzés volt, és még most is könnyes szemmel írok róla, pedig lassan 9 éve történt.
Nem sokkal ezután jött a doktornő egy speciális fogóval és elkezdett mindent kiszedni belőlem. A végén megkérdezte, szeretném-e látni a babát, vagy megtudni, milyen nemű volt. Azt hittem, rosszul hallok! De nem, majd a végén odaadott egy papírt, amin az állt, hogy szeretném-e elvinni és eltemetni, vagy a kórháznak adom, akik megnézik, mi történhetett, aztán „megsemmisítik”. Ezt az érzést nem tudom szavakba foglalni. A páromnak mondtam, ő írja alá, mert én felfogni sem tudom, mi történt itt pár óra alatt.
Majd közölték, sikeres volt minden, nem kell műtét, és ne aggódjak, itt Angliában ez minden 5. nővel megesik, és még fiatal vagyok, hat hónap és újra próbálkozhatunk. Ezek voltak a bíztató szavak. Majd feltoltak a szülészetre, ahol sírtak az újszülött kisbabák! Én pedig egy külön teremben voltam egyedül, ahová a párom elkísérhetett, de nem maradhatott ott.
Hazament, én pedig ott maradtam egyedül a sötétben (mert már lámpaoltás volt), egész éjszaka csak sírtam és kerestem az okot. Miért történt ez? Mit csináltam rosszul? De válasz nem jött, csak nővérek, akik mindig mondták, ne sírjak, majd legközelebb…
Másnap elhagyhattam a kórházat, ezek után jött a mély depresszió, és az, hogy anyukámnak meg kellett magyarázni, előző este miért nem kerestem Skype-on. Én itt sírtam, ő pedig ott.
Mindketten magunkat vádoltuk
A párom munkába temette magát, nem beszéltünk a történtekről. Ő magát vádolta, én pedig magamat. De egyikünk hibája sem volt, és nem is derült ki soha, mi is történt. Az adott erőt, hogy lehet, betegen született volna. El kellett engednem, ami nagyon nehéz és fájó volt. Igaz, nem 8-9 hónaposan történt mindez, csak 3, de egy anya számára ez ugyanolyan fájó érzés, amit soha senki sem tud feledtetni.
Aztán megszületett a lányom, azt is leírom, ha gondoljátok, az egy sokkal jobb történet. :) Remélem, nem veszitek rossz néven, hogy leírtam mindezt, de talán más vigaszra lel vagy erőt kap, hogy nincs egyedül, mással is megesnek ezek a dolgok. De van kiút és sikerülhet!”
A moderálási alapelveket itt olvashatod el.
Az utolsó 100 komment: