Egy híján 1200 poszt jelent már meg itt, a Határátkelőn, de most hirtelen nem emlékszem, írt-e valaha valaki Gibraltárról. Gyanítom, hogy nem, márpedig akkor ma új területre keveredünk, hiszen Ivett erről az érdekes, kettős identitású helyről küldte el beszámolóját.
„Először is köszönöm a sok lájkot, melyek Miért jó külföldön élni? című előző írásomra érkeztek. Az előző cikk, úgy gondolom mindenki számára sokkal érthetőbb lesz, ha megismeri annak személyes vonatkozásait is. Tehát következzen az én kis történetem.
A kezdetek
Az én gibraltári történetem valójában 19 évvel ezelőtt kezdődött, akkor jártam először Spanyolországban, a Costa del Solon, és a közeli Gibraltáron is. Szerelem volt első látásra.
Imádtam a spanyol városokat, Malagát, Marbellát, Fuengirolát, Benalmadenát, Granadát, a tengert, a végtelen homokos tengerpartokat, az állandó napsütést, a bugenvilleákat, azt, hogy itt még az autópályán az elválasztósáv is leanderekből van.
Már akkor azonnal kiköltöztem volna ide, 22 évesen. De az élet másként hozta, és az én fejemben is más tervek születtek, más dolgok fontosabbá váltak.
Budapesten fejeztem be az egyetemet, ott kezdtem el dolgozni, időközben született három lányom, de Spanyolországba nyaranta vissza-visszatértem és valójában mindig ott éreztem magam igazán otthon.
Párommal már évek óta foglalkoztatott bennünket a külföldre költözés gondolata, a család miatt azonban nem szerettük volna elhagyni Európát. Ő németül beszél, én franciául, az egyetlen közös, mindkettőnk által beszélt nyelv az angol.
Először tettünk egy próbát Ausztriával, 5 évvel ezelőtt, de ez a kaland csak fél évig tartott. Bár kint született a harmadik lányom, és valószínűleg az életem köszönhetem az országnak - egy magyar szülészetről nagy eséllyel nem jöttem volna ki élve -, Ausztria, minden szépsége ellenére, nem az én világom.
Végül megszületett Gibraltár gondolata, amit mindketten ismertünk már (akkor legalábbis azt hittük, hogy ismerjük), az angol a hivatalos nyelv, és mivel Gibraltár valójában a spanyol tengerpart egy brit „csücske”, hivatalosan: „Brit tengerentúli terület” a Costa del Sol mellett, végre ott élhetek, ahova mindig is vágytam. Egyszóval jó kompromisszumos megoldásnak tűnt.
Amit turistaként látsz - és amit nem
Amikor két évvel ezelőtt a párom kapott egy gibraltári állásajánlatot, gondolkodás nélkül elfogadtuk. Végül is én a világ bármely pontjáról dolgozhatok pszichológusként online, Skype-on keresztül – hála a technikának.
A spanyol határ gyalog mindössze 10 perc a jelenlegi lakásunktól. Hét közben itt dolgozunk, itt élünk, de a hétvégéket nagyrészt a spanyol oldalon töltjük. Olyan ez, mint Budapesten egyik kerületből átmenni a másikba. És bár a Costa del Sol közelsége miatt jöttünk ide, időközben beleszerettem Gibraltárba is.
Hogy miért? Mert egy mesebeli hely, a félig kopár és hófehér, félig zöld, erdős gibraltári szikla, a rengeteg sirály, az öböl delfinjei, a híres gibraltári majmok (a berber makákók itt szabadon élnek a sziklán, ami Európában egyedülálló) - ez az, amit turistaként lát az ember.
Az emberek közvetlensége, életvidámsága, a gyerekek felszabadult öröme, a barátságos kisvárosi hangulat, ahol mindenki ismer mindenkit és mindenki törődik a másikkal, az elképesztően jól működő rendszer, a gyerekcentrikus és valóban ingyenes oktatás.
A Catalan Bay, aminek tengerpartja felülmúlja a spanyol partokat. Az, hogy ezen a néhány négyzetkilométeren mindent megtalálsz (a sportpályákat, a színházat, a mozit, a koncerteket, a cseppkőbarlangot, a botanikus kertet, még jégpálya is van) - ezek azok a dolgok, amit csak akkor ismersz meg, ha itt élsz.
Az első benyomások
Az első hetekben szinte szürreális élmények értek: először is kiderült, hogy rezidenseknek teljesen ingyenes a tömegközlekedés (ez 8 buszjáratot jelent – de így bejárható az egész Gibraltári félsziget), egyedül a spanyol határhoz vezető buszért kell fizetni.
Az egyik kislányom egyszer fent hagyta a táskáját a buszon (benne a lakcímünkkel és telefonszámommal), este felhívott a busztársaságtól valaki és megkérdezte, hogy átveszem-e a táskát a végállomáson, vagy pedig az egyik sofőr el tudja hozni a lakásunkra. Azóta is mindent megtalálunk ott, ahol véletlenül hagytuk.
Amikor néhány hét kintlét után a legnagyobb lányom 9 évesen életében először egyedül ment az iskolába (mint a többi osztálytársa), általunk ismeretlen utasok a sofőrrel együtt kétségbeesetten kérték tőle a telefonszámomat, mert azt hitték, hogy eltévedt, ugyanis hetek óta csak velem együtt látták a buszon, és aggódtak érte. Itt a gyerekek már 8 éves kortól egyedül közlekednek, teljes biztonságban, de őt aznap látták először egyedül.
Amikor először utaztunk a buszon, azt hittem, hogy egy vidám, hangoskodó turistacsapatba futottunk bele, de rájöttünk, hogy helyiek, és egyszerűen csak jól érzik magukat, és ennek intenzíven hangot is adnak. Náluk ez természetes. Később kiderült, hogy a közeli Victoria Stadium sportpályái, teniszpályái szintén ingyenesen vehetők igénybe az itt élőknek.
Stadion helyett egyetem
Legnagyobb meglepetésként az ért, hogy a gyerekek itt szeretnek iskolába járni. Legnagyobb lányom – akinek volt másfél év magyarországi tapasztalata az iskolákról – már az első hét után azt mondta, hogy itt sokkal jobb az iskola, és ez nem egy magán-, hanem egy állami intézmény.
Az óvoda és iskolarendszer megér egy külön posztot – nagyon tanulságos, hogy így is lehet csinálni, kis odafigyeléssel el lehet érni, hogy szorongások nélkül, felszabadultan járjanak iskolába a gyerekek.
Gibraltár egyik szépséghibája, hogy jelenleg még nincs egyeteme, és ezért „szegény” gibraltári gyerekek kénytelenek Angliába menni, ha tovább akarnak tanulni, persze ezt is ingyenesen, állami finanszírozással. De ez a „probléma” is megoldódni látszik, ugyanis szeptemberre megépül a Gibraltári Egyetem, négy karral. Először focistadiont (…) terveztek ide, de a helyiek leszavazták az ötletet, így egyetem épül helyette. Igen, így is lehet egy rendszert működtetni.
Valójában ez egy nagyon jól kitalált és jól működtetett rendszer. Volt brit gyarmatként megmaradtak az adóelőnyök, ami idevonzza a tőkét – rengeteg itt a külföldi tulajdonban lévő cég, főleg informatikai és játékcégek. A befolyó adóból pedig létrehoztak egy működő szociális rendszert a helyieknek.
Bár nem létezik „családi pótlék”, „GYES”, „GYED”, helyette sokkal többet kapnak. Valóban ingyenes oktatást, egészségügyi ellátást, tömegközlekedést, és döbbenetes, hogy a nagykorúságot elért gibraltáriak feliratkoznak egy ingatlan várólistára, és általában 3 év várakozási idő után, a piaci ár töredékéért jutnak saját tulajdonú vagy bérlakáshoz, ahol a törlesztő részletet a család egy főre eső jövedelme alapján állapítják meg. Tehát szinte „ingyen” jutnak lakáshoz is.
Persze az állampolgárságot nem adják ilyen könnyen, 25 év rezidensi státusz után lehet megszerezni. Szóval az járt jól, aki ide született.
Ami rontja az összképet
Gibraltár valós problémája egyrészt az elképesztően magas ingatlanárak (legyen szó bérlésről vagy vásárlásról), ez elérheti a spanyol oldal ingatlanárainak többszörösét.
Ezért van az, hogy az itt dolgozó külföldiek – akik gyerek nélkül érkeznek – szinte kivétel nélkül a spanyol oldalon, La Lineában, Santa Margaritán, Alcaidesában, San Rocquen vagy Sotograndéban laknak.
A gyerekes családok élnek Gibraltáron, akik a gyerekeik miatt nem tudják vállalni a napi több órás sort a határon, aminek hossza teljesen kiszámíthatatlan. Leginkább a spanyol határőrök hangulatától és a két ország közötti aktuális politikai viszonyoktól függ.
Ismerek olyan családot, ahol a gyerekek reggel 6-kor kelnek, hogy 9-re beérjenek a gibraltári iskolába. Így szinte minden olyan gyerekes család beköltözik Gibraltárra néhány év elteltével, akik megpróbálták ezt a határon keresztüli napi többszöri ingázást.
Spanyol nyelvtudás nélkül pedig elég kamikaze akció Spanyolországba költözni, mert a spanyolok vagy nem akarnak, vagy nem tudnak angolul beszélni. Inkább az utóbbi.
Kedvenc történetem, amikor a malagai vár éttermében fizetni szerettünk volna - ez egy elég forgalmas turisztikai célpont - megkérdeztük: „Cash or card?” A pincér értetlenül nézett ránk, majd azt válaszolta: „No cash, no card! Euros!”. :)
A másik komoly probléma, hogy külföldiként nagyon nehéz stabil állást találni, kivéve, ha valaki a vendéglátásban akar elhelyezkedni. Sokan éveket várnak egy-egy állásra az IT szektorban, a kisebb cégek pedig jönnek-mennek, így nem biztos, hogy tartós lett az itt elnyert állás.
Mások határozott idejű szerződéssel jönnek, aminek lejárta után nem találnak új állást itt helyben. Ezért sokan kényszerülnek rövid idő után elhagyni Gibraltárt. A helyiek első két kérdése, hogy honnan jöttél és meddig maradsz, hozzászoktak, hogy ez a hely egy „átjáróház”.
Tehát értek szürreális élmények negatív értelemben is: leginkább a spanyol-gibraltári határon, ahol esetenként az átjutás 2 órát is igénybe vett autóval. A legzsúfoltabb a vasárnap este, mivel a gibraltáriak nagy része a hétvégét a saját vagy a bérelt spanyol nyaralójában tölti, és ilyenkor jönnek haza.
Hétköznapokon reggel és munkaidő után pedig gyalogosan sem sokkal jobb a helyzet. Egy-két éve egy külföldi nő az autóban szült, míg a sorban várakozott. Akkoriban előfordult 6 órás várakozás is a határon.
De ma már tudjuk, hogy mikor van sor és mikor nincs, mikor érdemes kimenni és visszajönni, és ehhez alkalmazkodunk. Ehhez időzítjük a spanyol vásárlásokat és kirándulásokat. Ugyanis nemcsak városnézésre érdemes átmenni a spanyol oldalra, hanem nagyobb bevásárlásokra is, mivel az árak a gibraltári árak alatt vannak minimum 30 százalékkal.
British in the sun?
Ami különleges, hogy az egész város egy nagy színes forgatag, reggel, délben, este özönlik a tömeg az utcán, mert bár kb. 35 ezer lakosa van Gibraltárnak, napi közel 10 ezren jönnek át dolgozni Spanyolországból, és ehhez jön még az évi 5 millió turista. Elképesztő.
Mindezek ellenére ma már nem tudunk úgy végigmenni a Main Streeten, hogy pár lépésenként ne köszönne ránk egy ismerős. Békében élnek itt egymás mellett gibraltáriak, angolok, írek, spanyolok, marokkóiak, indiaiak és mindenféle nemzet képviselői.
Katolikusok, reformátusok, zsidók, muszlimok, buddhisták, ateisták, akik mind együtt ünnepelnek a nemzeti ünnepen. Jól megfér egymás mellett a fish and chips, a paella, és a chicken tikka, a templom, a zsinagóga és a mecset.
És hogy mennyire brit Gibraltár? Ha az itt élő angolokat megkérdezem, hogy mit gondolnak a gibraltáriakról, érdekes arckifejezéssel és két szóval válaszolnak: „Ezek spanyolok!” Az utcán általában használt hangerőből és közvetlenségből ítélve, van ebben valami.
Én kifejezetten szeretem a boltokban néha énekelve, táncolva dolgozó eladókat, ahhoz pedig már hozzászoktam, hogy beszélgetéskor „belemásznak az aurádba”. Ahogy pedig Gibraltár egyik emblematikus figurája fogalmaz: „British we are, British we stay. Spanish we speak every day”.
Valóban többet lehet hallani a spanyolt, mint az angolt, vagy inkább azt a különös angol-spanyol keveréknyelvet – a llanitót – amit a helyiek leginkább beszélnek.
Eleinte nehéz volt, de ma már jobban értem a gibraltári angolt, mint a brit angolt. A spanyolt pedig akarva, akaratlanul felszedi itt az ember. A kereskedelemben dolgozó spanyolok nagy része nem igazán beszél angolul, a helyi piacon pedig kizárólag spanyolul van kiírva minden. Szóval ez a hely az angoloknak túl spanyol, a spanyoloknak túl angol, nekem pedig tökéletes a maga sokszínűségével, nyitottságával.
Mit szeretek itt a leginkább?
Hogy elfogadtak és befogadtak – talán mert a sok különbözőség ellenére én is elfogadtam és nagyon megszerettem őket. Amikor 3 hónap után visszatértünk Máltáról, a gyerekek tanárai, az osztálytársak szülei a nyakamba borultak, olyan spanyolosan. Az emberek mosolya pedig 2 év után is őszintének tűnik.
Mióta érzem igazán az otthonomnak? Amióta megtettünk egy 3 hónapos kis kitérőt Máltára, ahol életemben először megtapasztaltam, hogy mi is az a honvágy. Soha előtte még csak hasonlót sem éreztem.
Ez a honvágy Gibraltárra hozott vissza, ami nem a szülőföldem, de már az otthonom. Nagyon szeretem Magyarországot, és hiányzik a családom, legszívesebben kiköltöztetném őket ide, de amikor először hazalátogattam, úgy éreztem, mintha egy fekete-fehér filmet néztem volna.
Azóta pedig, valójában mindig kétszer örülök, amikor odalátogatunk: egyszer, amikor megérkezünk, egyszer, amikor hazatérünk Gibraltárra.”
Ivett blogját ide kattintva érhetitek el.
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
A napokban a kommentek között felmerült egy esetleges budapesti Határátkelő-találkozó megrendezésének a lehetősége. A szervezést Pasztasuta vállalta, én annyit tudok segíteni neki, hogy felajánlom: aki szívesen részt venne rajta, írjon a hataratkelo@hotmail.com címre és én továbbítom neki a jelentkezéseket. Aztán ő felveszi veletek a kapcsolatot, és meglátjuk, mi alakul ki belőle.
Az utolsó 100 komment: