Nemrégiben egy Magyarországon élő orvos ismerősöm kapott egy levelet, melyben az iránt érdeklődtek nála, hogy nem lenne-e kedve külföldön dolgozni tovább, mindent intéznek neki, és a magyar viszonyokhoz képest természetesen kiemelkedő fizetés várja. Ez jutott eszembe, amikor elolvastam Médecin Kardio1 mai írását, amely a francia egészségügy rejtelmeibe avat be minket, és arra is választ ad, miként tud ott egy magyar orvos munkát vállalni. (A képeket szokás szerint most is köszönöm!)
A kórház régi (de még ma is működő) épülete
„Az angliai egészségügyet a beteg szemszögéből bemutató poszt kapcsán jött az ötlet, hogy bemutassam, milyen a francia változat. Miután orvos vagyok, a nézőpontom is más természetesen.
Nem pályakezdőként kerültem ide, Magyarországon az állami és a magánegészségügyet is megtapasztaltam és csaknem hat évvel ideérkezésemet követően rendelkezem némi rálátással az itteni egészségügyre is.
Hozzátenném, hogy a mai magyarországi orvosképzés részleteit nem ismerem, így pontos összehasonlítást ezen a téren csak a saját korábbi képzésemmel tehetek.
Hogyan lesz valakiből orvos Franciaországban?
Az érettségi után az orvosnak készülő fiatal egyszerűen beiratkozik a kiválasztott egyetem orvostudományi karára. Az állami oktatás tandíjmentes. Felvételi nincs. Jól hangzik, ugye?
Mégsem olyan egyszerű az élet, mert az első év után, ami közös az orvosnak, fogorvosnak, gyógyszerésznek, szülésznőnek készülők számára, egy nagyon nehéz versenyvizsga következik, ennek eredménye dönti el, ki mit tanulhat a továbbiakban: orvostanhallgatóként az eredetileg beiratkozottak kb. 15-20%-a folytathatja tanulmányait (konkrét példa : mostani interne-ünk {a szó magyarázatát ld. alább} szerint, amikor ő beiratkozott Bordeaux-ban, 2400-an kezdték az első, közös évet, ebből 600-an folytathatták tanulmányaikat egyáltalán, 360-an orvostanhallgatóként).
Sikertelenség esetén egyszeri évismétlésre van lehetőség. Ezen vizsga elkerülésére sokan választják a külföldi orvosi tanulmányokat, nem kevesen tanulnak Belgiumban (térítésmentesen), vagy a kolozsvári egyetem francia nyelvű orvosi karán fizetős képzésben.
A harmadik év után externe státuszba kerülnek, határozott idejű munkaszerződéssel az egyetemi oktatókórháznál, évi 5 hét szabadsággal. Ügyelniük is kell, a fizetésük azonban jelképes, havonta 100-250 €. Ez az időszak félállásnak felel meg, a másik felében elméleti oktatás folyik.
A hatodik év végeztével egy újabb vízválasztó következik: az ECN (Epreuves Classantes Nationales). Ez egy országosan, minden hatodéves számára egy időben tartott versenyvizsga, melynek eredménye alapján sorba rendezik a frissen egyetemet végzetteket, akik a rangsornak megfelelően választanak specialitást.
Így minél hátrébb van valaki a rangsorban (még egyszer hangsúlyozom, hogy egyetlenegy vizsga alapján!), annál kisebb választási lehetősége van. Későbbiekben ez a választás érdemben már nem módosítható. Országosan és régiónként is adott számú hely van az egyes specialitásokból, így a kevesebb helyet biztosítókból igencsak az ECN rangsor elején kell végezni.
A versenyvizsga letételét követően és a specialitás „kiválasztása” után interne-ek lesznek, ez a fázis a specialitástól függően 3-5 év. Ez idő alatt már kötelező és szabadon választott hathónapos gyakorlatokat tesznek a választott régió kórházaiban, fizetést kapnak (kb. 1800€, ügyeletektől függően), éves szabadságuk van, de még nem orvosok. Az internat végeztével elkészítik és megvédik a diplomamunkájukat és ezt követően válnak orvossá.
A kvótarendszer eléggé szigorú volt hosszabb ideig, ezért nagyon sok orvos hiányzik a rendszerből, akiket bevándorlókkal igyekeznek pótolni, ennek a korábbi rövidlátó politikának köszönhetem én is, hogy itt dolgozhatok. Miután a francia nyelvtudás nélkülözhetetlen, magyar orvos kevés van, leginkább arab és fekete-afrikai, illetve a volt szocialista országokat tekintve román orvosok a jellemzőek a bevándorlók között.
Hol helyezkednek el a frissen végzett orvosok?
Alapvetően két választási lehetőségük van: vagy az állami, vagy a magánegészségügyet választják. Itt ennek a kettőnek a „vendégköre” nem különül el annyira élesen egymástól, mint azt Magyarországon láttam ideérkezésem előtt.
Ott a fizetős szolgáltatásokat direktben rendező, többnyire tehetős betegekkel volt dolgom, akik persze szerettek különféle, szakmailag nem indokolható igényeket támasztani, mondván: „Aki fizeti a zenészt, az rendeli a muzsikát”. Így a csili-vili környezet (pláne az állami egészségügy intézményekkel összehasonlítva!) nem feltétlenül járt együtt a színvonalas szakmai ellátással.
Arról nem is beszélve, hogy a használt eszközök, készülékek színvonala gyakran elmaradt az államiban láthatótól, mondván, minek erre költeni, fontosabb a bőrfotel és a festmények a falon.
Itt másképpen van: az állami kórházakhoz és a magánklinikákhoz nagyjából ugyanazok fordulnak, inkább a konkrét lehetőségek a meghatározók, nem a pénzügyi háttér. Attól függetlenül, hogy az állam által elismert magánintézményben vagy állami kórházban történik az adott ellátás, a társadalombiztosítás (Sécurité Sociale) ugyanannyit térít.
Ez a térítés kevés kivétellel - ez a bizonyos alacsony jövedelműek részére járó CMU (Couverture Maladie Universelle) - nem teljeskörű (a régebben Németországhoz tartozó Elzászban és Moselle-ben 80%-a, másutt 70%-a a Sécu által meghatározott normának, így gyakorlatilag mindenki rendelkezik egy kiegészítő biztosítással (ez a mutuelle), mely nagyjából fedezi a fennmaradó részt (kivéve a drágább fogászati ellátásoknál, felnőttek szemüvegénél, főleg, ha az pl. progresszív), beleértve a receptre felírt gyógyszereket is.
Az orvosokhoz visszatérve, az állami ellátásban dolgozók státusza nagyon stabil (nevük: praticien hospitalier), határozatlan idejű szerződésük van, sok a szabadság (csak tudja kivenni…), és nem csak magyarországi mércével mérve, de az itteni átlagfizetéshez képest is jól meg vannak fizetve.
Messze nem annyira viszont, mint a magánegészségügyben dolgozók, akik két státusz között választhatnak: vagy secteur 1-ben dolgoznak, ilyenkor áraikat a társadalombiztosítási árakhoz igazítják, így a betegek nem tartoznak többel, mint amit az államiban kellett volna fizetniük (az alap- és a kiegészítő biztosítás mindkettőt téríti, de leginkább utólag), míg secteur 2 esetén lehetőségük van ennél akár jóval magasabb árat is megszabni.
Persze az adó a magánorvosok esetében jóval magasabb, de a kocka igazán a nyugdíj idejére fordul meg, mert az állami egészségügyben dolgozók nyugdíja jóval magasabb lesz.
Ez utóbbiak helyzete még annyiban különleges, hogy teljes állású kórházi orvosként is van az embernek lehetősége a kórházi munkaidejének maximum 25%-ában magánrendelést folytatni a kórház által biztosított helyiségben és felszereléssel. Vagy van arra is lehetősége, hogy erről lemondjon, és ekkor átalányszerű pótlékot kap havonta!
A frissen végzett orvostanhallgatók röghöz kötése ismeretlen fogalom, bár újabban sokat beszélnek arról, hogy ezen változtatni kellene, mert óriási területi aránytalanságok alakultak ki az országban. A nagyvárosokban sokszor egymás sarkát tapossák az orvosok, más vidékeket meg „désert médical”-nak (orvosi sivatag) hívnak, annyira kevés a szakember. Ez utóbbinak az a következménye, hogy bizonyos rendelésekre csak igen hosszú várakozási idő után lehet eljutni.
Ennek egy extrém példája volt egy az újságokban is megírt eset, hogy egy 93 éves idős néni szemészeti rendelésre (privát természetesen) 3 évvel későbbre kapott időpontot!
Az orvostársadalom elöregszik. A mi városunkban és közvetlen környékén dolgozó háziorvosok egyharmada 5 éven belül nyugdíjba megy. Ez itt és más vidékeken is egyre súlyosabb probléma, ezért is van helye a bevándorló orvosoknak. Ugyan fokozatosan növelik az orvosképzési keretszámokat, és egyre inkább próbálják irányítani a végzett orvosok elhelyezkedését, ezek hatása csak később mutatkozik majd meg.
Más-e kórházi orvosnak lenni Franciaországban, mint Magyarországon?
Erre mindenki rávághatja kapásból, hogy persze, hiszen sokkal többet keres, vagy hogy nincs hálapénz. Ez persze igaz, de nemcsak ebben más.
Magyarországon az átlag kórházi osztályon van egy osztályvezető főorvos és vannak a különféle rangú beosztott orvosok, így az osztályvezető egyfajta kiemelt státuszban van. A beosztottak naponta intézik a hozzájuk tartozó betegek ügyeit, de a végső szót sok esetben a főorvos mondja ki a heti 1-2 úgynevezett nagyvizit során.
A modernebb szárny
Itt ugyan vannak kinevezett osztály-, vagy részlegvezetők, nincs ilyen erős hierarchia. Gyakorlatilag minden orvos önállóan kezeli a betegeit, noha többé-kevésbé gyakran vannak közös megbeszélések, ezek leginkább informálisak. A hierarchia hiánya az egyetemi kórházakra, vagy a nagyobb vidéki kórházakra nem érvényes.
A nővérek helyzete is más, mint Magyarországon. Itt mindegyikük főiskolának megfelelő végzettségű. A nem szorosan vett nővéri munkát a segédápolók végzik. Így a nővérekre lehet bízni jónéhány olyan feladatot, ami Magyarországon az orvosra hárul.
A betegkör sem olyan, mint Magyarországon, kb. 10-15 évvel idősebbek átlagosan, sok 90 év feletti betegem van és a 100 évnél idősebbek sem ritkák.
Hogyan keressünk orvosi állást Franciaországban?
Állást találni voltaképpen nem nehéz. Én magam egy párizsi székhelyű „fejvadász” céggel vettem fel a kapcsolatot az interneten, de van magyarországi székhelyű, hasonló profilú cég is, illetve több weboldal foglalkozik már orvosi állásközvetítéssel.
Otthonról állást találni főleg a kevésbé felkapott régiókban könnyű természetesen, de ha már egyszer itt van az ember, könnyebb jobb állásra váltani, főleg a szakmai ismeretségek kialakulása után.
Állami kórházban először határozott idejű, fél- vagy egyéves szerződést adnak, ezt hívják praticien contractuel státusznak, mely hosszabbítható, maximálisan összesen kétéves időtartamra.
Ezt követően kell letenni (lehet előbb is, de nem érdemes, lásd alább) egy versenyvizsgát (concours de praticien hospitalier) Párizsban, melynek két típusa van: az 1-es típus esetén csak egy bizottság előtti meghallgatás van, melynek során az addigi pályafutást kell bemutatni, illetve a jövőbeni tervekről kell beszélni, a 2-es típusúban ehhez járul még egy tételhúzást követő, maximum egy órás szakmai vizsga is.
Mindkét esetben egy vaskos dossziét kell összeállítani az addigi tanulmányokról és szakmai pályafutásról. Az 1-es típusú vizsga legalább két év igazolt franciaországi közkórházi orvosi munkaviszony megléte esetén választható. Sikeres vizsga esetén végleges kinevezést kap a jelentkező.
A fizetési besorolás (ahhoz hasonló, mint otthon a közalkalmazott bértábla, csak más számokkal :)) megállapításánál a magyarországi munkaviszonyt is beszámítják! A kinevezést követően három évig az adott intézményben kell dolgozni, ezt követően lehet igény szerint másik városba, intézménybe áthelyezést kérni, ilyenkor újabb három év múlva lehet csak újra munkahelyet változtatni.
A jó francia nyelvtudás elengedhetetlen, és még emellett is újra kell tanulni nemcsak a gyógyszerek többségének nevét, hanem számos egyéb kifejezést is. A szaknyelv sem angol-latin keverék, mint Magyarországon, hanem ez is francia, természetesen rengeteg rövidítéssel.
Megéri-e magyar orvosként Franciaországban állást keresni?
Mindent összevetve, a saját tapasztalataim alapján megéri. Társadalmilag megbecsült és megfelelően megfizetett az orvos Franciaországban, a szakmai színvonal pedig, legalábbis a szűkebb szakterületemen, a kardiológiában igen jó. Hat évvel ezelőtti döntésemet nem bántam meg…”
Az átadásra kész új kórház
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: