A mai egy olyan poszt, melynek szerzőjét, Nikit egy életvidám lánynak képzelem, aki valahogy mindig feltalálja magát, legyen akár Kanadában, akár Cipruson vagy bárhol máshol. Nem véletlenül fogalmazok így, hiszen a mai poszt egy kétrészes történet első fele, melyben a fent említett két országba követhetjük őt.
„Szeretném kicsit pozitív oldalról megközelíteni közel 4 éves ámokfutásomat. Minden lépéshez bátorság kell, az optimista a poharat félig tele látja, a pesszimista félig üresnek. Én azt látom, hogy van benne valami. Megkóstolom, ha nem ízlik, fűszerezem.
Kerestem a helyem
2011-ben elvált nőként, leszerelt katonaként kerestem a helyem a világban. Csak azt nem tudtam, hogy hol és hogyan tovább. Megannyi megválaszolatlan kérdés. Valami mást akartam, valami újat kipróbálni. Szabadnak lenni.
Ezért nagyon örültem, amikor egyik barátnőm felvetette, menjek ki Kanadába, mert a húga is most vált el, így nem lesz egyedül se ő, se én. Egy más világ, és ki tudja, hátha megtalálom, amit keresek.
Eleinte nem tartottam jó ötletnek, végül mégis döntöttem, összeszedtem a lakásomból minden személyes dolgot, és egy kocsival elvittem a szüleimhez. Gyorsan útlevelet csináltattam, vettem egy jegyet és irány Kanada. Furcsa érzés volt egyedül elindulni, de ahogy a repülő felszállt, úgy éreztem, lezárul a múltam.
Rácsodálkozások
Kanadába belépni valami borzalom, közel 2,5 órát tartott a procedúra. Ki vagyok, kihez jöttem, meddig leszek, akarok-e itt dolgozni. Nem tudom, mit szóltak volna, ha közlöm, hogy ebben a periódusban a válaszom mindenre az, hogy nem tudom.
Mivel szinte semmit nem beszéltem angolul, a beszélgetés a Google Fordító segítségével történt. Ez nem vicc. Halálos komolysággal tolták elém a monitort, és kezembe adták a billentyűt.
Majd jöttek a rendőrök, a kutyák, és bekísértek egy terembe a bőröndjeimmel. Ahol mindent szó szerint mindent szétszedtek. Majd újabb terem az összepakolt bőröndökkel, és várni. Kis idő múlva megérkezett értem a barátnőm húga. És akkor jött a széles mosoly és közölték Welcome to Canada. Hahahaha viccesek.
Nehéz volt az átállás, főleg a kommunikáció hiánya, hisz nem beszéltem semmit angolul, de gyermeki csodálkozással figyeltem, hogy itt nincs kerítés, hogy itt a mókusok szaladgálnak az emberek között, az autópályák méretéről nem is beszélve.
Közben egy 4 éves kisfiú játszótársa lettem. A mesék világában tanultam az angolt, első szavam az „almalé” - apple juice, a második pedig a „tűzoltó” – fireman lett. Mivel télen voltam ott, és a tél azért keményebb, mint Európában, a gyerekeknek benti játszóházakat hoztak létre. Ennek viszont különböző fajtái vannak. A mi kedvencünk a Chucky Cheese volt. Kisebb játszótér, és játékterem keveréke. Szerintem nagyon szuper
Az arányokról
Élveztem, hogy nem sürget az idő, hogy picit pihenhetek. A barátnőm húga nagyon kedves volt velem. Elvitt a Niagarához, minden szabad hétvégén bulikba jártunk, vagy pankrátor meccsekre. Személyesen találkozhattam Ben Johnsonnal is. Rabjává váltam a Tim Hortons termékeinek.
Ami leginkább megfogott Kanadában, azok az arányok. Itt minden sokkal nagyobb. A házak, az utak, a kocsik, a boltok is. Már maga a bolt is más. Amit rögtön észrevettem az, hogy a legtöbb helyen polcokon lehet kapni megannyi gyógyszert. Nincs alkohol. Nincs dohányáru. Arra kifejezetten külön shopok vannak.
Érdekes volt, ahogy a boltban a pénztárnál különböző nemzetiségű emberek álltak, és beszélgettek egymással. Kanadában elég nehéz kint maradni, mert sok lett a bevándorló, és megszigorították a szabályokat. Természetesen találkoztam egy-két férfival is, de valahogy nem érdekelt akkor semmi komoly kapcsolat.
Kanadát akkoriban egy burokból figyeltem, így akkor még semmit sem tudtam a munkakeresésről, az életszínvonalról. Azt láttam csak, hogy itt sok a 80-90 éves ember. Ami annak köszönhető, hogy itt a jó politika és jó bankrendszernek köszönhetően nem érződik úgy a gazdasági világválság.
Sokszor kérdezték a szüleim, az élet drága-e itt kint. A válaszom NEM. Mert ha egy átlag magyar fizetést nézek, ahhoz képest drága. De ez itt Kanada, az átlagfizetéshez képest az árak olyanok, mint Magyarországon.
Eljött a hazautazás napja, és a repülőn azon gondolkoztam, Kanadában mennyire nem jellemző a rasszizmus, mennyire igaz rá, hogy a bevándorlók országa - mert ez tényleg így van. Itt az emberek többsége jókedvű, kedves és segítőkész.
Magyarországra érve jött az üres valóság. Mindenki negatív, és rosszkedvű volt, én pedig állandóan arra gondoltam, hogy bármennyire imádom a családom, a tájat, az ételeket, már nem bírok és nem is akarok „otthon” élni.
Irány Ciprus!
Hosszas egyeztetések után Ciprusra esett a választásom. Előző évben már jártam ott (egy hetet nyaralni) és nagyon megtetszett. Baráti segítséggel a török oldalon munkát ajánlottak nekem, egy hotel éttermében felszolgálást. Még a kiutazásom előtt megismerkedtem egy görög férfival, aki ellátott információkkal, és szerencsére össze tudott szedni, és a fővárosba szállítani, amikor megérkeztem.
Májusi nap volt, gyönyörű szép idő. A török férfi nem tudott eljönni értem, így egy napot a görög oldalon maradtam. Másnap este eljött a török-görög határhoz, majd elvitt egy tengerparti villába.
Gyanús akkor lett a dolog, amikor a szobákat üresen találtam, az épület pedig meglehetősen elhagyatottnak tűnt. Minden erőmet összeszedve elkértem a telefonját, hisz az enyém érdekes módon ott már nem működött, azt hazudtam a szüleimet hívom, hogy ne aggódjanak. Gyorsan hívtam a görög férfit, és kértem mentsen ki. Szerencsémre így is lett.
Mivel nem volt sok időm és fogytán volt a pénzem is, döntenem kellett, hogy hazafelé veszem az irányt, vagy szerencsét próbálok ezen a csodálatos szigeten. (Megjegyzem, alig 300 euróval mentem ki, mert úgy gondoltam egyből kezdek az étteremben és lakás, étel biztosítva lesz.)
A maradás mellett döntöttem
A főváros Nicosia nagyon szép, jó meleg, és a gyaloglások során vettem csak észre, hogy minden beton. Fű nincs, csak kevés helyen, amit állandóan locsolnak. Régi lerobbant épületek, az óvárosban néhol elhagyatott utcák, a háború óta. Az újvárosban szebbnél szebb házak. Minden utcasarkon Kiosk (éjjel-nappali).
Három hétig napi 5-6 óra gyaloglás után sikerült munkát találnom egy kis kávéházban. A szobakérdés is megoldódott, egy iraki sráccal ketten béreltünk egy lakást (később, ha lesz rá igény, az arabokról is szívesen írok). Egy véletlen folytán barátnőm is lett, aki szintén magyar. Az ott töltött 8 hónap alatt lett egy pár magyar és iraki barátom, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot.
Szóval Ciprus. Az ügyintézés egyszerű, valószínűleg az Európai Unió miatt. Be kell regisztrálni, amikor is adnak egy rózsaszín lapot, majd kiérkezik postán a sárga papír, amivel már hivatalosan is lehet munkát vállalni.
Minden hétvégét a tengerparton, vagy kirándulással töltöttünk, hisz nincsenek nagy távolságok és kocsival jól bejárható a sziget. Számomra érdekes volt a Zorbas nevű pékség, ott körülbelül annyi van belőle, mint Kanadában a Tim Hortonsból.
A ciprusiak temperamentuma
Abból van nekik bőven, késnek a munkából ugyanúgy, mint a személyes találkozókról. Az autóban ülve megőrülnek, dudálnak és nem restek kikiabálni sem a kocsikból. Mindent letudnak a „Daxi” kifejezéssel.
Imádtam ott lenni. Csodálatos az idő. A helyiek nagyon kedvesek. És szerencsémre belecseppentem egy bazi nagy görög lagziba is. És az tényleg valami ámulatos.
Egy hétvégi kirándulás alkalmával megálltunk a barátnőm ismerőseinél, azonnal elővették az ouzót, a bárányt, és pillanatok alatt terülj, terülj asztalkám lett. Én meg csak ültem, tátottam a szám, és hálás voltam a sorsnak, hogy ezt is átélhettem.
Miután az anyukámat is sikerült kivinnem, és megmutatni neki a sziget gyöngyszemeit (Aya Napa, Konnos Beach, Limassol, Paphos) állásváltás mellett döntöttem. Egy hónapot adtam magamnak. Közben egy régi ismerős megkeresett interneten és megkérdezte lenne-e kedvem Szlovákiában, Selmecbányán az éttermét menedzselni.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Utolsó kommentek