Nem túlzás, hogy a fél világ (de a katalánok és a székelyek egy része minden bizonnyal) visszafojtott lélegzettel várja a mai skóciai népszavazás végeredményét. A tét nem kicsi, hiszen Skócia esetleges függetlenedése (mindamellett hogy komoly következményei lennének Nagy-Britanniára nézve) dominóeffektust is elindíthat Európában. A mai poszt szerzője, a Püspök utcai gombaszedő kis bepillantást enged az eseményekbe.
(fotó: Daily Mail)
„Nagy-Britannia sok szempontból fura ország. És itt most nem a csapokra vagy az ecetes sültkrumplira gondolok, hanem a felépítésére. Már maga a Nagy-Britannia név is hibás, az állam igazi neve Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága, ami négy ország és számtalan függelék jogilag hihetetlenül kusza szövevényét takarja.
Ez a szövevény válhat még kuszábbá szeptember 18-án, amikor Skócia 16 év fölötti lakossága az urnákhoz járul, hogy eldöntse, maradjanak-e Nagy-Britannia része vagy induljanak el a függetlenség rögös útján.
Mert bár a sajtó úgy próbálja beállítani a dolgot, hogy a szavazás másnapján már új világ virrad (vagy nem), valójában a referendum egy éveken át tartó egyezkedés-sorozat kezdete lesz. Még akkor is, ha a többség arra szavaz, hogy Skócia maradjon a királyság része.
De honnan is indult ez az egész?
Ha Skócia és Anglia közös történetét megfilmesítenénk, biztos Walter Matthau és Jack Lemmon játszaná őket; szinte folyamatos lázadás, háborúskodás, kicsinyes bosszú és egymásra utaltság jellemzi ezt az immár ezer évnél is hosszabb időszakot.
Az első uralkodó, aki mindkét ország fölött hatalmat gyakorolt, alighanem a X. századi Æthelstan volt, bár az ilyesmit nehéz pontosan behatárolni, lévén hogy egységes Anglia akkor még messze nem létezett.
Egy korai próbálkozás az egyesített zászlóra
A jelenlegi unió hivatalosan 1707 óta létezik, azóta van közös korona. A király már azelőtt is közös volt (perszonálunió), de addig két külön koronát viselt egyszerre. Ez nyilván elég kényelmetlen lehetett, különösen lovaglás közben.
1998 óta a skótoknak széles jogkörökkel rendelkező saját parlamentje is van, emellett persze képviselőik a brit parlamentben is ott ülnek. Ez nem kevés ellenérzést vált ki az angolokban, akik úgy érzik, a skótok felülreprezentáltak a hatalomban, ráadásul a közös adóbevételekből is nagyobb részt kapnak, mint ami a lakosság számaránya alapján várható lenne (ez az ún. Barnett-formula).
A skót politika két domináns pártja az SNP (Skót Nemzeti Párt) és a (brit) Munkáspárt, a konzervatívok itt labdába se rúgnak. (Visszatérő vicc, hogy Skóciában több panda van, mint konzervatív képviselő.) Az elszakadás már a kezdetek óta az SNP egyik fő programpontja, de az utóbbi tíz évben minden erejüket erre koncentrálták.
(forrás)
Ugyanakkor David Cameron brit miniszterelnök skizofrén helyzetben van: Skócia elszakadása gyakorlatilag garantálná pártja parlamenti többségét a következő évtizedekre, ugyanakkor nyilván nem szeretne úgy bekerülni az angol történelemkönyvekbe, mint „az ember, akinek köszönhetően elvesztettük Skóciát”. Alighanem ez utóbbi miatt ő és pártja a “nem” tábor mögött sorakozott fel, amiképp a másik két nagy parlamenti párt, a Munkáspárt és a Liberális Demokraták is.
Yay or nay?
A mostani népszavazás tehát nem szimpla autonómiáról szól, mert az már megvan, hanem a teljes függetlenséget célozza meg. És bár eleinte úgy tűnt, biztos bukásra van ítélve, az utóbbi hetekben már fej-fej mellett van a két tábor, a kampány pedig egyre elkeseredettebb: Már az elején apró trükkökkel és finom zsarolással indult, de mára már nyílt ellenségeskedésbe fordult.
A függetlenségpártiak mellett szól az, hogy a szavazási korhatárt levitték 16 évre, ráadásul pont a bannockburn-i csata 700. évfordulója van idén, ami szimbolikus jelentőséggel bír: a történelmi hitelességet páros lábbal taposó Mel Gibson hőseposzból is ismert Robert the Bruce ekkor mért döntő csapást II. Edvárd angol király seregeire.
Míg az „igen” tábor tehát a nemzeti érzelmekre próbál hatni, az „Együtt jobb” kampány inkább a gyakorlati elemekre helyezi a hangsúlyt: nekik kedvez az, hogy egyetlen igen-nem kérdés lesz csak a szavazólapon, továbbá a különválás részletes és reális tervének teljes hiánya.
A független Skócia szeretné például megtartani a fontot, mint fizetőeszközt. A jegybank és az összes nagy politikai párt azonban kategorikusan kizárja a monetáris uniót. Skócia az EU-hoz is rögtön szeretne csatlakozni, az EU-ból azonban azt a választ kapták, hogy ne számítsanak automatikus beengedésre.
Az utóbbi időkben egyre több nagy cég is kijelentette, hogy egy esetleges „igen” esetén azonnal elköltözik Skóciából, mások meg áremelésekkel fenyegetőznek (mivel Skócia sokkal ritkábban lakott, mint Anglia, a költségek magasabbak).
Az SNP-nek meg egyszerűen nincs válasza ezekre a lépésekre azon kívül, hogy zsarolást kiáltanak. Amiben persze akár igazuk is lehet, de sokan inkább egy B-tervet várnának.
És most elfogultan
Előrebocsájtom, én nagyon szeretem a skótokat. Egyfajta távoli lelki rokonság fűz minket össze: kis nép egy nagyhatalom árnyékában, találékonyság, önsorsrontásra való hajlam, tömény szesz és bőrduda. Megérdemelnék, hogy legyen végre saját, önálló államuk.
De ugyanakkor azt is megérdemelnék, hogy ezt az államot ne az SNP nacionalista fantasztái egy topkategóriás macskajancsi vezesse. Az SNP igyekszik nemzeti kérdést csinálni az ügyből, holott valójában szó sincs erről. A skótok autonómiája már így is erős, egy független ország infrastruktúráját kiépíteni azonban hatalmas munka, és komoly tervezés kellenem hogy megelőzze.
Ebből a komoly munkából azonban látszólag semmi nem valósult eddig meg. Az „igen” tábor gyakorlatilag arra kéri a szavazóit, hogy írjanak alá egy biankó csekket.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: