A határátkeléshez mindig elszántság és bátorság kell, de valamiért azt gondolom, fokozottan igaz ez 50 éves kor fölött. A mai poszt szerzője, Kata 53 évesen még csak most kezdi németországi életét, Magyarországon fejlesztőpedagógus volt, most egy idősotthonban dolgozik.

„Manapság az emberek blogokat írnak, 40 évvel ezelőtt pedig naplót vezettek. Hasonló a kettő, mondhatnám úgy is, hogy nincs új a Nap alatt. Ezek az írások valójában kibeszélései a fájdalomnak vagy az örömnek, elvégre valakivel meg kell osztania az emberfiának az érzéseit, gondolatait, félelmeit, kinek mije van, mi magyarok általában nem pszichológushoz járunk emiatt, bár...

Jelentem, hogy nekem nincsenek félelmeim, nem érzem magam egy „beszari embernek". Már a horoszkópom alapján is kosnak születtem, bár nem mondanám, hogy fejjel megyek a falnak, de egy temperamentumos nőszemélynek tart a környezetem, ez tény.

Olyan „Adj Uram, Teremtőm, de rögtön!!!!!” - típus vagyok. Szeretem egy kicsit körbejárni a dolgokat azért, ide sem csak úgy jöttem ki, hogy beültem az autómba és irány Németország!

Idősotthonban dolgozom

Két hete élek Németországban és nagyon jól érzem magam. Már nem vagyok fiatal (53 év az ugye nem semmi), de szerencsére egyelőre egészségesnek tudhatom magam.

Bár évekkel ezelőtt én is megjártam már a poklok poklát, de átküzdöttem magam sok mindenen az évek folyamán (jó néhány gyerek, unoka, idős szülők), akarattal, informálódással, agykontrollal, mozgással, egészséges étkezéssel, tudatformálással és a fő: a pozitív gondolkozással. Most kijöttem dolgozni idősotthonba. Naponta tanulom a német nyelvet," itthon", hajnalban, munka előtt és a napi 8 órás munka után is, könyvek, internet, újságok segítségével.

Fejlesztőpedagógus voltam otthon, vállalkozóként, ellehetetlenítették a dolgot. Kereslet lenne rá, imádom a „szakmám”, de nekem is pénzért adják a boltban a kenyeret! Nem csinálhatom ingyen.

Aki ismeri az oktatást, az tudja, hogy mennyit kell fénymásolni, amire ugye sosincs pénz, mint ahogyan semmire sem. Szomorú, hogy a kórházban nincs ágynemű, nincs pelenka, nincs gyógyszer, a magán idősotthonban is kimarja a fenekét az ápoltnak a fekália, mert még nincs itt az ideje a tisztázásnak, mondja az ott dolgozó hölgy. Ismerős, ugye?

Pár éve, böngészve az álláshirdetéseket, azt láttam, hogy mindenütt ápolókat keresnek. Imádom a sérült, elesett, idős vagy más miatt akadályozott embereket, amolyan segítő angyal vagyok, nekiálltam kitanulni az ápolói szakmát. Rám teljesen igaz a szlogen, hogy életed végéig tanulj.

A bizonyítvány már a kezemben, a gyakorlat kevés, de lesz az több is. A németet nyomom és szívesen ismerkednék hasonló cipőben járó egészségügyi dolgozókkal vagy csak egyszerűen a hasonló korosztályommal.

Miért pont ide?

Németország aránylag közel van, olyan 700 km, az nem távolság. A GPS pedig egy isteni találmány, imádom, pedig én egy műszaki analfabéta vagyok. Mindenütt eltévedek, egy tipikus NŐ vagyok, ezen a téren legalábbis.

Tragédia, hogy mennyire nem tudok tájékozódni, de ez a kütyü, csak annyit mond, hogy ÚJRATERVEZÉS... nem tol le, mint egy pasi, ha rossz helyen kanyarodtál le a pályáról, hanem ötvenhatszor újratervezi nekem az útvonalat.

Ennek ellenére leszúrtam a minap rendesen, mert „Ő” ugye nem ismeri a BAUSTELLÉ-ket és abból némethonban rengeteg van és csak mondta, hogy menj balra, menj balra, de hát nem lehetett balra menni, mert útépítés volt… végül is „megkönyörültem” rajta és ahol lehetett elmentem jobbra, mert így tudott nekem egy olyan útirányt tervezni, hogy végül is célhoz értünk.

Itt meg kell jegyeznem, hogy anno, mikor tanultam vezetni, akkor a férjemet kiraktam a kocsiból, mert folyton szidott, hogy nem jól váltasz, indexelj már stb... én meg mondtam, hogy vagy megállod, hogy beleszólsz, vagy kiszállsz... nem tudta megállni, én megálltam, ő kiszállt és hazament taxival. Szóval én kos vagyok, kicsit akaratos, de tudom, hogy hol a határ azért.

Pozitív első benyomások

Határ? Az már nincs is... úgy átjöttem kocsival hajnalban az osztrákoknál, hogy észre sem vettem, hogy már Ausztriában vagyok. Valahogyan már nincs annyira nagy különbség Magyarország és Ausztria között, nem annyival zöldebb a fű, bár a szélerőművek jelzik, hogy nem vagy Magyarországon.

A család mindenesetre idegeskedett, hogy hogyan találok ide, de mondtam, hogy van GPS, van telefon és nem utolsósorban van a SZÁM, amivel németül, angolul, magyarul esetleg még oroszul is meg tudom kérdezni, hogy merre van az a helyiség, ahová szeretnék eljutni. Szóval szerencsésen ideértem.

No, de másnap vissza kellett mennem a városközpontba a Rathaus-ba, a Tanácsházára, bejelentkezni, de az én GPS-em csak olyat tud, hogy utcanév, olyan meg nem volt.

Megkérdeztem egy pasit, aki az úthibákat ellenőrzi és szolgálati kocsija volt, hogy hogyan jutok el a RATHAUS-ba. Mondta ő, hogy üljek be, elvisz, de nekem gondolnom kellett arra, hogy vissza is kell jönnöm, tehát megbeszéltük, hogy megyek utána a saját kocsimmal. Ez volt az első benyomásom a német emberekről.

Másnap szakadt az eső, megállt mellettem egy hölgy, mondta, hogy elvisz, mert bőrig ázom, összesen két szatyorral a kezemben, kétsaroknyira volt tőlem a bolt. Mikor kimentem vásárolni még nem kellett ernyő, valószínűleg sokáig nézelődhettem a boltban, mert mire kijöttem szakadt, mintha dézsából öntötték volna.

Én meg gondoltam, hogy csak 2 sarok az egész elindultam: no itt talán fülön csíphető az a bizonyos KOS mentalításom. Kettő ilyen sztori, ráadásul két egymást követő napon még nem történt meg velem Magyarországon, de szerintem másokkal sem, ugye?”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.