Borbolya nem kevés viszontagságon ment át, beleugrott a bizonytalanba és az illegalitásba is, amikor elindult az Egyesült Államokba, közel tíz éve. Csak néhány évre tervezett, de végül új hazájában ragadt. Kitartása meghozta gyümölcsét, megteremtette új életét kint. (A képeket is ő küldte San Franciscóról.)

„Lassan 10 éve, 2005-ben cseréltem hazát. Először úgy gondoltam, hogy 1-2 évre, gyűjtök egy kis pénzmagot, és hazamegyek. De nem így történt. Szóval 2005-ben egy becsődölt vállalkozás után döntenem kellett.

Mivel a vállalkozás elindításához nem akartam semmiféle banki hitelhez folyamodni, (amit milyen jól tettem így utólag) ezért a pesti 35 nm-es panellakásomat pénzzé tettem, és belevágtunk. Két évig bírtuk, de a vállalkozás csak vitte a pénzt. Nem akartam én gyorsan meggazdagodni, de állam bácsi elvette majdnem a felét a bevételnek adó formájában.

Mikor becsődöltünk, elkezdtünk melóhelyet keresni. Nekem nincs diplomám, mindig is utáltam tanulni. Van egy egyáltalán nem „divatos” szakmám, és van egy levelezőn letett érettségim, de ennyi.

Tehát 2 év őrlődés után, egy baráti kölcsönből megvettem a repjegyet Amerikába. Kaptam indulás előtt egy telefonszámot, amit felhívtam, és a srác, aki felvett, biztatott, hogy igen, van meló és szállás is.

Felszálltam a gépre elég nehéz szívvel. Szüleim, testvéreim nem lévén én „csak” a barátaimat hagytam otthon. 33 évesen egyedül, nőként új életet kezdeni egy másik földrészen, hát kemény dolog volt. Hogy miért nem maradtam Európában? Mert nem akartam.

Úristen, mit keresek én itt?

Szóval földet ért a gépem Chicago O'Hare repterén, szépen mosolyogtam a bevándorlási tisztnek, közöltem vele nulla angoltudással, hogy csak 2 hétre jöttem, mire megkaptam azt a bizonyos pecsétet a fehér kártyámra. És már jött is a sokk. Na, nem az időjárás különbsége vagy a kultúrsokk miatt. Az később támadott meg. Akkor döbbentem rá, és egy kicsit pánikba is estem, hogy úristen, mit keresek én itt, és mi lesz velem?

De tényleg vártak a reptéren, és szállásom is volt. Tehát jól indult az egész. Másnap a srác közölte velem a melólehetőségeket, szám szerint kettőt. 1: mehetek vegyigyárba csomagolni. Kösz, de kihagynám. 2: autómosó. Na, ez már jobban hangzik, gondoltam, mit nekem egy kis porszívózás? Aztán másnap jött a kegyetlen valóság.

Először is közölték velünk, új emberekkel, hogy ha látunk több nagy fekete autót sebesen befordulni a mosóba, akkor mindenki vegye fel a nyúlcipőt, és fusson ki merre lát, mert az a bevándorlási csapat. Szívem verése egyből kettőt kihagyott, de maradtam.

Délután 2 felé cirka 42 fok volt már, és nekünk bizony a tűző napon kellett melózni, reggel 8-tól este 6-ig. Kéthetente volt fizetés, ami jól hangzott, de csak hangzott. A közvetítő srác ugyanis lenyúlta az emberek pénzét, rendszeresen.

Elég nehéz volt így melózni, hogy 2-3 naponta ettünk csak. Nem is bírtam sokáig, de papírok nélkül nem lehetett csak úgy melóhelyet váltani. Mindenhol kérték a SSN-t (Social Security Number).

Amikor a dolgok jó irányba indultak

Aztán fordult a szerencsém, és sikerült melót váltani. Takarítani kezdtem. Tudom, sokan bírálják azokat, akik ilyen fajta melót végeznek, hogy „ezért kellett külföldre menni”? Igen! Ez is egy meló, és itt több ezer ember, cég, vállalkozás végzi.

Öt évig éltem, melóztam, kocsit vezettem papírok nélkül. Nem mondom, hogy nem volt néha para, főleg mikor a rendőr a hátam mögött jött a forgalomban. Itt ugyanis ok nélkül nem állít meg a rendőr. Itt nincs olyan, hogy „Jó napot kívánok, közúti ellenőrzés!”.

Minden rendőrkocsiban laptop van, rendszám alapján meg tudja nézni a rendszerben, hogy rendben vannak-e a kocsi papírjai, adója, és a jogsi is. Ha minden okés, akkor ő is megy a dolgára, meg te is folytatod az utad, de nem állít meg.

Sokan bírálják Amerikát, hogy „rendőrállam”. Nos, én már láttam rendőrt az út szélén kereket cserélni a lerobbant autósnak. Láttam, hallottam is, hogy a rendőr vitt benzint saját pénzéből az út szélén veszteglő, tankolni elfelejtett autósnak.

Ha segítséget kérsz tőlük, itt biztos, hogy nem mondják neked azt, „hogy amíg vér nem folyik, addig nem megyünk ki”. Hogy sok embert egyből megbilincselnek? Itt minden harmadik embernek fegyvere van sajnos, tehát csak elővigyázatosak.

Az amerikai átlag vidám, segítőkész. Egy dolog nem tetszik csak, hogy nem őszinték. Ha valami gondjuk van veled, nem merik a szemedbe mondani. Igaz, ez megvan mindenhol, nem csak itteni tulajdonság.

A hivatal és a kereskedők nem ellenséget keresnek benned

Romlott élelmiszert még egyszer sem sikerült vennem. Bármit visszavihetek az üzletbe azzal, hogy nem tetszik, számla ellenében semmit se kérdeznek. Mosolyogva visszakapod a pénzed.

Kétszer volt szerencsém az itteni adóhivatalhoz, mert nem jól töltöttem ki egy papírt, tehát az én hibámból. Másfél óra múlva is mosolyogva, sűrű bocsánatkérések közepette, (hogy ilyen sokáig tart) megtalálta a hibát, és kijavította. Nem voltam a szemében adócsaló.

Az árakról röviden: 1 gallon benzin 2005-ben: $2.15, ma $ 3.60. 1 gallon tej volt anno: $1.89 ma $3.40. Tehát itt is mennek fel az árak, de nem olyan hevesen és gyorsan.

Jelenleg heti 5 napot melózok, napi szinten 3-6 órát csak. Ebből ki tudom fizetni a lakás bérleti díját, ami $700 + rezsi, törlesztem a kocsit, tankolok, eszek, és havonta félre is tudok tenni $200. Néha egy kicsivel többet.

Ha van egy kis pénzem, akkor utazgatok. Nem vágyom palotára, luxuskocsira, amerikai álomra. Öt év után férjhez mentem, jogilag is rendeződött a helyzetem. Összességében nagyon jól érzem magam itt, és már nem szándékozom hazaköltözni.

Hiányoznak dolgok persze, a sokat emlegetett Túró Rudolf is, de azért annyira nem, hogy ezt a stresszmentes, nyugodt életet felcseréljem vagy inkább vissza.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.