Egyedülálló anyaként még ott sem könnyű az élet, ahol az ember körül szoros a családi-baráti háló. Hát még külföldön, ahol sokkal kevesebb a segítség, és jobban magára van hagyva az ember. Mai szerzőnk, Orsi szíve szerint visszaköltözne Magyarországra, ugyanakkor fél attól, hogy nem tudna megélni. Mit tegyen?

„Szándékosan nem olvastam el az előző bejegyzéseket, nem akarnám, hogy befolyásoljanak a gondolataimban. Nem hiszem, hogy érdekesebb, ütősebb sztorikat fogok megosztani Veletek, mint a már olvasottak, de szívesen leírom az én / mi történetünket.

2007-ben eldöntöttem, elmegyek Londonba. 26 éves voltam. Két oka volt elhatározásomnak: 1. munkahelyi bizonytalanság, 2: egyre inkább éreztem, vágyom egy gyermekre, Őt pedig csakis megfelelő egzisztencia es anyagi biztonság mellett vállalhatnám be.

Írtam egy akkoriban prioritást élvező közösségi oldalon lévő összes Angliában élő ismerősömnek. Érdeklődtem a kinti élet, kultúra, elvárások, feltételek után. Tapasztalataikra, valamint tanácsaikra voltam kíváncsi. Aztán annyira elkapott a hév, hogy már vadidegeneknek is írtam, akikre teljesen véletlenül bukkantam a neten. Három-négy hét várakozás után már indultam is. Barátom is jött velem, pedig eleinte egyedül akartam belevágni.

Tömegszállásra mentünk

Tíz-tizenkét emberrel laktunk együtt. Bűz, kosz, pici, hideg szoba, félórás sorban állás a klotyóra, fürdőre stb. Szerencsére összeszoktunk mindannyian. Nagyokat beszélgettünk az egerektől hemzsegő konyhában, tartottuk egymásban a lelket. Amire szükség is volt.

Én például haldokoltam a Szüleim nélkül. Nem hisztiztem, nem drámáztam, de óriási lelki fájdalmaim voltak. Azonban társaimmal még a konzerves spagetti sem volt olyan borzalmas, ami ha a mai napig eszembe jut, öklendezem, olyan rossz ízű volt.

A munkakeresés interneten történt, ezen kívül rengeteg személyes megjelenést igénylő állásinterjúra elmentem. Amikor már majdnem feléltünk minden otthonról hozott pénzünket, visszajeleztek egy állás kapcsán. Nyomda, állandó éjszaka. „Minőségi nyomdász múltam” és az alapfokú angol nyelvvizsgám iszonyat önbizalmat adott. Gondolhatjátok.

Ott álltam egy bazi nagy csarnokban, csattogó gépek, papírok, kötegek mellett, egy szót sem értettem abból, amit mondtak, szóval minden úgy ment, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. Sután, idétlenül, viccesen.

Az első fizetésemből visszafizettem a barátomnak kölcsönkért pénzt, amiből kijött velem, aztán még néhány hét nyomdai munka után, egy lakótársam felajánlotta, hogy beviszi a munkahelyére az önéletrajzom.

Hálás voltam a sorsnak, pedig nem volt leányálom

Egy olasz étteremben dolgozott. Behívtak, megtörtént az elbeszélgetés, és felvettek. Barátom szintén jött velem, őt is felvették. Nagy volt az öröm. Nem érdekelt, hogy hajnal 4-kor keltem, hogy 1 szabadnapom volt, hálás voltam a sorsnak. Pedig nem volt egy leányálom…

52 kg-ommal rekeszeket, asztalokat, székeket, kajával, jéggel teli ládákat emelgettem, 500-600 szendvicset, salátát készítettünk naponta, gőzben, forróságban szolgáltunk ki, másfél órát buszoztam a munkahelyig, majd másfelet vissza, de ez volt és kész.

Hála Istennek, itt is szuper csapat volt. Lengyel, román, szlovák, indiai, francia, ausztrál és sok magyar kollégám volt. Főnökeim emberszámba vettek minket, elismerést, dicséretet kaptunk tőlük. Volt, hogy egy menedzserem vett nekem egy gyűrűt búcsúzásképp', amikor végleg hazament Ausztráliába. Nem, dehogy! Nem pasi volt! :)

Egyre kegyetlenebb volt visszamenni

Mondhatni jól alakultak a dolgok, de a szívem minden dobbanása az volt, hogy bárcsak láthatnám a Szüleimet és Barátaimat. Voltak mélypontok lelkileg, de volt, hogy könnyebben vészeltem át az érzelmi megpróbáltatásokat. Először 8-9 hónap után mentem haza, majd később 4-5 havonta rövidebb időre hazaugrottam. Igaz, ami igaz, a legboldogabb voltam a világon, amikor leszállt a gép Budapesten. A visszamenetel azonban egyre kegyetlenebb volt.

Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy kulturális sokkot kaptam, de bizony érdekesnek tartottam sokáig azt a sok, számomra ismeretlen nációt, eltérő életvitelű embert. Persze egy idő után fel sem tűnt, ha a bolt közepén elővették „szoknyában levő" férfiak a szőnyeget, és imádkoztak, az idő múlásával meg sem kottyant, ha 2 pasi csókolózott mellettem a buszon, vagy hogy török maffiatagok meg akartak vásárolni. Hozzá lehet szokni...

Számomra fura London... Koszos, igénytelen, veszélyes, személytelen, barátságtalan, miközben, gyönyörű, igényes, egyedi es barátságos.

Időközben lakásváltások is történtek, és a barátommal szakítottunk. Ez utóbbi semmi életszínvonalbeli különbséggel nem járt. Minden kötelezettségemet fizettem, ettem-ittam, ruházkodtam, és még a szórakozás is belefért. De a szívem, persze, hazahúzott.

Miért Londonban lettem anya?

Aztán ismét összejöttünk a volt barátommal, majd kismama lettem. Hezitáltam, hogy mit tegyek... Igazából a mai napig nem tudom miért döntöttem amellett, hogy Londonban szüljek. Féltem... Elsőszülött gyermekem, az előttem álló 9 hónap, úgy gondoltam, még Magyarországon is nehéz lenne, háttérrel.

Aztán végül maradtam Londonban. Elmentem a háziorvoshoz, megmondtam a bácsinak, hogy terhes vagyok, annyit kérdezett, hogy honnan tudom? Mondtam, hát, ööö 2 tesztből, és egyéb okokból... Azt mondta, hát akkor jól van, ha így gondolom, akkor majd 3 hónap múlva keresnek... És így is volt. Három hónapos kismama voltam, amikor jött az első levél a kórházból, hogy menjek be egy 5 perces vizsgálatra. Ilyenből volt kb. 4 a 9 hónap alatt, aztán ennyi.

Kismamaságom 8. hónapjában hagytam abba a munkát. Segítségem nem volt abszolút, de hála Istennek, nem is szorultam rá. Mindenkinek ilyen terhességet kívánok, mint amilyen az enyém volt. Lakást kellett keresnem. A Picikémet a lehető legjobb helyre kell vinnem - vallottam.

Addig mentem, míg nem sikerült hosszú kálvária és nagy erőbedobás után egy 2 szobás lakás bérlése. Anyagilag nem voltunk eleresztve, rettegtem, hogy miből, hogyan tudunk normális körülmények közé menni baba előtt.

A volt főnököm felajánlotta, hogy segít. Adott annyi készpénzt, amennyire az első fordulóban szükségünk volt, és úgy beszéltük meg, hogy a munkahelyemről érkező GYES-emet nem utalják el, hanem azzal törlesztem a segítséget havonta.

„Nem az enyém”

Aztán megszületett az én Életem... Innentől kezdve megismertem egy új, teljesen ismeretlen oldalát a londoni életnek. Kismamákkal, családokkal ismerkedtem meg. Parkokról, játszóházakról, nagy kirándulásokról szólt a londoni élet.

Gyermekem miatt jobban magaménak tudtam érezni Angliát. Több élmény, több kötelék lett. Azt mondtam, a kinti ritmust már felvettem, megszoktam, de azért az, hogy „nem az enyém”, még ott van, és úgy hiszem, örökre ott is lesz.

Kislányom apjával végül végleg elváltak útjaink kint. Nem volt egyszerű felállni (anyagilag) újdonsült anyaként külföldön, de sikerült. Így is meg lehet oldani egy gyermek ellátását. Mert, ugye, mi más lenne számomra a legfontosabb... Ő... Januártól elkezdtük az ovit is kint. Minden szuperül működik. Imádják a Drágámat, sok öröm ér minket.

Romboló hatások

Azonban 7 év után mégis most jutottam el arra a szintre, hogy haza kell mennünk, nincs mese. Olyan romboló hatásai is vannak a kinti életnek, amit gyerekkel már nem engedhetek meg.

Viszont, amit ad pozitívumként, az meg szinte egyáltalán nincs meg Magyarországon. Nem akarok panaszkodni, így nem bocsátkozom ezzel kapcsolatban mélyre menő részletekbe, de nem egészséges albérletben, mással (idegennel) egy lakásban élni, úgy, hogy te meg neveled a Gyermeked.

De ahhoz, hogy ellássam maximálisan, erre szükség van az én esetemben. A fejlődő korban lévő Gyermekem, ha a szobából a konyhába kikiabál, hogy mennyire szeret, arra anya berohan, hogy elmondja ő is elmondhatatlanul imádja a Kicsikéjét, de halkabban beszéljük ezt meg, mert éppen alszik a Jóska vagy a Pista a másik szobában. Lassan 4 éves lesz a Kislányom, de nem volt még gyerekszobája, a szoba sarka volt elkülönítve Neki kuckóként. Beleőrültem ezekbe.

Aztán profitáltam Londonból, mert ugyan kínkeservesen, nagy odafigyeléssel, sikerült egy dunaújvárosi lakásra összegyűjtenem pénzt. Megvásároltuk, felújítottuk...

Ezekben a másodpercekben is az említett lakásban ülök. Jó illat van, a saját ízlésünk szerint van minden kialakítva, azt csinálunk, amit akarunk, rend, fegyelem, tisztaság van, és a Kincsemnek külön birodalma van.

Boldog vagyok, de tanácstalan is egyben, hogy mit csináljak a továbbiakban. Azt érzem, maradnunk kéne, ez lenne az egészséges, de félek a nyomortól. Egyelőre nyaralunk picit, aztán majd meglátjuk.

UPDATE: Orsi közben küldött egy elég hosszú szöveget, amiben a kommentekre is reagálva részletesebben is elmagyarázza a helyzetet.

Az apuka hátizsákként jött ki velem. Ezért kértem kölcsön egy ismerősömtől, hogy ki tudjon velem jönni. Akkor már nem is tudom, hány éve voltunk együtt, és éppen szakítottunk (itthon, London előtt).

Fél éve nem voltunk együtt itthon, amikor megkeresett. Én már kifelé készülődtem, Londonba. Ezt elmondtam neki, és azt válaszolta, ő is jön velem. Pénz, semmi nélkül. Az ígéretei voltak meg természetesen, hogy mennyire megváltozott.

Kölcsönkértem egy ismerősömtől, hogy párom útját is tudjam rendezni. Aztán kimentünk, és ezt a pénzt fizettem vissza az első fizetésemből az ismerősömnek. Aztán 6 évig ugyanúgy ő volt Londonban is, senki más, csak kint is szakítottunk a borzalmas életvitele miatt.

Miután a kinti szakításunk után ismét összekerültünk, akkor született meg a Kislányom. A kinti szakítás egyébként 5 hónap volt. Azóta is Londonban él, egy éve nem vagyunk együtt. Tíz éves kapcsolatból született a gyermekem, tehát szó sincs arról, hogy „felcsináltattam volna” magam, ez mellbevágott. Életem szerelméről írtam, akiért ölni tudtam volna, a csillagokat is lehoztam neki.

Játékgép-függő apuci, elvitte mindenünket, míg együtt éltünk, és mindez hosszú idő után lett tiszta. Egy mániákus hazudozóról van szó, akire építeni nem lehet, aki, amikor 8 hónapos terhes voltam azt mondta, inkább jöjjek haza szülni, mert ő mégsem akarja a gyereket, de majd néha hazalátogat.

Millió esély lett neki adva, belerokkantam, hogy legyen jobb hogy legyünk egy család, nem ment. A Gyerekére és rám veri az aljas dolgait, tartozik úton-útfélen mindenkinek. Függősége Gyermekem születése után derült ki. Még ezután is adtam neki esélyt, segíteni akartam, nagyon ragaszkodtam hozzá, hogy egy család maradjunk, nem sikerült. A poklok poklát éltem meg általa, ebbe inkább most nem megyek bele túlságosan.

Csak hogy tudjátok, most is konzuli segítséggel tudtam hazajönni a Drágámmal, ugyanis Kislányom útlevele lejárt januárban, ahhoz, hogy csináltassak neki újat, az apuka útlevelének fénymásolata is szükséges lett volna, de fél éven keresztül hazudozgatott, hogy ellopták az útlevelét, nincs neki, elveszett és különben is, majd akkor hozzájárul, amikor ő akarja.

Édesanyámról ez idő alatt derült ki, hogy rákos, már ezt is közöltem az apukával, hátha „megesik” a szíve és így átadja útlevelének fénymásolatát, de beleröhögött a képembe, és meghúzta a vállát. Szóval most ezért vagyunk itthon. És így… konzuli segítséggel…

A nagykövetség munkatársai is azt mondták, hogy ez már vicc, amit művelt az apuka, és ők is megértették a helyzetem, ki vagyok szolgáltatva egy olyannak, aki nem része az életünknek. Mert a Lányom nem láthat ilyem mintát, ilyen apát.

Hét éve kint élünk, soha nem költözünk még haza – ezt arra reagálva írom, hogy az apuka mit szól az ide-oda költözéshez. Látogatóban vagyunk itthon egy hete éppen.

Az apuka nevelőotthonos volt. Senkije nincs. Se családja, se barátai, ült börtönben. Semmi családkép nem volt előtte, zűrös múlttal. Én egy szem gyerek vagyok, szüleim példásan neveltek. „Mentsük meg a világot” mentalitásom túltengett bennem. Barátnőim már nem tudom, hányadik pasijukat fogyasztották, amikor én még csókolózni is úgy csókolóztam valakivel, hogy majd kiugrott a szívem a helyéről, kb. a szexszel volt egyenlő.

Aztán jött ez a srác (az apuka), aki külsőre tetszett, de belsőre nagyon nem. Egy randi, két randi, majd szerelmes lettem. Tanítottam helyesen beszélni, öltöztettem, etettem-itattam, elvittem kirándulni, szórakozni, nyaralni, mindenemmel azon voltam, hogy kitáruljon elé egy új világ, és megadjak neki mindent.

A szüleim naponta 2-3000 forintot adtak kajára (mert akkor már 6 éve Budapesten dolgoztam egy rádióban, ingáztam Dunaújváros-Budapest között minden nap), éveken át a kajapénzt nem kajára költöttem, hanem odaadtam az apukának. Tudnék mit mesélni, higgyétek el.

De voltak olyan dolgai, amik számomra nagyon nem fértek bele. Nem játékgép-függő volt… Ez bármennyire is hihetetlen, kint derült ki. Más jellegű dolgai voltak.

Szüleim elől takargattam az egészet, ők belerokkantak a kapcsolatunkba. Én meg abba rokkantam bele, hogy azt hazudtam Nekik, hogy minden rendben. Holott szavak nélkül is tudták, hogy nem igaz az, ahogyan beállítom őt. Aztán többször szakítottam vele, de mindig jöttek az ígéretek.

Amikor kimentünk Londonba, pont egy ilyen szakítás volt (az volt a leghosszabb, fél éves), amikor én már elhatároztam, hogy szerencsét próbálok a ködös Albionban. Ő pedig ekkor megjelent derült égből villámcsapásként – eljött a munkahelyem elé.

Elmondtam neki, hogy nem bízom benne, stb. és különben is, megyek Londonba. Ő pedig azt mondta: Húúú, ő is jön velem. Ekkor kértem kölcsön, és ezt fizettem vissza a nyomdai melóból kint.

Kint ugyanazok a hiányosságok, problémák előjöttek egy idő után, de akkor is vele voltam, fogtam a kezét. Aztán voltak jobb időszakai, rosszabbak, így egy hosszan tart rossz időszak után szakítottam vele kint.

Ezután (5 hónapra rá) ismét jött a nem tudom hányadik esélyem számára (úgy, hogy senkim sem volt rajta kívül soha – azóta sincs, csak jelzem, mert nem hevertem ki ezt a stresszt), összeköltöztünk megint, és akkor már olyan hitelesen adta elő a dolgait, megint bedőltem. Ekkor lettem kismama.

Mindkettőnk bankkártyáját én kezeltem, munka után hazajárt, nem kocsmázott, semmi jele nem volt a függőségnek. Gyűjtöttem a pénzt, hogy legyen Kislányunk születésére. Aztán magától elköltözött, amikor 8 hónapos terhes voltam.

Semmit nem értettem. Minden a legnagyobb idillben zajlott, mármint az elmúlt évekhez viszonyítva. Rohantam utána, hogy ne menjen, és most különben is, mi van???? Akkor közölte, hogy inkább menjek haza Magyarországra szülni, ő képtelen az apaságra, majd néha hazajön.

Könyörögtem, hogy ne legyen hülye, ezt nem teheti meg. Aztán lenyugodott. Ment minden tovább. Megszületett a Kislányom. Én még mindig gőzerővel gyűjtöttem a család pénzét. Naponta vettem észre, hogy egyre jobban csappan meg a pénz a dugihelyről.

Magamat hibáztattam, elképzelni sem tudtam, hogy függő. Azt sem tudtam, hogy léteznek ilyen fogadóirodák, ahova, mint utólag kiderült, elvitte mindenünket. És mondom, mindeközben időben otthon volt, nem ivott, nem drogozott, megbeszéltünk mindent, minden OK volt.

Egy nap felhívtam a munkahelyén, hogy nem értem, mi van, de úgy látom, tűnnek el otthonról a pénzek, 20-30-40 fontokról volt szó. Azt mondta, majd ő megszámolja, ha hazajön. Mondtam, nem azzal van a gond, hogy én nem tudom megszámolni, hanem azzal, hogy egyszerűen fogalmam sincs, hogy hova tűnnek ezek az összegek.

Magamat hibáztattam, azt hittem, biztosan én költekezem kicsit többet az élelmiszerboltokban. Bár fura volt, mert nagyon odafigyelek az ilyesmire. Mindegy, nem értettem semmit. Ez így ment hónapokig, míg egy nap villámcsapásszerűen belém nyilalt, hogy esetleg játékgépezik.

Már nem tudtam mire gondolni, csak járt az agyam, kerestem a miértekre a választ. És ezt feldobtam neki. Emlékszem, így, célirányosan: „Elkapott, mi?”. Nagyon zavarba jött, visszakérdezett… Aztán miután kifejtettem mindent, azt mondta nevetve, ez lenne az utolsó dolog, amire költene, soha 5 forintot sem dobna ilyen hülyeségbe. Elhittem.

Pár napra rá, amikor mostam, kipotyogott egy szelvény, két szelvény a szebéből. 600 fontos fogadások. Rulettgép papírok, vagy mit tudom én, mik azok, a mai napig nem vagyok tisztában a szerencsejáték világával. Aztán amikor hazajött munkából, oltári nagy balhé volt, hátradőlt a nappali kanapéján, a pár hónapos gyermekünk a kezemben, és azt mondta, igen, csinálja, évek óta. Úgy, hogy a bankkártyája nálam volt, munka után hazajárt, figyeltem rá, túlságosan is. A munkahelyi szünetekben oldotta meg munkatársaktól kölcsönkért pénzekből.

Ekkor azt mondtam, OK, ennek itt vége lesz. Hazajöttem a Picikémmel pár hétre Anyukámékhoz. Itthon még akkor sem mertem elmondani semmit vele kapcsolatban. Ő pedig napi szinten hívogatott sírva (!), hogy mennyire megbánta, és ha máskor nem is, most tényleg észbekapott. Leígérte a csillagokat, leáll.

Lányomat családban, apukával akartam felnevelni. Szóval ha eszembe jut ez a „felcsináltattam” dolog, amiket írtatok, kikerekedik a szemem. Nem és értem, mit értettek félre ez ügyben. Mindegy, nem is fontos….

Aztán pár hetes látogatás után visszamentünk. Megváltozott minden bennem. Eltört valami. De előttem volt egy illúzió. Hogy én úgy fogom felnevelni a Gyerekem, ahogy engem neveltek a Szüleim. Családban. Ragaszkodtam hozzá, hogy ne adjam fel vele. Mindenben társa voltam, segíteni akartam a múlt ellenére is.

Orvost akartam volt rendezni neki, stb. Azt mondta, neki nem kell, ha ő valamit nem akar, nem fogja csinálni, nem kapta még el annyira, ahogy azt én gondolom. Aztán utána semmi jele nem volt az egésznek. Természetesen 24 órás felügyeletet tartottam, ami nem kis energia volt. Felé azt mutattam, bízom benne, belül meg rettegtem…

A Kislányom felé mindent úgy csináltam, hogy semmit, de semmit ne érezzen ezekből. Maximálisan akartam és akarok is eljárni vele kapcsolatban. Rá egy évre megint hazajöttünk látogatóba másfél hónapra. Már rutinosan kifizettem előre én a lakbért a főbérlőnek, hogy azt se kelljen rábíznom (mert nélküle mentünk haza), bevásároltam a hűtőbe neki, feltöltögettem a gázt, villanyt.

Hetekig ezen görcsöltem, csak mondtam, mondtam a magamét, ugye nem lesz baj? Ugye bízhatok benne? Mondanom sem kell a választ. A bankkártyákat egyéb dolog miatt nála kellett hagynom, de úgy beszéltük meg, hogy az én kártyámra érkező összeget hazaküldi nekünk, mi majd abból gazdálkodunk, neki pedig ott lesz (ha kell, de amúgy nem kellett volna) az ő kártyája apróságokra.

Mire visszajöttünk, lenullázta mindkettőnk kártyáját, semmink, de szó szerint értsétek, semmink nem volt. Nekem, aki mindent precízen beoszt, aki a pénzzel jól bánik. Egy szerencsénk volt, hogy volt félretett pénzünk, amit arra gyűjtöttem, hogy befizetek hármunknak egy Disneyland-ed utat meglepetésként.

Ebből próbáltam meg helyrehozni a majdnem lehetetlennek tűnő dolgokat. Ismeretlenek kopogtak be az ajtónkon, hogy adjam vissza a kedves apuka tartozását, és még sorolhatnám. Na, ekkor mondtam el a Szüleimnek a kőkemény igazat. Itt volt az a pont, hogy bármennyire brutális lesz, el kell küldenem, mert ez így nem mehet tovább.

Három hónapos harc után elment. Én ebben a három hónapban minden nap éjjel 2-3-kor mentem haza. Fél 10-re hazaért a munkából, addigra lerendeztem a Kicsikémet, evett, fürdött, lefektettem, megjött az apja, akkor én már kabátban voltam, útra készen, aztán mentem, amerre láttam. Hóban, szélviharban.

Felültem a leghosszabb útvonalon menő buszokra, és buszoztam. Mire hazaértem, ő már mindig aludt a Kislányommal, így tudtam csak megvalósítani azt, hogy ne fajuljanak el még jobban az indulatok. Belehaltam az egészbe, a Gyerekem nehogy sérüljön, ez volt csak előttem. Aztán elment a tragédia előtti utolsó pillanatban. Azóta én semmit sem tudok róla, nem tudom, hol lakik, mit csinál.

És ez így jó, boldog vagyok, hogy végre véget vetettem az egésznek. Távozása után az első három hónap kegyetlen volt lelkileg. Kislányom engem okolt. Hol van az ő jófej daddy-kéje, aki amikor megjön a munkából, feldobálja a levegőbe kétszer?

Aztán átvészeltük ezt az időszakot is. Szombatonként viszi el a Kislányomat pár órára. Gyerektartást megállapodás szerint adott, nem hivatalosan. Mindig ezeken a bizonyos szombatokon hozta. Aztán most kezdődött el az az időszak, amikor már hol hozza, hol nem, a legbődületesebb hazugságokkal tarkítva. Volt már olyan is, hogy azt mondta, hozta a pénzt, miről beszélek? Beteg. Ennyi.

Nem tudok már mit kezdeni vele. Aztán nemrégen megkeresett a főbérlője, ahova nem fizet lakbért, hogy tudok-e róla valamit, de arról is értesültem, hogy a Kislányomat vitte be a szállásadó cég irodájába, és azt mondta, miközben fogta a Gyerekem kezét, hogy azért nem tud fizetni nekik, mert nekünk ad mindent. Na, szóval erről az emberről van szó, akivel egyesek szerint én kiszúrtam, meg felcsináltattam magam. Jesszusom…

Egy éve vagyunk külön, most pedig hazajöttünk a Babámmal. Időközben sikerült ezt a dunaújvárosi lakást megvennem és most itt vagyunk, amíg vissza nem megyünk Londonba. Talán így most mindenki számára kerekebb a sztorim.

Azért vacillálok, mert végre a miénkben vagyunk, családban, tisztaságban, nyugalomban, de közben mindenkitől azt hallom, hogy itthon kegyetlen a helyzet. Ennyi az egész, semmi más.

Érdeklődöm a lehetőségekről, az apuka gyermek elhelyezési jogát meg akarom szüntetni, Kislányom okmányait intézem, szóval ez van most… Hidd el, kedves kommentelő, lehet figyelem mellett is szenvedélybeteg valaki, addig, míg fogalmad sincs valamiről, szerintem vegyél vissza a nagy okosságodból, és örülj, hogy te még ilyet nem éltél át.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.