Akik az elejétől követik a blogot, minden bizonnyal emlékeznek még Lobelt Ledfoldra, aki az első időszakban több nagyon jó és szórakoztató posztot is küldött (aki nem emlékszik, az itt, valamint itt és még itt is felfrissítheti emlékezetét - érdemes el- vagy újraolvasni!). Nos, mint kiderült, kínai feleségével visszaköltöztek Magyarországra, a mai írása arról szól, hogyan élték meg ezt az időszakot.

„Immáron másfél éve, hogy hazatértem életem addigi legnagyobb kalandjából, mely egy aránylag egzotikus, több éven át tartó céges kiküldetés formájában valósult meg a világ legnagyobb népességű országában töltve az idő jó részét.

Nem szeretek „üres kézzel” nagy utakra indulni, így ha már hazatértem, hoztam magammal „valamit” egy csinos és okos kínai lány személyében, aki azóta a feleségemmé avanzsált. És mivel az eltelt idő elég hosszú ahhoz, hogy valamiféle konzekvenciákat le tudjak vonni arra gondoltam, hogy ezeket megosztom másokkal is egy rövid poszt keretében.

Bár igyekeztem a csajom szempontjából megvilágítani a dolgokat, de mivel a posztot mégiscsak én írom, természetesen irányomban erősen torzít minden élmény és levont következtetés.

Ez volt Kínában

A korrekt értelmezhetőség jegyében úgy érdemes, hogy bár csak általánosságok használatával, de bemutassam magamat és a feleségemet.

A kínai kalandom egyfajta multicéges karrierépítés jelleggel jött létre, bár mivel mindig is vágytam egy kis kitekintésre, azért nagyon jelentős súllyal esett latba a személyes kalandvágy is.

Odakint zömmel céges körökben mozogtam, és ha szabad így fogalmazni a kínai társadalomnak is inkább az „elit” felé hajló részével ismerkedtem meg; angolul többnyire beszélő, öltönyös és értelmiségi emberekkel haverkodtam (azaz kevésbé ismerem a rizsföldeken dolgozók meg az építőipari munkások mindennapjait).

Talán nem meglepő, de a feleségem sem mesebeli kolduslányból lett a választottam (én sem vagyok mondjuk az a királyfi típus), felsőfokú végzettsége van, afféle bölcsész családból származik (szülők illetve nagynéni és nagybácsi szinten főleg tanárok, ügyvédek és főszakácsok alkotják a család kemény magját), és mint ilyen a kínai társadalom felső 20% százalékához tartozik.

Ezen amúgy nem lényeges körülményeknek az ismertetésére csak azért van szükség, mert ezek determinálják, hogy az általunk megélt tapasztalatok nyílván nem tekinthetőek egyetemes és teljes valóságnak.

Váratlan hazatérés

A hazatérés nem volt tervezett, még szerettünk volna néhány évet maradni, de valahol egy olümposzi „magasztosságú” üvegtoronyban hoztak néhány döntést, melyek folyományaként engem sokakkal egyetemben hazarendeltek.

Mivel akkor éppen az én munkám volt a biztosabb és alakuló családunk számára egzisztenciálisan kielégítőbb, végül követtük nyakkendős istenünk parancsát és költöztünk cirka nyolcezer kilométert.

Mivel az akkor újdonsült munkaköröm jellegéből adódóan nagyjából mindegy volt, hogy Európán belül hová ülök, illetve mivel ez természetesen a cégemnek is jóval olcsóbb lett végül, Magyarországra esett a választás, így hazatértem, méghozzá Budapestre.

Nem volt könnyű lépés, ugyanis számos aggály vetődött fel bennem, rengeteg olyan apró tényező miatt aggódtam, melyek azzal fenyegettek, hogy nagyon csúnyán meg fogják keseríteni az életünket.

Mit vártam?

Noha akkoriban itt a Határátkelő blogon rendszeresen vitába szálltam azokkal, akik hol finoman és érvekkel, hol alpári primitívséggel és prófétai kinyilatkoztatásokkal ekézték Magyarországot, de a sok negatív kommentet, posztot illetve politikailag nem mindig elfogulatlan hírportálokat olvasva volt egy elég durva képem arról, hogy mi fog itt minket várni.

Fel voltam készülve rá, hogy brutális, az ügyfeleket szándékosan akadályozó, direkt félrevezető és borzasztóan bonyolult bürokráciával fogok találkozni (emlékeztető: egy kínai állampolgárt kellett „becsempésznem” az országba).

Végtelen nyomort vártam, tízéves forma utcagyerekekből verbuvált bandákat, akik a brazil testvéreket megszégyenítő kegyetlenséggel és céltudatossággal fognak kirabolni heti rendszerességgel. Nekem ez különben nem annyira furcsa, Borsod közepén nőttem fel és hát tényszerűen voltak ilyen élményekkel tarkított időszakok az életemben, általános iskolás korom környékén.

Arra számítottam, hogy focidrukker egyesületnek álcázott náci bandák fogják rendszeresen inzultálni a páromat (hisz hát aligha tudná elrejteni szemének formáját) és esetleg Molotov-koktélokat is kell majd oltani a nappalimban, melyek az ablakon át érkeznek éjek évadján.

Féltem, hogy esélyünk sem lesz egy teljesen tönkrement gazdaságban munkát találni egy külföldinek - sőt, tartottam tőle, hogy engem is ki fognak rúgni, bár ez utóbbi aggodalom oka inkább az új munkakörrel kapcsolatos bizonytalanság volt.

Féltettem őt, hogy hogyan fog egy olyan országban bármilyen ügyet is elintézni vagy éppen csak napi rutint végezni, ahol szinte senki sem beszél egy szót sem angolul. Azt is megtudtam, hogy a piréz effektus okán a magyar egy végtelenül elutasító nép és egy látható rasszjegyeket viselő külföldi élete az bizonyosan csak pokol lehet.

Egyszóval akadtak paráztató prekoncepciók. Hiába csak három évet töltöttem el itthonról távol, de az elég volt, hogy elkezdjek kissé félve tekinteni a hazámra. Ha valaki elolvassa a Határátkelő korai posztjait 2012 végéig, akkor a fentebb vázolt kép még elég szolidnak mondható, bizony nagyon durva dolgokra is fel voltam készülve.

Láttam már rosszabbat

Nos, kétségkívül akadtak nehézségek az országgal kapcsolatban. Ha valaki a Távol-Keleten belül Japánon, Dél-Koreán, Szingapúron kívül járt már valahol akkor nagyon nem akad fent néhány hajléktalanon meg kolduson, akár kéreget akár kukázik az éppen.

Akad itthon nyomor látványosan, de hogy finoman fogalmazzak láttam már rosszabbat is. Világviszonylatban az utak jók, az általam látogatott országok halmazán (melyek jó része nyugat-európai) pedig olyan közepesek.

Az adminisztrációs ügyintézés nem volt egyszerű, tényleg lehetett volna gyorsabb és könnyebb, bár ha az ember birtokában van egy internetezésre alkalmas kütyünek és hajlandó olvasni illetve rendeltetésszerűen használni a Google nevű szájtot, akkor meglepő dolgok nem történnek. Egyáltalán nem. Mint befogadó élettárs az első egyéves tartózkodási engedélyt még kintről (!) intéztem, és 6 hét kellett hozzá.

A házasság engedélyeztetése kicsit bonyolultabb és valamivel drágább volt, leginkább mivel „diplomáciailag felülhitelesített dokumentumok hiteles fordításaira” volt szükség, és ez utóbbi lépés, megötszörözte a költségeket, de mint jó barátom mondotta volt: Az egzotikus feleségért meg kell küzdeni!

Ezek után a letelepedési engedély már csak egy laza jutalomjáték volt családlátogatással a hivatal részéről, no meg keresztkérdéses, de amúgy jó hangulatú interjúkkal.

Kedvesen, kenőpénz nélkül

Ami döbbenetes volt, hogy minden folyamatban minden ember, akivel beszélni kellett, vagy akikkel valamivel kapcsolatban dűlőre kellett jutni, kifejezetten kedves és segítőkész volt.

Még brutálisabb volt annak utólagos felismerése, hogy egyetlen fillér kenőpénzt sem osztottunk ki mindvégig, csak a jogszabályokba vésett (bár néha borsos) illetékeket és eljárási díjakat.

Volt olyan, hogy egy fél bankfiók vagy fél hivatal tanácskozott együttesen, hogy hogyan kellene segíteni a lánynak, amikor egyedül ment ügyet intézni (na én ilyet sosem mertem Kínában), és általában pozitív végeredménnyel.

17 hónap alatt fasisztoid inzultussal még nem szembesültünk, úgy, hogy a leány napi átlagosan 1,5-2 órát tölt tömegközlekedési eszközökön. Nincsen illúzióm azzal kapcsolatban, hogy ilyen előbb vagy utóbb alighanem előfordul majd, bár talán sokat segít, hogy mosolygós kedvesem egészen tűrhető konyhanyelvet kapart össze egy éves folyamatos nyelvtanulása alatt.

Annál több barátságos boltossal találkozott, van olyan zöldséges haverja, aki már akkor diszkontot adott neki, mikor még egy szót sem tudtak kommunikálni. Bizonyára könnyű dolga van egy pici és vigyori vágott szemű kiscsajnak, én zöldségesnél még soha nem fizettem semmiért kevesebbet alkalmi jelleggel sem, nemhogy rutinszerűen.

Mikor megkaptuk a letelepedési engedélyt (és az már munkavállalásra is jogosító papír), akkor végül három ajánlat közül kellett választania, hogy hol akar dolgozni (hamarabb jöttek az ajánlatok, mint a papír); az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezek nem magyar KKV-k voltak, hanem kínai vagy tajvani cégek melyekből meglepően sok akad errefelé (az említett KKV méretben is, nem csak az ismert multik).

Autentikus kínai

Bár soha nem gondoltam volna, de a gagyi kínai büfék mellett tucatszám vannak teljesen autentikus és kiváló konyhájú kínai éttermek szerte a városban, bár hozzá kell tenni, hogy ott kajálni az azonos árban van, mint autentikus magyar kaját enni Pekingben. Nem napi program, de megszerezhetőek az ízek.

Több olyan bolt is van, ahol eredeti kínai import kajákat meg hozzávalókat lehet kapni teljes normális áron, így otthon bármikor kerül az asztalra egy magyar tűzhelyen, magyar zöldségből és húsból, orosz gázzal, kínai fűszerekkel készített echte chinesisch ebéd vagy vacsora. Mivel a csaj szépen lassan beépült a helyi kínai közösség azon rétegébe, melyben jól érzi magát, barátokra is szert tett (az én barátaim mellett, osztozunk a jóban).

Sajnos vannak olyan programok, melyek némi tervezést igényelnek. Mivel majdnem minden mozifilm szinkronizálva fut (szerintem is vannak klasszikus szinkronok, amelyek jók, csak nem tudom hogyan fogunk így ország szinten valaha is megtanulni amerikaiul) ezért kevés filmre tudunk elmenni vagy csak az a néhány mozi választható, ahol eleve nem szinkronos filmeket nyomnak (budai MOM).

Nagyon kevés az angol kulturális program (színház, vagy egy jó stand up előadás), bár meg lehet ezeket is találni, ha az ember rászánja az időt. Megjegyzem, hogy számomra azért fantasztikus hely Budapest a kínai megapoliszok után, mert ott szinte nem ismert a metal és hard rock zsáner, ezek hiányától szenvedtem éveken át, most végre megkapom, ami jár nekem.

Nincs nagy gond

Bár nyilvánvalóan nem olyan számára, mintha otthon lenne, de összességében el tudom mondani, hogy nem volt és nincs nagy gond az országgal. Nekem jó volt hazajönni, és úgy remélem, a kedvesem is talál elég szép és jó dolgot, melyek nyomán teljes életet tud élni.

Hogy meddig maradunk azt még nem tudom, most már összeházasodva neki sem jelent problémát bármikor velem tartani vagy nekem ővele, de egyelőre jól érezzük magunkat.

A privátszféra tekintetében sok érdekes és tanulságos konfliktusforrásokat véltem felfedezni, bár ezeknek a kulturális jellegű különbségekből adódó problémáknak a bemutatása alighanem egy külön posztot is megérne.

Érdekességképpen azért említek egyet, mely engem első sorban ámulatba, majd heveny röhögőgörcsbe ejt, valahányszor csak eszembe jut. Bár házas barátaim meséi alapján léteznek sokkal komolyabb nézetkülönbségek is a meny-anyós koordináta rendszerben, ez azért mégiscsak speciális.

Édesanyám megrögzötten és a jelek szerint nagyon „maradi” módon mindig is egy fiókban tartotta az evőeszközöket, mivel így ugye a frissen mosott, de már megszáradt villákra és kanalakra nem telepszik por.

A feleségem ezzel szemben ezen célra külön kiképzett szabadtéri (konyha légtér) tartókban tárolja ezeket, mert a fiókban valamiféle penészképződéses folyamatok indulhatnak el.

Ezen, afféle „jól van, nem tudod te ezt, de hidd el így a jó” jelleggel volt egy kis rejtett, női típusú konfliktus, szegény anyukám lassan értette meg, hogy van olyan konyha a világon, ahol nem az ő szabályai érvényesülnek.

Én férfi vagyok, nekem rohadtul mindegy, felőlem egy napsütötte pincében is tárolhatjuk a kanalakat, sőt, én a három másodperces szabályban is szentül hiszek. Azért vicces volt látni, hogy miből lesz a cserebogár...”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.