A mai poszt előtt bátran merem írni, hogy mindazok, akik sokszor a „klasszikus” határátkelős posztokat hiányolják, azok ma nem fognak csalódni. Odi története Angliában játszódik, és van benne minden, ami egy jó poszthoz kell – legalábbis szerintem. (A képeket is ő küldte, pár napja készültek a Lake District környékén.)
„Már talán indulása óta olvasója vagyok a Határátkelő blognak. Töredelmesen bevallom, nem rágtam át magam a rengeteg poszton, de azért 10-20 úgy kábé megvolt minden hideggel-meleggel, beleértve azt, ami utánuk következett.
Elöljáróban magamról annyit, hogy a nagyvilág mindig is érdekelt, főleg azóta, hogy volt szerencsém az Egyesült Államokban eltölteni pár hónapot. Személy szerint engem megfogott, ezért nagyon sajnáltam, hogy Bush kvázi szó szerint bezárta a kapukat.
Minden bizonnyal számos indián felmenőinek sugallatára cselekedhetett úgy, hogy bezárja az újvilág egyik élhetőbb részének kapuit.
Szakmai munkásságom szerény 6 évre tekintett csupán vissza, mikor úgy éreztem, Magyarországon nálam végleg betelt a pohár és szó szerint kiégtem. Vegyészmérnökként szerencsére az a veszély nem fenyegetett, hogy napról napra kelljen élnem, de a bicska kinyílt lassanként az én zsebemben is, ahogy kaptuk az ívet drága vezetőinktől.
Meglátásom szerint a munkahelyi kultúra kísértetiesen hasonlít az adott ország vezetésének a kultúrájára. Szakmailag szerettem a munkaköreimet, de mégis előbb-utóbb azt vettem észre, hogy gombóccal a torkomban, úgy megyek be dolgozni, mintha a pokolba mennék, és a környezetem is hasonló kínlódással élte munkás napjait.
Természetesen a vélt / valós sérelmek és tapasztalatok önmagukban kimerítenének egy hosszú posztot... 100 szónak is egy a vége: 2013 április végén két megpakolt bőrönddel feleségemmel együtt eljöttünk Magyarországról.
Úgy indultunk el, hogy volt tartalékunk és tudtuk, hogy mi vár idekint minket. Tájékozódtunk innen is, máshonnan is, így azzal a tudattal jöttünk Londonba, hogy reményeink szerint inkább előbb, mint utóbb, magunk mögött hagyhatjuk. Hogy miért? Mert a csapból is az folyt, hogy angliai mércével mérve is drága a közlekedés és a lakhatás.
London kezdetnek
Miért jöttünk mégis Londonba? Mert itt találtunk olyan ügynökséget (magyar), amelyik mindenféle referencia nélkül is kínált tetőt a fejünk fölé. A munkaszerzési maszlagot nem nyaltuk be, olvastunk eleget arról, hogy ez mese habbal.
Így nem is csalódtunk, amikor szembesültünk azzal, hogy az albérleti szerződés aláírásakor a munkaszerzési támogatás kimerült abban, hogy egy kb. 4 oldalas tájékoztatót nyújtottak át, amivel meg is spóroltak nekünk kb. 10 perc internetes böngészést, ugyanis kb. ennyi befektetett munka kell hozzá. Az ajándék SIM kártyával 2 fontot takarítottunk meg, mert ugye ketten voltunk.
Megmondom őszintén, az első nap végén összeszorult a torkom, kaptuk az ívet a transzferben is, a lakótársaktól is, hogy milyen „kemény” az élet idekint, ezen kívül a szoba spártai jellege is lehangoló volt azok után, amiből érkeztünk. No de, innen szép felállni. Ezt akartuk, hát nesze, most megkaptuk...
A transzfer mellett azért döntöttünk, mert 45 fontért a reptérről házig vittek mindkettőnket és nem kellett két hatalmas bőrönddel végigverekedni magunkat az ismeretlenen, az a 10-15 font többlet megért ennyi kényelmet és biztonságot nekünk. Aki megteheti, annak csak ajánlani tudom.
Első nehézségek
A házikó, amiben voltunk alapjáraton jó is lett volna, ha a többi lakó csak egy kicsit is igényes lett volna a környezetére. Rá kell, hogy cáfoljak a közhiedelemre, az, ha valakinek felsőfokú végzettsége van, még nem társul az igényességgel.
Ez végzettségtől függetlenül, valakiben vagy megvan, vagy nincs... hát szerencsétlenségünkre a többiekben nem volt meg. Mondjuk, ebben a cég keze is benne volt, mert őket csak az érdekelte, hogy a pénz befolyjon, a lakók igényeire magasról tettek, így ez a nem kicsit szagos közöny egy passzív demonstráció volt a „régiek” részéről.
Az első napok tapogatózással kezdődtek, és a szokásos dolgokkal: NI, bankszámla, munkakeresés... zömében interneten. Nálunk a feleségem volt, aki egy hónapon belül talált munkát, méghozzá nem kétkezi melót, hanem irodait (azért ehhez hozzátartozik, hogy kijövetelünk előtt az egyik legnagyobb brit multi egyik magyarországi irodájában dolgozott, ahonnan elég szép referenciával távozott).
Mivel a metró messze volt és drága is volt, ezért szegényke inkább naponta 3 órát buszozott oda-vissza. Akinek mond valamit, Wood Green metrómegálló volt a legközelebb, és az is 25 perc gyalog.
Ami engem illet, vegyiparban kerestem pozíciókat (nemcsak mérnöki), és olyan angoltudással jöttem ki, amiről azt gondoltam, tudok rá építeni. Hát tévedtem... Az első telefonos interjúm, ami az Isle of Manről jött, lebőgés volt... sajnos sokszor a kérdést sem értettem. Életem egyik olyan eleme volt ez az interjú, amire mérföldkőnek tekintek, ugyanis alapjában kellett átértékelnem a helyzetemet.
Számot vetettünk és kijött, hogy hónapról hónapra meg tudunk élni a feleségem fizujából, ha otthon maradok próbálkozni és közben fejlesztem a CV-met, angolomat és az interjúkra koncentrálok.
A körülményekről
A 3. zónában laktunk, feleségem az első zónába járt be dolgozni, duplaágyas szobát béreltünk egy olyan házban, amit 5-6 embernek terveztek, de mi 8-9en éltünk és egy pici hűtőn osztoztunk, ami max 4 embernek lett volna elég szűkösen, ha senki nem főz napokra előre.
A lakhatás 150 font/hét volt tokkal vonóval. Ebben internet, rezsi, 6 hetes elkötelezettség, kosz, bosszúság minden benne volt, no meg egy adag lehúzás is, mert bőven lehet ár/érték arányban jobbat is találni, ha az ember már idekint van.
Zömében reggeli-vacsora vajas pirítós, müzli tejjel, zöldségek stb. voltak. Ha a hatalmas hűtőkapacitás nem korlátozott volna minket, akkor többször tudtunk volna főzni és így hetente kb. 10 fontot még megspóroltunk volna.
A mellékelt költségvetésben található közmű díjakat beszámolták a 150 fontba, úgyhogy azok nem voltak plusz költségek (bár erről is lehetne külön bekezdést írni, hogyan is zajlott). Nem állítom, hogy ez az életmód, amit mi toltunk, nagyon minimál lett volna, hiszen ettünk húst is, időnként futotta egy-két sörre is, de mi annak éltük meg.
Bevándorlás
Ami a bevándorló-ellenességet illeti, én úgy tapasztaltam, jelen van napi szinten a téma és a „balkáni régió” nem örvend nagy tiszteletnek. A nem fehér bőrszínű bevándorlókat (arab, indiai, kínai stb...) megkülönböztető méltányossággal fogadják, de mi, „kelet-európai” fehérek hátrányból indulunk.
Akár tetszik, akár nem, el kell, hogy fogadja az, aki ide jön, hogy Magyarországot oda sorolja az általános közvélekedés. Ezek az én személyes észrevételeim, nyílván nem mindenki tapasztalta ezt.
Teltek-múltak a napok, hetek… hónapok, közben rengeteg helyre beadtam a jelentkezést országszerte, hellyel-közzel be is hívtak interjúra és egyre jobban homorítottam.
A mérnöki munkákról el kell, hogy áruljam, itt a Chartered Engineering státuszt nagyra értékelik. Azok, akik tudatosan mérnökként készülnek Angliába, csak ajánlani tudom, járjanak utána, hogy mi is ez és hogyan illik be a szakmai programjukba a megszerzése.
Szeptemberben átköltöztünk egy másik albiba, amit egy magyar srác bérelt ki. A lenti szobát ő lakta, a fenti hármat pedig kiadogatta. Ez az albi Canary Wharftól 15 perc sétára volt, ugyanúgy 150-be került, de zongorázni lehetett a különbségen. Továbbra is egy szoba, de cserébe tisztaság, barátságos, szociális lakótársak és sokkal biztonságosabb környék és végre nem tömegszállás!
Rögös hónapok
A tétlenség nagyon megviselt lelkileg, a kudarc és a sikertelenség teljes súlyukkal nehezedtek a vállaimra. Hiába teljesítettem jól az interjúkon, hiába voltam Magyarországon multi cégeknél szakmailag eredményes és sikeres... semmi.
Voltak hetek, amikor hívást sem kaptam... Már vállalkozáson is törtem a fejem, meg azon, hogy haza kell kullogni. Sokan bírálhatnának, hogy miért nem mentem el kétkezi munkára. A feleségem dolgozik, én meg otthon lopom a napot...
Ez közös döntés volt. Egyéb nem részletezett indokok mellett azért döntöttünk így, mert bíztunk benne, hogy inkább előbb, mint utóbb valami szakmai összejön.
Ha elmentem volna robotolni, akkor se a telefonokat nem tudtam volna felvenni, se az interjúkra elmenni. Legalábbis nem úgy, hogy az ne okozzon fennakadást a melóhelyen. Szóval nem akartunk egy olyan mókuskerékbe beszállni, amiből nehéz lett volna kiszállni. Nagyjából pénzünknél voltunk minden hónapban. Közben pedig folyamatosan agyaltunk B és C terveken...
Vállalkoznál?
Még anno karácsony magasságában jelentkeztem egy 4 napos tanfolyamra, amit az angol társadalom szervez a vállalkozni vágyó hétköznapi emberek számára. Én ezt egy remek és nagyon hasznos ötletnek tartom, segítik elindulni a vállalkozó szellemű embereket az alapok elmagyarázásával:
* Vállalkozási formák, előnyeik, hátrányaik, feltételeik
* Üzleti terv készítésének fontosságát és elemeit
* Üzleti terv elemeit részletezve, hogy mi mit jelent, miért fontos és hogyan kezdjen az ember neki
* Egy kicsit a bevétel - költségekről
* Volt egy bankár is, aki válaszolt a kérdésekre az üzleti bankolással kapcsolatosan
* Tanácsokkal, h milyen módon lehet olyan adatokhoz, információkhoz ingyen hozzájutni, amik első ránézésre fizetősek.
* Felhívják a figyelmet a csődhelyzet veszélyeire is és az elindulás nehézségeire.
Mindezt ingyen és érthetően. Ezután az emberek időpontot kérhetnek személyi tanácsadóktól, akik javaslatokkal, tanácsokkal szolgálnak személyre szabva az egyéneknek. és ezt is ingyen. Sőt, ha tőke kell az induló cégbe, akkor ez a szervezet az üzleti terv életképessége alapján 2-3 éves lejáratú alacsony kamatú hitelt is nyújt (persze max. 7 500 fontot)
Az egész ország, ahogy észrevettem, fel van osztva ilyen helyi szervezetek között és mindegyik lefed egy kisebb régiót, amit támogatnak. Persze ahány szervezet annyiféle módon támogatják a kisvállalkozásokat, nem mindenhol van ez a 4 napos kurzus, máshol más van.
Ezek a szervezetek nemcsak állami pályázatokból tartják fent magukat, hanem a helyi üzleti élet is támogatja őket, ha nem is feltétlen pénzzel, de önkéntes munkákkal (mint pl ez a bankár is és az előadó is önkéntes, és csak szívességből csinálják).
Miért éri meg Nekik?
Erre külön nem tértek ki, de belátható, hogy egy ország gazdaságát csak előrébb viheti, ha sikeres kis vállalkozásokat nevel ki, amik megállnak a saját lábukon, rendszeresen adóznak és közben növekednek újabb munkahelyeket teremtve.
Mi többet tehet egy ország, minthogy a kellő tájékoztatást megadja az érdeklődőknek, fogja a kezüket és a kezdő tőkét is támogatja, ha az üzleti terv életképes?
Voltak itt, akik kávézót, szépségszalont akartak nyitni, többen online értékesítést, vagy informatikai szolgáltatást akartak elindítani. Volt, aki már el is indult az úton. Volt olyan, aki gyógyszerkereskedéssel akart foglalkozni.
Szóval kb. 20-an voltunk egy csoportban és az időpontot már 2-3 hónappal előtte le kellett foglalni. Ha konzulensre lett volna szükségem, már csak áprilisra lennének időpontok. Szóval van rá kereslet. Nekem nagyon tetszik ez a rendszer.
Közben kb. 200 helyre küldtem be a jelentkezésemet, és végül összejött egy mérnöki munka Manchester felett. Ez azért volt különösen szerencsés, mert a feleségem cégének Manchesterben is van irodája, és van lehetőség átmenni.
Én most ott tartok, hogy egy hónapja dolgozom a cégnél és visszatekintve az első pár hónap bénázásai után, amikor már tényleg úgy szerepeltem az interjúkon, ahogy azt elvártam magamtól, azt kell, hogy mondjam, a szerencse faktor játszott nagy szerepet: mikor sikerül olyanokkal találkozni, hogy a kölcsönös szimpátia kialakuljon.
Angliai vs. magyarországi munkahely
Hogy mi a legnagyobb különbség? A morál és a szakmai hozzáállás. A vezetők azért vezetők, mert értenek a szakterületükhöz és nem azért, mert csókos, vagy hosszú a nyelvük. A cég kifüggesztett küldetésében többek között szerepel, hogy nem felelőst keresnek, hanem a probléma megoldására fókuszálnak.
Otthon például volt olyan, hogy kivitelezői hanyagságból bekövetkezett munkahelyi baleset miatt kirúgták / felelősségre vonták / kitiltották mindazokat, akiknek a neve szerepelt az aláírt munkavégzési engedélyen.
A problémát úgy próbálták cégen belül megoldani, hogy olyan szigorításokat vezettek be a jövőre nézve, hogy a munkavégzést ellehetetlenítették a telepen többek között úgy, hogy egy engedély mire bekörözött, több mint 3 óra volt, legyen szó akár egy izzó cseréről az üzem területén. A biztonságról csak beszéltek, előírtak olyan dolgokat, amik betarthatatlanok voltak.
Itt komoly kockázatelemzés előzi meg a munkát magát és az EBK-t mindenek elé helyezik úgy, hogy az nem megy a munka rovására. A kollégák kedélye kiváló: humorizálnak, ugratják egymást, úgyhogy végre nem úgy megyek dolgozni, hogy gombóc van a torkomban.
Itt a műszakosoknak is könnyebb a dolguk, ahol eddig voltam zömében a 4+4 12 órás műszakokat alkalmazzák ott, ahol 24/7 kell dolgozni. 5 műszak forog, és minden műszaknak 7 hetenként 16v18 nap szabadnapja van (cserében viszont ugye se ünnep / hétvége / egyéni szabi). Szükség esetén cserélhetnek egymással, ha úgy hozza az élet. A műszakpótlék viszont nem magas, kb. 10-20%.
A nappalosoknál, ami furcsa az a 9 órás munkaidő, amiből egy óra az ebédszünet és ezt szintén több helyről hallottam vissza. Fizetés mellett a juttatások cégenként változóak, de általánosságban elmondható, hogy a munkába járás költségét nem támogatják.
Kaja
Sok hozzászólást olvastam korábbi posztokban, hogy a kaja nem az erőssége az angoloknak. Ha most nem nézzük az egyes ételek gasztronómiai gyökereit, akkor szerintem finomakat lehet itt enni.
Feleségemmel például imádjuk a steaket és a lazacot, ezek elkészítése nagyon egyszerű és mégis egészségesek és finomak. Habár én fanatikus Túró Rudi rajongó vagyok, a Krispy Kream Doughnuts fogyasztása számomra legalább akkora kulináris élvezetet okoz. London annyira multikulti már, hogy mindent be lehet szerezni egy kis utánajárással.
Ami az élelmiszerek minőségét illeti, zongorázni lehet a különbséget. Hogy mást ne említsek, a joghurtok zamata, vagy a gyümölcslevek frissessége összehasonlíthatatlan.
Ki ne cuppogott volna már elégedetten egy pohár Innocent Juice után? A 9% os lager sörök is ott vannak a szeren, nem beszélve róla, hogy egy doboz után meg is van a jó hangulat és pisilni sem kell menni 5 percenként.
Összegzés
Én azt gondolom, hogy aki meg akarja találni itt a számításait és eléggé kitartó, szorgalmas, van mire építenie, és egy kicsit is nyitott, annak merem ajánlani, hogy vágjon bele, de csakis nyelvtudással és rákészüléssel.
Nekem 10 hónapig kellett várnom, mire úgy éreztem, hogy végre betettem a küszöbön a lábamat, a feleségemnek 5 hét volt. Meggyőződésünk, hogy a szerencsefaktornak nagy szerepe van abban, hogy ki mikor talál munkát, de azt is hozzá kell tennünk, hogy aki kitartó és szorgalmas, annak nagyobb esélye van a szerencsére is.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Természetesen továbbra is várom a recepteket, fényképeket, leírásokat arról, hogy süttök és főztök ti külföldön, hogyan pótoljátok (ha szükségét érzitek) a magyar fűszereket, ízeket. A leveleket a hataratkelo@hotmail.com címre várom, mindenkinek válaszolok, csak egy kis türelmet kérek (szokás szerint…)!
Utolsó kommentek