Tegnap azt ígértem, hogy egy virtuális párbeszéd első felét olvashatjátok, ígéretemhez híven ma itt az „ellenposzt”, melyben Egy boldog magyar nevű szerző arról ír, szerinte miért is jó ma Magyarországon élni, és miért nem jó elmenni. (A tegnapiak fényében kíváncsi vagyok a reakciókra...) Ha a tegnapi posztot nem olvastad volna, akkor azt ide kattintva megteheted - szerintem érdemes is!

„Egy olyan országról szeretnék írni, ahol - ha sok minden nincs is rendben, de - jó lakni. A világ országai közül a leggazdagabb 20%-ba tartozik, jó az egészségügy, az oktatás, az infrastruktúra. Ja, és van még egy nagyon fontos tulajdonsága: ott születtem, ezért értek a nyelven, nem kell megszakadnom, hogy elérjem egy dokkmunkás szintjét nyelvtudásban, ismerem a történelmet, a kulturális szokásokat, az ételeket, a nyelvtant. Persze, nem nehéz kitalálni: Magyarországról szeretnék írni.

Nem fejtem ki jobban az első sorban leírt állításomat, ami a leggazdagabb országokról szól: meg lehet nézni a világhálón az egy főre jutó GDP-t, az egy főre jutó orvosok számát, a vezeték nélküli internet lefedettséget, az úthálózatot stb. Mindből benne vagyunk a javában.

De bizonyítom máshogy! Egy barátom szokta mondogatni: ha lenne lehetőség arra, hogy egy kinyitott atlasz fölött feldobsz egy követ, és ahova esik, ott születnél meg újra, akkor feldobnád-e? Mert leeshet Kanadában, de Nigériában, Albániában, Pakisztánban vagy Indiában is. Maradjunk annyiban, hogy benne vagyunk a legfelső ötödben.

Ha megélhetés nincs, semmi nincs

Persze felmerül a kérdés, hogy akkor miért érezzük magunkat rosszul a bőrünkben, hiszen a boldogságfelméréseken majdnem mindig a végén találjuk magunkat. Erre is van talán megfelelő válaszom, de először szeretném a személyes történetemet elmondani.

Egy vidéki kisvárosban születtem, inkább nem túl jómódú családba. Nem lett volna rossz, de édesapám alkoholizmusa miatt nem éltünk fényesen (nem volt Trabantunk). Az iskolában sem voltam éltanuló, olyan jó négyes.

Ennek ellenére simán felvettek középiskolába, majd onnan egyetemre. Azt a pár tantárgyat ugyanis szerettem és tanultam, ami érdekelt. Jó, rajzból nem voltam jó, meg énekből, na bumm.

Az egyetemet sem a kitűnők között végeztem: csak csodálkoztam, hogy mennyi okos ember van körülöttem. Ezután mégis első hónaptól van állásom, jól megfizetnek, jó a munkahelyi hangulat (a válság éveiben volt, mikor nem volt munkám majd egy évig, hát senkinek sem kívánom).

Van jó családom, a barátokkal együtt megyünk nyaralni (családostul, akinek nem lenne egyértelmű), hétvégenként sokat találkozunk szintén velük, a gyerekeknek mindenük megvan, főleg a jó oktatás. A nagyobb családdal is sokat vagyunk együtt (születésnap, első áldozás, karácsony stb.)

Hihetetlen, ugye? Pedig igaz. Ehhez nem kellett elmennem sehová, csak tanulnom, meg dolgoznom. Azért is írtam le a családi hátteremet, mert látszik, hogy ehhez még magas beosztású rokonok, ismerősök sem kellettek. (Tisztára, mint az „amerikai álom”. :-) ). Szóval ilyen ország ez a Magyarország. Azt tudom, hogy a megélhetés a legfontosabb: ha az nincs, akkor semmi nincs.

Miért jó hely?

Azonban ha van, akkor az embernek marad ideje rácsodálkozni a jó dolgokra, és érezni, hogy miért jó hely a hazája:

- Minden kis szónak ismered a pontos jelentését, árnyalatát

Nemrég egy kisebb összejövetelen beszédet kellett mondanom: minden szót alaposan megrágtam, és élveztem, hogy minden szót PONTOSAN érzek, értek, pontosan ki tudom fejezni magam.

Egy pillanatra rossz érzésem lett, mikor arra gondoltam, hogy ha ezt ANGOLUL kellene elmondanom (amelyik nyelven nagyon sokat tanultam, de nem túl jól beszélem), akkor ebből semmi sem lenne. Ez az, mikor érzed, hogy otthon vagy. (Egyszer emlékszem, mennyire kiröhögtek a németek – joggal -, mert barkácsoltam valami német mondatot, és összekevertem bizonyos szavakat.)

- Az ételek

Ehhez nem kell sokat hozzáfűzni. Ezek is az otthonosság érzetét keltik. Van egy ismerősöm, aki határon túli magyar, és néha szoktam nála enni. Pedig ugyanolyan ételeket készít, mint mi (töltött káposzta, bableves stb.), mégis mindennek teljesen más íze van. Pedig nem angol, francia, arab konyha, csak egy icipicit más, mint amit megszoktam.

- A barátok

Őket sem érdemes itt hagyni valami kis inger, ígéret miatt.

Miért kell külföldre menni?

Felmerül a kérdés, hogy a Határátkelőn blogoló sok külföldre kényszerült (a többségük kényszerült és sodródott, csak a kisebbség ment kíváncsiságból) embernek miért nem sikerült itthon is megélni? Sokat töprengtem ezen és alább próbálom összefoglalni.

Először is nagyon fontos dolog a tudás, a tanulás. Azt vettem észre, hogy ha olyan dologhoz értesz, amire SZÜKSÉG van, akkor sokkal könnyebben el tudsz helyezkedni, mint egy alibi szakkal. Ha értesz valamihez, az már valami.

Egy szakács, egy villanyszerelő, egy tanár, egy orvos az már valami, de a ruhatár, kommunikáció, anglisztika alibi szakok, de sima érettségivel is rendelkezik már mindenki. Ezekkel nem nagyon lehet itthon megélni.

Persze tudom, hogy a suliban a fizika meg a matek volt a mumus, mert ahhoz egy kicsit érteni kell (nem mintha lehetetlen lenne megtanulni), de aki ezen a vonalon halad tovább, nem lesz bajban.

Ha nem megy a tanulás, de valami nagyon érdekel, és azt szorgalmasan csinálod, becsületesen, akkor sem lesz baj. (Pl. van egy ismerősöm, füvet vág nyaranta magánszemélyeknek. És sok munkája van, mert senkit sem ver át, ott van időben, szépen nyírja a füvet.)

Itt szeretném kedvenc mondásomat idézni: mindenkinek legnagyobb baja saját maga! Mikor siránkozunk, hogy a főnök milyen szemét, a barátom elhagyott, nincs megfelelő munkám, akkor nem a világra kell haragudni, hanem arra kell gondolni, hogy én mindent megtettem-e, én elég jó voltam-e?

Az a tapasztalatom, hogy a Segíts magadon, Isten is megsegít mondás tökéletesen igaz. Ha én jól csinálom a dolgomat, valahogy a végén (ha nem is egyből) minden jóra fordul. Azért is mindig magunkban kell keresni a hibát, mert azon segíthetünk, de más hibáját nem javíthatjuk ki.

Az a 45 év

Azonban elismerem, hogy sokan nem tudnak itthon megélni. Aki az előző tulajdonságokkal nem rendelkezik, azaz esze se sok van, meg szorgalma sincs, sokkal jobban megélhet nyugaton. Ne felejtsük el ugyanis, hogy itt volt negyvenöt évig az orosz hadsereg!

Mondjuk elég, ha NDK-t és NSZK-t összehasonlítjuk. Ugyanaz a nép, ugyanaz a történelem, csak a keletieket egy kicsit megszállták az oroszok. Láttuk a különbséget. Megnézném, milyen lenne Franciaország egy kiadós ruszki megszállás után. Ezért van az, hogy náluk nem kell annyira küzdeni, azaz a magasabb életszínvonal miatt az alacsonyabb rétegnek is több hullik le az asztalról. Ezért Londonban sokkal többért mosogathatsz, mint itthon.

A csapda

Ha azonban azt vesszük, hogy egy külföldre költözés mennyi erőfeszítéssel, idegeskedéssel, bizonytalansággal, tanulással (pl. nyelv), kezdeti beruházással jár, akkor felmerül a kérdés, hogy ekkora erőfeszítéssel nem lenne-e egyszerűbb itthon tanulni valamit?

Ki kellene számolni mindenkinek. Itthon ugyanis vannak egyéb előnyök. Az egyik legnagyobb csapda ugyanis a hazatérés. Mert az szinte lehetetlen. Idéznék a Ford Fairlaine kalandjai c. filmből: elegem van a király életből, a jó nőkből, csak téged akarlak! (annak, aki ismeri :-) ).

Tehát: már elég sokat kerestem kint, jól éltem, most már elég, hazajövök ötödannyiért dolgozni. És ez a csapda: csak egyszer kell eldöntened, hogy elmész, soha sem tudsz már visszajönni.

Ismerőseim már nagyon régen Angliában élnek, és hitegetik magukat, hogy majd haza jönnek, meg a gyerekük is jól beszél magyarul. Persze, mikor ott nőtt fel, angol nővel ismerkedik meg, biztosan hazajön. Főleg, hogy neki a haza UK lesz majd. Ezt úgy hívják, hogy önbecsapás.

Miért érezzük magunkat rosszul a bőrünkben?

A boldogságfelméréseken rendre viszonylag szegény országok végeznek elől, ezzel tulajdonképpen bizonyítva a tételt, hogy a pénz nem boldogít. Arra már régen rájöttem, hogy ha sokszor elmondanak nekünk valamit, akkor a végén elhisszük. Németországban örökké azt hallottam, hogy ebben a gazdasági helyzetben nem engedhetjük meg magunknak stb.

Egyszerűen arról van szó, hogy rosszul akarjuk-e magunkat érezni. Ha igen, akkor rosszul is fogjuk. Ha olyan ideált tűzünk ki magunk elé, amit lehetetlen elérni, akkor ne csodálkozzunk.

Ha valaki a feleségét valami TV-ben látott hírességre akarja cserélni, vagy mindig eggyel jobb autóra vágyik, akkor meg is érdemli. Ha belegondolunk, egy egyszerű melegvizes zuhanyzás vagy egy reggeli is luxus az emberek többségének, hát nem jól élünk?

Azonban elismerem, hogy ezeknek a gondolatoknak a belátásához élettapasztalat szükségeltetik, nem mindenki tudja elfogadni, de javaslom, hogy egyszer mindenki játssza el ezt a játékot: ha valami nem sikerül, próbálja meg pozitívan feldolgozni! Nehéz, de hasznos játék.

Biztatás: határozott meggyőződésem, hogy a történelem mostoha volt hozzánk, Trianon és főleg a szovjet megszállás lesodort bennünket a kijelölt útról, így mélyen a saját tudásunk alatt teljesítünk.

Azonban sokszor bebizonyosodott, hogyha hagynak minket békében dolgozni (itt főleg a 48-as polgári átalakulás feudális, kisstílű leverésére gondolok, ahol mi voltunk a progresszió, az osztrákok meg a múltat erőltették, nem értették meg az idők szavát), akkor vissza tudunk térni hamarosan a minket megillető helyre a világ országainak sorában. És akkor talán nem kell annyi embernek elmennie.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.

Együnk valami finomat! Arra gondoltam, megkérlek titeket, írjátok meg, mi a kedvenc ételetek ott, ahol éltek, hogyan készítitek el, illetve hogyan készítitek el a kedvenc magyar fogásaitokat – hogyan pótoljátok az alapanyagokat, fűszereket, mit változtattok, ha kell. Ha mindehhez fényképe(ke)t is küldtök, akkor ez az egész nagyon hasznos és (nem utolsósorban) jó móka lesz. Várom tehát a recepteket, fényképeket, kis történettel ahataratkeloKUKAChotmail.com címre. Már az első nap után több is érkezett, úgyhogy hajrá!