A mai poszt tulajdonképpen kapcsolódik a szombati íráshoz (miként azt ott meg is ígértem), hiszen most is fordított határátkelésről lesz szó, amennyiben ezúttal egy angol írta meg, miért döntött anno úgy, hogy Magyarországra költözik, és milyennek is látja 9 év elteltével Magyarországot. Ha valakinek ismerős lesz a poszt egy-egy része, nem véletlen: a szerzőt egy kommentje után én kértem meg, hogy írjon bővebben. (A fordítást én követtem el, a szöveg esetleges döccenőiért így engem tessék okolni.)

„Miért költöztünk ide 9 évvel ezelőtt? Nem Magyarország vs Nagy-Britannia kérdés volt ez sosem, minden országnak megvannak az előnyei és a hátrányai, attól függően, hol élsz.

Az okok

1. A nagy-britanniai munkám olyan fordulóponthoz érkezett, amikor egy lehetséges előléptetés azzal járt volna, hogy el kell küldeni olyan embereket, akikkel 20 éve együtt dolgoztam – ez nem olyasmi volt, amit szívesen láttam volna az önéletrajzomban.

2. A fiaim éppen megfelelő korban voltak az iskolaváltáshoz – a brit iskolarendszer akkor nem volt jó, a magyar oktatás pedig sokkal jobb volt.

Megjegyzés: nem vagyok meggyőződve róla, hogy ugyanezt most is elmondhatom, a kötelező nyugdíjazások nagyszerű tanárok elvesztésével is jártak, nincs papír a másológépekbe, egyáltalán: a fénymásolókat nem is lehet használni (!!!!), kivéve azon a három napon, amikor a reménybeli diákok és szüleik látogatják az iskolát!!

Az új szerződéshez 100 oldal A4-es papírt kell kitölteni, megindokolva, miért is vagy te jó tanár, majd mindezt megvédeni egy nem-tanárokból, vagy rossz volt-tanárokból álló bizottság előtt. Ó, és javítsatok ki, ha rosszul tudom, de egy papírt is alá kell írni, ami megengedi a kormánynak, hogy lehallgassa a telefonod!

Elnézést, de 20 évnyi, az oktatásban eltöltött idő alatt rengeteg kormányzati hülyeséget láttam, és még mindig felhúzom magam. HANGSÚLYOZOM, nem Fidesz-ellenességről van szó, ezt a vitát szeretném is elkerülni, csak arról van szó, hogy a kormány nem jól kezeli az oktatásügyet.

Bármely országban ez a legfontosabb intézmény, hiszen EZ VIGYÁZ A GYEREKEINKRE – miért nem látják be ezt a kormányOK!? OK, kieresztettem a gőzt. Mindig is proaktív voltam az oktatáspolitikában, rengeteg elbukott elképzelést, rosszul átgondolt kezdeményezést láttam, így még mindig feldühít, ha szembejön egy újabb.

A gyermekeim budapesti iskolái nagyjából-egészéből még mindig igazán kiválóak. A legtöbb, náluk két évvel idősebb brit gyerek hozzá sem tudna szagolni az általuk tanult matekhoz és fizikához, nem is beszélve a nyelvtan megértéséről.

3. Szerettem volna egy kicsit más életet, és a feleségem készen állt arra, hogy hazaköltözzön egy időre. Magyarország Európa szívében van, míg a UK néha kulturális sivatagnak tűnik.

4. Volt egy kis telkünk, amire szerettük volna felépíteni a saját házunkat (ami az Egyesült Királyságban szinte lehetetlen, lévén a földárak a legtöbb ember számára elérhetetlenek), és meg is tettük – nem csak az alapokat, mint a falak, meg a tető, hanem a fűtést, a csempézést, az elektromos rendszert, vízvezetékeket, stb.

Biztos vagyok benne, hogy más okaink is voltak, például hogy elértem életem egy olyan szakaszába, amikor két út között kellett választani – az egyik az addigi folytatása, a másik, hogy szerencsét próbálunk…

Angliában befogadnak

Tisztában vagyok vele, hogy sokak számára az Egyesült Királyság nem a filmek és a média Angliája, hanem egy néha (kulturális értelemben véve is) nyomasztóan sekélyes hely, ahol az emberek hozzáállását olyan alacsony színvonalú újságok határozzák meg, mint a Daily Mail.

Ha ott élsz és dolgozol, akkor általában véve befogadnak. A beilleszkedés és a társadalmi csoportok kialakítása alapvető fontosságú, különösen akkor, ha a pár egyik fele dolgozik, a másik pedig a gyerekekre vigyáz – utóbbi számára ez az élet nagyon magányossá tud válni.

Minden „probléma” ellenére rengeteg jó vetülete is van a nagy-britanniai életnek, de ez egy hosszabb beszélgetés lehetne, és talán jobb is, ha az ott élő magyarok folytatják le.

Egy megváltozott Magyarország

Az utóbbi napokban mindezen elgondolkodva arra a következtetésre jutottam, hogy az a Magyarország, ahová 21 évvel ezelőtt ellátogattam, majd 2005-ben költöztem, nem ugyanaz, mint a mai – ami azt illeti, én sem vagyok ugyanaz az ember.

A legnagyobb különbség a sokak által megélt „létbizonytalanság”, egy olyan kifejezés, aminek igazi jelentésével egészen a legutóbbi időkig nem is voltam tisztában.

Mit jelent ez a számomra? Nos, ha az Egyesült Királyságban van állásod, és keményen dolgozol, akkor boldogulsz. Kevesebb a nepotizmus, az uram-bátyám viszony.

Hacsak nem követsz el valami hülyeséget (mondjuk lopsz, stb.), akkor az állás addig a tiéd, amíg alkalmas vagy annak betöltésére. Egy nőt nem érhet diszkrimináció azért, mert még nincsenek gyermekei, vagy mert lehet, hogy szeretne többet is szülni. Ha saját vállalkozásba fogsz, akkor azért kapsz munkát, mert valamiben jó vagy, és nem azért, mert valakinek fizetsz.

A kormány persze ott is elszúr dolgokat, mint mindenhol, de a korrupció legkisebb jelére ugrik a média és az igazságszolgáltatás. Azok, akik úgy érzik, méltánytalanság érte őket, harcolhatnak az igazukért és meg is teszik – a politikával kapcsolatban cinikusak, de még mindig hisznek valamennyire a választási rendszerben.

Hiszik, hogy a nyilvánosságra kerülőnél nagyobb a korrupció, de a közszolgálatban / helyi önkormányzatokban / közgyógyellátásban nem létezik vagy sokkal finomabban. A zárt ajtók mögött kötött nagy üzletek során minden bizonnyal van, de még akkor sem valószínű, hogy előkerülne egy Nokiás-doboz, inkább olyasmiről van szó, hogy a nagyvállalatok profitálnak belőle a magánemberrel szemben. Az ÁTLÁTHATÓSÁG valóban célja a kormánynak, a nonprofit szervezeteknek és sok vállalkozásnak!

Remény és tervezgetés

Magyarországnak gazdag a történelme és a kultúrája, lenyűgöző hely, csodálatos tájakkal és tele gondolkodó, tanult emberrel. Szeretek itt élni, de nagyon sok minden megváltozott, politikai értelemben az MSZP-nek és a Fidesznek is vér tapad a kezéhez – én pedig már aggódom a jövő miatt.

Ha én aggódom, akkor sokan alighanem meg vannak rémülve, vagy már fel is adták – az egyik magyar barátomnak mindig azt mondogattam viccelődve, hogy a magyaroknak genetikai hajlamuk van a depresszióra és a sötét gondolatokra.

Manapság jobban megértem és átérzem az országot, és már nem „viccelek” ezzel - talán mert ismerős az érzés?

Az egyik legfontosabb dolog az életben, ami perspektívát ad, és gazdagabbá teszi a létezésünk, az a remény és a tervezgetés – rövid és hosszú távra egyaránt. Minél többet beszélgetek az emberekkel, annál inkább úgy látom, hogy ez utóbbi lassan elenyészik.

Talán a kétségbeesés a legjobb kifejezés. Ezért mennek el az emberek – mi értelme van nagycsaládokról beszélni, ha a gyerekek felnőnek, és elmennek? Úgy látom, Magyarország nagyon rossz úton jár és ez nagyon szomorú.

DE hogy kicsit jobb hangulatban fejezzem be, erre a linkre kattintva egy másik történetet olvashattok ugyanerről a blogról – valakitől, akinek jól mennek a dolgai és nem csak az IT-szektorban.

Elnézést, hogy kissé belekeveredett a politika.”

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.