A multik világa helyett a Közgáz után mai szerzőnk, Pé inkább egy londoni múzeum kávézóját választotta – nem a szakmai előrelépés, hanem egész egyszerűen a kaland miatt. A kaland része be is jött, hogy miként, az kiderül a mai posztból.

„Figyelem! A posztban többek között Angliáról, ezen belül pedig Londonról is szó lesz. Akinek hányingere van ettől a témától, az most ugorjon át máshova.

A másik dolog, hogy ez kevésbé egy városról / országról szóló ismertető lesz, inkább egy személyes beszámolóra számítsatok, ami egy élményekben rendkívül gazdag másfél évet mutat be.

Pár szóban magamról: gimi után bár még nem alakult ki bennem teljesen, hogy mivel szeretnék foglalkozni, elvégeztem a Közgáz egyik legáltalánosabb szakját „majdkitalálomközben” felkiáltással. Hát, annyira rájöttem, hogy a pénzt hajszoló multik világa nem nekem való.

A szorgalmi időszakban többek között alkalmi diákmunkákból próbáltam félretenni, azonban a különböző szövetkezetek nevetséges óradíjakat adtak: 400-500 Ft-okért dolgoztam, pont annyiért, amennyiért 10 évvel is tették ezt az emberek.

A tesó után Londonba

A diploma megszerzése után amúgy is időszerű volt, hogy kipróbáljam a külföldi életet, ezen egy többéves kapcsolatból való kilépés is segített.

A választás Londonra esett. Akkor épp tesóm is kinn volt, így ő rengeteg támogatást tudott nyújtani az elején. Mivel a diákmelóból nem igazán tudtam félrerakni, szüleink segítségére nem számíthattunk, tesóm pedig épp költözés előtt állt, egy közös szoba bérlése volt a legjobb megoldás.

Miután az első hetek szálláskereséssel teltek, egy hónap elteltével mehettem az első interjúmra. London nekem inkább a kalandról, mintsem a szakmai előrelépésről szólt, ezért egy múzeum kávézójában kezdtem el dolgozni.

A helyszínnek köszönhetően a beosztásunk is kiszámítható volt, legkésőbb hatkor mindenki végzett, így együtt tudtunk esti programokat szervezni.

Tökéletes időszak volt

Bámulatosan jó társaság jött össze: nem tettünk különbséget a kitchen porterek, floor-on dolgozók, baristák, team leaderek között, mindenhova együtt mentünk. Közel 70-80 ember dolgozott együtt, a világ minden tájáról.

Tökéletes időszak volt: pubozások, kiállítások ingyenes látogatása (a fizetősöké is), hétköznapi random bulik, mert épp akkor volt szabadnapos sok ember, leaving, welcoming, szülinapi bulik, mindig volt valami indok.

Márciusban mentem ki, a nyáron sikerült egyenesbe hoznom magam. Ekkorra tesóm is országot váltott, egyedül találtam egy megfelelő méretű, jó árúnak számító szobát közel a munkahelyhez, Temzéhez és parkokhoz.

Már szinte eltelt a (Londonban el sem kezdődő) nyár, de én ki se mozdultam a városból. Szerettem volna az otthoni barátaimmal egy közös nyaralást megszervezni az olasz vagy horvát tengerpartoknál, azonban ahogy korábban otthon én is, ők is pénzszűkében voltak.

Augusztus végén mindezt megunva egyik pillanatról a másikra vettem egyedül egy repjegyet Portugáliába. Hobbiszinten űzök egy Magyarországon még nem nagyon ismert csapatsportot, ennek az egyik versenyét szemeltem ki.

Ide egyénileg is mehet az ember, azonban a kihíváson ez nem sokat változtatott: senkit nem ismertem. Az első pár napot Couchsurfinggel töltöttem, melynek már az eleje is álomszerűen indult: a reptérről kaptam egy ingyen fuvart a megbeszélt találkahelyre, ahonnan a hostom hazavitt. Egy napja költözött be, de ez nem gátolta meg abban, hogy sörrel és térképekkel várjon.

Közben kiderült, hogy az egyik londoni portugál kollégám épp akkor járt otthon, és a barátaival béreltek egy óceánparti lakást, így ide is elugrottam egy napra, majd innen mentem a versenyre, ahol a szörfözés alapmozdulatait is sikerült elsajátítanom.

Nem bírtam abbahagyni

Őrületes egy hét volt, rengeteg életre szóló élménnyel gazdagodtam. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez a hét volt az, amikor megindult bennem valami.

Októberben egy Németországban élő magyar barátom vetette fel az ötletet, hogy menjünk el a híres-nevezetes Oktoberfestre (egybekötve egy versennyel), majd innen kocsikázzunk haza.

Újabb élmények, ismeretségek, életre szóló barátságok. Nem bírtam abbahagyni. December elején Berlint néztem meg, januárban pedig ismét eljött az ideje egy hazalátogatásnak.

Márciusban egy kinn tanuló barátomat látogattam meg Koppenhágában, majd ezután elkezdtem gondolkozni a nyaramon. Nap- és tengerimádó vagyok, ezért nem tudtam elképzelni még egy nyárnak nevezett évszakot Londonban.

Lassan összeállt a terv: városnézéssel összekötött couch surfingezések és versenyek kizárólag egy kézipoggyásszal. Öt nap Amszterdam, egy hét Portugália, egy hét Spanyolország. Életem legjobb és egyben legőrültebb három hete után pedig hazafelé vettem az irányt.

Az addig félretett pénzemből itthon tudtam tölteni a júliust, augusztus elején volt lehetőségem egy szintén londoni kolléga meglátogatására a Comói-tónál, ahonnan négy Szigetre bezsongott olasszal jöttem haza.

Augusztus végén a tervek szerint visszatértem Londonba, és - bár ez az otthoni viszonyokat ismerve elég valószínűtlennek tűnik - probléma nélkül kezdhettem el újra dolgozni a kávézóban.

Nem tagadom, az utazás lett az én „káros” szenvedélyem: Bordeaux, Mallorca, Oslo és Dél-Spanyolország következett a listán az őszi-téli hónapokban.

Mi is volt az értelme ennek a beszámolónak?

A trollok többségétől úgyis megkapom, hogy csak hőzöngeni akartam. Ehelyett azonban szerettem volna megmutatni, hogy így is lehet. Amikor azt mondják, hogy Londonban minden magyar éhbérért mosogat, miközben egy egérlyukban lakik, jusson eszükbe ez a történet is.

Utazni korábban is imádtam, azonban sajnos anyagi helyzetem nem engedte meg. Ez kinn megváltozott. Saját londoni kollégáim se értették, hogy engedhettem meg ezt magamnak.

Beszámolóm egyik lényege is ez lenne, hogy megmutassam: kevesebb, mint 1000 fontot kerestem havonta (ami Londonban nem sokkal több, mint a minimálbér), és ebből Európa számos részét sikerült bejárnom, de a legfontosabb az az, hogy több száz hozzám hasonló vállalkozó kedvű, utazni imádó, kalandokat kereső, egy kézipoggyásszal útra kelő embert ismerhettem meg, nem beszélve a különböző kultúrákról.

Ráadásul mivel senki nem a múzeumi kávézóban képzeli el a jövőjét, így az a 60 fős társaság kb. minden egyes tagja számíthat egymásra, folyamatosan invitáljuk meg egymást a saját városunkba / országunkba.

Elismerem, lehet, hogy nem mindenki vágyik erre, de nekem mindenképp életem legjobb másfél éve volt. Kellettek ehhez őrült döntések, de az ember egy idő után hozzászokik az adrenalinszintje növekedéséhez. :)"

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.