Amikor megérkezünk egy országba, jó esetben ismerjük a nyelvet (még jobb esetben ezt nem csak gondoljuk, hanem így is van), ugyanakkor - hacsak korábban nem volt mélyebb kapcsolatunk az adott társadalommal, kultúrával - könnyen érhetnek minket meglepetések. Például az, hogy nem ismerjük a szokásokat, a mindennapi érintkezés szabályait, így akár kellemetlen (jó esetben vicces) helyzetekbe is belefuthatunk. Arra gondoltam, ma beszélgethetnénk erről.
Vajon mennyire kell komolyan venni a szomszéd kedves érdeklődését Angliában? Illik-e mást válaszolni a hogylétünket firtató kérdésére, mint hogy „Fine, thanks"? Miért lepődik meg a kolléga, ha nekiállunk a bajainkról mesélni neki egy hasonló érdeklődésre?
Vagy ott van Bulgária, amelyről nemrégiben Roland írt nagyszerű minisorozatot, és ahol a gesztusokkal (például a bólogatás értelmezésével) gyűlhet meg a bajunk, ha nincsen megfelelő háttérinformációnk.
Erről ezt írta Roland:
„Először vegyük át az egyértelmű jeleket:
*Nem: a fej lentről felfelé történő egyszeri, határozott, függőleges irányba való elmozdítása. Nagyon hasonlít az általunk megszokott igenlő bólintása, de ez lentről indul és felfelé tart.
*Igen: a fej bal és jobb váll között történő horizontális irányba való ingatása. Nem olyan határozott, mint a „nem" válasz esetén, ezek inkább apró mozdulatok.
Következzenek a kevésbé egyértelmű jelek:
*A fej „igenszerű" határozottabb ingatása, némi fejkörzéssel vegyítve: ez amolyan „igennemtalán" válasz, szinte bármit jelenthet.
*A fej „nemszerű", nem túl határozott, alulról felfele történő egyszeri emelése „cöcc" hanghatás kíséretében: hülye vagy? Nem!
Legtöbbször vásárláskor járom meg a bólogatással, ugyanis akkor is kapok szatyrot, ha nem kérek. Bár azt mondom, hogy „köszönöm, nem", mégis inkább a fejmozdulatom szerint ítélik meg a válaszom és kapok. Igyekszem elkerülni a fejmozdulatot, de sokszor önkéntelenül is megtörténik."
Feleségvásárlás az araboknál
Minden országnak megvan a maga bevett szokásrendszere, kommunikációs eszközkészlete, amit ha nem tudunk értelmezni, akár egészen fura helyzetekbe is keveredhetünk, holott a saját megszokott kommunikációs rendszerünkben teljesen normálisan viselkedünk.
Van, amikor a jelek egyértelműek (például az előbb említett bolgár esetnél), vagy az arab országokban, a feleségvásárlás esetében, melyről még korábban Anna írt egy posztjában.
„Már az ókorban is tudták, hogy ha idegenként érkezel valahova, akkor neked kell alkalmazkodnod, legalábbis az elviselhetőség határáig. Illusztráció az „elviselhetőség határára": arab munkatárs a férjemtől meg akarta vásárolni látogatóba érkezett, szőke, kék szemű barátnőmet, negyedik feleségnek.
Első nap négy kecskét ígért érte, harmadik nap estefelé már száz tevénél tartott, és sehogy sem értette, miért nem lehetne az egyébként családos nő az ő negyedik felesége, ha ilyen jól fizet érte.
Férjúrnak harmadik nap este támadt az a – megváltónak bizonyult – ötlete, hogy elmagyarázza arabusunknak: nálunk ezekben a dolgokban az asszonyok döntenek, tehát nem vele, hanem velem kellene egyezkednie; másrészt ha sikerül nyélbe ütnie az üzletet, akkor bizony a szöszi lesz, aki pénzügyekben magának vindikálja a döntés jogát. Mondanom sem kell, hogy arabusunk sürgősen visszavonta az összes kecskét és tevét, mondván: 'furcsa szokásaitok vannak ott abban a dekadens Európában'."
Azok az angolok
Természetesen vannak sokkal rejtettebb, és ezért elsőre nehezebben is kezelhető társadalmi szokások. Ezekre szerintem történelmi okokból is talán az angolok jelentik a legjobb példát, ahol a társadalmi érintkezés sokszor kimondatlan szabályai, a szomszédok, munkatársak közötti kommunikáció sokkal nehezebben értelmezhető, ha az ember nem ismeri a kultúrát.
Van például olyan hölgyismerősöm, aki egyszerűen nem értette, miért van az, hogy a munkahelyen egyébként rendkívül kedves, barátságos kolléganő egy bizonyos ponton nem lépett túl a barátokozásban, hiába hívták meg férjestől magukhoz, és hiába érezték (látszólag mindenképpen) jól magukat náluk, nem hívták vissza őket.
Saját tapasztalatom is az, hogy az angolok egy bizonyos pontig nagyon barátságosak, kedvesek tudnak lenni, de ez a bizonyos pont sokkal nehezebben áttörhető, mint mondjuk Magyarországon. Ezt el kell tudni fogadni, máskülönben komoly csalódások érhetnek bennünket.
A kultúra rétegei
A kulturális tudatosság jelentőségéről találtam egy ezzel foglalkozó érdekes, elemzőbb típusú írást az InterNations.org nevű oldalon.
A kultúra alapvetően a (gyakran kimondatlan) normák és az (íratlan) szabályok keveréke, amelyek meghatározzák egy adott közösség működését, viselkedését. A szakemberek gyakran egy hagymához hasonlítják, amelyről folyamatosan bontja le az ember a héjakat, míg végül eljut a közepéig.
Egy adott kultúra „külső héját" a látható, megfogható (és éppen ezért legkönnyebben kitapasztalható) dolgok adják: az épületek, a műalkotások. Ezt követik az intézmények, azok működési rendszerei és így tovább.
A legnehezebb persze egy kultúra alapjait megérteni, pedig ezek vannak a legnagyobb hatással a mindennapi életre. Márpedig enélkül szerintem nem lehet egy országot, népet igazán megérteni.
A vetélkedők és a sitcomok
Hadd hozzak két példát: gondolom, mindenki emlékszik a Legyen Ön is milliomos című játékra. Bármelyik külföldi változatot nézve (speciel én az angolt néztem, de ez nyilván ugyanígy igaz a németre, franciára is) az tűnt fel, hogy nem az adott kultúrában nevelkedett emberként az első, legkönnyebb kérdések a legnehezebbek. Azok, amelyeket minden „bennszülött" reflexből ismer és tanulás nélkül is tud, mert ebbe nőtt bele: mondókák, alapversek, közismert találós kérdések.
Ugyanakkor egy külföldi számára ezekre jól válaszolni legalább akkora fejtörést jelent (sőt...), mint mondjuk egy történelmi feladványt megfejteni. Miért? Azért, mert ezek az (egy nép közös alapjait adó) alapvető fontosságú dolgok kimaradtak az életéből és felnőttként (hacsak az embernek nincs ott nevelkedő kisgyermeke) nehezen pótolhatók.
A másik példám a sitcomok, például a 70-es évek legendás brit sorozata, a (magyarul Waczak szállóként futó) Fawlty Towers. A sorozat magyar szinkronnal egyáltalán nem működik, de a helyzetkomikumok nagy része (például a német vendégekről szóló rész is) csak felszínesen érthető, ha nem ismerjük azt a kulturális, társadalmi hátteret, ami a brit-német viszonyt egészen mélyen jellemezte (és részben jellemzi mind a mai napig). Vagy ott van a pont a kommunikációs problémákról szóló epizód.
A trükkös kártyajáték
A határátkelés során természetesen fokozatosan illeszkedünk be az adott társadalomba: először megtanulunk ügyet intézni, aztán elkezdünk beilleszkedni a munkahelyen, majd szépen lassan megértjük és alkalmazni kezdjük az emberi együttélés íratlan szabályait. Megtanuljuk, mi rejlik a kimondott szavak és a gesztusok mögött.
Erre egy nagyon érdekes példát hoz fel az (egyébként jellemzően a határátkelők összekapcsolásával foglalkozó) InterNations.org oldal, ami az úgynevezett Barnga-szimuláció (bővebben itt olvashattok róla).
Ez egy olyan szimulációs játék, melynek lényege, hogy több kisebb csoportban különböző asztalokhoz ültetik le a résztvevőket, akik elkezdenek kártyázni. Azt követően, hogy elsajátították a játékszabályokat, nem szólalhatnak meg.
Rövid játékot követően két ember feláll és helyet cserél két, másik asztalnál játszóval. Amit nem tudnak, hogy minden asztalnál egy kicsit eltérnek a játékszabályok. Így amikor bekapcsolódnak a játékba, hirtelen egy különös, kicsit irritáló, esetleg frusztráló helyzetben találják magukat ők is, és a többiek is.
Körülbelül ilyen az, amikor az ember egy idegen kultúrába érkezik meg, még akkor is, ha az a kultúra európai (és akkor nem is beszéltünk a világ távoli pontjairól, Ázsiáról vagy mondjuk Dél-Amerikáról). Ez maga a kulturális sokk, de egy ilyen játék talán segít megértetni a kulturális tudatosság jelentőségét is.
Mindezt azért tartottam érdekesnek, és azért gondoltam, hogy beszélgethetnénk róla, mert itt, a blogon sokszor beszélünk a hétköznapi elintézendőkről, és talán ritkábban arról, hogy kinek milyen nehézséget okozott (ha okozott) a beilleszkedés, a társadalmi szokások, normák elsajátítása. Szóval ha van kedvetek, akkor hajrá, beszélgessünk ma arról, kinek milyen hasonló (akár vicces) élményei voltak!
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Utolsó kommentek