Aligha véletlen, hogy Angliában a közép-európai határátkelőket előszeretettel lengyelezik le, függetlenül attól, hogy éppen melyik országból is érkezett az illető. Erre is példa Tibor mai története, ami persze nem csak emiatt érdekes, hanem azért is, mert másodszori nekifutásra járt sikerrel.

„A csapból is Anglia folyik, de „sajnos" nekem is egy angliai történetem van. 19 éves voltam az első utamnál, ami nem volt egy kifejezett sikersztori, viszont sok mindent megtanultam belőle és az azóta eltelt idő alatt!

Most 25 éves vagyok, körülbelül egy éve élek kint, és úgy érzem, maradni akarok! Ahogy írtam, 19 évesen már megpróbálkoztam, de sajnos akkor nem voltam elég óvatos, naiv fejjel mindent* hátrahagyva (*mindent, ami lehet egy 19 éves srácnak) kijöttem egy vidéki kis városba teljesen idegen emberekhez totál idegen helyre.

Úgy döntöttem, inkább hazajövök

Volt egy ismerősféleségem, aki még mielőtt kijöttem biztatott, hogy jöjjek nyugodtan Ő mindenben fog nekem segíteni. Ez a segítség annyiban kimerült, hogy intézett nekem transzportot a reptérről és egy szobát.

Amikor ez tudatosult bennem összetörtem, kétségbe estem, és a honvágyam lángolt. A szálláson csak magyarok voltak, mindenki rendes volt többnyire, mindenki többet akart vagy segített is, mint az illető, aki megígérte, de a csalódottság miatt én úgy döntöttem, hogy inkább hazajövök, nem vagyok én még erre kész. Borzasztó rossz érzés volt, de túltettem magam rajta.

Egyébként egy szegény családból származom, tehát ez a kis nyaralásom igen megterhelő volt mindenkinek a családban, még akkor is, ha 80% a saját pénzem volt.

Vidéki fiúként mindig is Pestre vágytam, és körülbelül a visszatérésem után két évvel már Pesten próbáltam szerencsét. Munkát találtam, de a számításaimat, azt nem. Sok barátom lett. Az egyikkel egyszer úgy döntöttünk, megpróbáljuk Angliát, mert kevés, amit Pest nekünk adni tud.

Kisváros vagy London?

Két lehetőségünk volt. Az egyik az én gyerekkori legjobb barátomhoz megyünk ki Londonba, itt szállást tudtak volna nekünk garantálni, valamint vendéglátásban 4 órás pincér vagy egyéb melót, viszont minimum 800 font kezdőpénz kellett az induláshoz.

A másik lehetőség egy kisváros, ahol leginkább csak warehouse munka van, és ha sikerül bedolgozni magunkat, akkor heti 40 óra 6.19-ért. Itt a kezdőpénz kérdése már egy fokkal bonyolultabb, legyen elég annyi, hogy itt csak nekem kellene fizetni a szállásért 35 fontot hetente.

Még amikor csak a tervezési fázisban volt a dolog, mindketten számolgattunk kinek mennyi pénze lesz. Úgy gondoltuk, London jobb lenne, mert mégis csak világváros, nyüzsgés stb.

A repülőjegyet már az elején megvettük, hogy legyen egy biztos pont a tervben, mivel minden más igen labilis volt akkor még. Szóval közeledett a nagy nap, de még nem döntöttük el, hogy hova megyünk, viszont egyikünknek se úgy állt a tárcája, mint kellett volna.

Választási lehetőség kezdett halványodni, és egyre inkább erősödött, hogy mi a lehetőségünk ennyi pénzből. Természetesen a vidék lett belőle, de nem bántam meg.

"Sorry, I'm not Polish..."

Az első másfél hónapban nekem nem sikerült elhelyezkednem, itt pont holtidő volt, amikor megjöttünk, a barátom is csak 1 hónap után talált munkát. Végül sikerült nekem is, ugyanoda, ahol a barátom volt.

De nem tetszett warehouse picking. A munka ez volt, de nem kifejezetten a munkával volt a bajom, mert jelen pillanatban is ezt csinálom, csak egy másik warehouseban, hanem a kollégák és a főnökök.

Hetven százalékuk lengyel volt, ráadásul az ügynökségek által küldöttek javarésze is lengyel volt (ezért is volt nekünk nehéz munkát vállalni ennél a cégnél). Oda akarok ezzel kilyukadni, hogy az ott dolgozó emberek minimum fele nem beszélt angolul, semmilyen szinten.

Hab a tortán, hogy lengyelnek néztek minket is, és mindent lengyelül kezdtek el tolni, oktatás megbeszélés mindent, ilyenkor szólni kellett, hogy „Sorry,I'm not Polish..."

Eleinte volt, hogy heti 4-8 órát dolgoztam, aztán amikor már látták, hogy jól dolgozok, már megvolt a heti 5 nap. Ez engem frusztrált, az angolom nem volt jó, éppen csak meg-megszólaltam, márpedig én szeretnék megtanulni rendesen angolul, de egy olyan helyen, ahol mindenki lengyelül beszél, ez aligha menne, ezért váltottam.

A mostani melóhelyen is vannak lengyelek természetesen, viszont itt mindenki beszél angolul, és ki is lett jelentve, hogy a munkahelyen mindenki hivatalos nyelve az angol.

Nem álommeló, de egyelőre megfelel

Most úgy érzem, boldog vagyok, van egy jól fizető munkahelyem, ahol az angol is ragad rám, már nem szobát bérelek, hanem lakást. Tervben van a lakás berendezése után egy autóvásárlás, mert sajnos 40 perc sétára van a munkahelyem, ami nem lenne sok, ha nem 12 órát sétálgatnék fel-le a warehouse-ban.

És persze utazás, egyik nagy álmom volt, hogy bejárjam a Földünket, persze kis lépésekben, éppen ahogy a zsebem engedi. A munkát illetően nem álommeló és nem is tervezem, hogy innen megyek nyugdíjba, de amíg az angolom nem elég erős, ahhoz, hogy egy olyan munkát találjak, amit még szeretek is, addig maradok. Szeretnék kint tanulni is valamit, még mit, azt nem tudom pontosan, de már körvonalakban megvan.

Én csak bátorítani tudok mindenkit, aki kiszeretne jönni, bár nem elhanyagolható tény, hogy egyre telítettebb a munkaerőpiac, de nem lehetetlen elhelyezkedni.

Viszont mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy kitartásból több legyen, mint induló pénzből, mert nagy pofonokat lehet kapni, DE FEL KELL ÁLLNI! Legyenek céljaid és meg tudod csinálni!"

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.