Nem sírni kell, hanem belevágni – összegzi saját történetét mai szerzőnk, swGuru, aki szerint nem igaz, hogy 40 fölött nem lehet újrakezdeni külföldön, csak kitartás, tervezés kell hozzá (és persze némi háttér sem árt, teszem hozzá én).

(A képekért köszönet a szerzőnek.)

„Megdöbbenéssel olvastam Karesz múltkori írását (aki nem olvasta, itt megteheti - Határátkelő), és alig tudtam kikerülni a hatása alól - nem kevesebbet állított, mint hogy külföldön nincs szükség a 40 feletti informatikusokra, és az otthon jelentős vagyonnak számító 30 milliós vagyona kint csak a kezdeti túlélésre elég.

Mikor kijöttem, 46 éves voltam, otthon a szakmában ismert fejlesztő, nagyjából egymillió alaptőkével (hitelből). Mégis nekivágtam, és úgy tűnik, sikeresen zártam az elmúlt 4 hónapos beilleszkedési időszakot.

Jól kerestem otthon, a cégemnek sok százezer forint havi bevétele volt, ám egyrészt a magas adók és járulékok szinte mindent elvittek, ami maradt, az pedig nem volt elég arra, hogy emberi életet élhessünk a családdal.

Úgy döntöttünk, nekivágunk

Négy gyerekem közül három nyáron befejezte középfokú tanulmányait, a negyedik pedig most járja az utolsó évét, hamarosan ő is leérettségizik. Én már évek óta tanultam angolul, elértem a középfok végét, így úgy határoztunk a kis családdal, nekivágunk.

Két fiam jelentkezett Skóciába, az aberdeeni egyetemre, akiket fel is vettek, legkisebb fiam az anyjához költözött erre az évre (jelenlegi párommal mindkettőnknek ez a második házassága, a négy gyerek így jött össze), én pedig elindultam augusztusban Londonba, egyedül, azzal a feladattal, hogy egy hónap múlva jön a család többi tagja, elő kell készíteni a terepet.

Az itteni szállást a legegyszerűbb módon, egy magyar szállásközvetítővel oldottam meg, béreltem egy szobát náluk, két heti depozittal. Tudtam, hogy ha szerencsém van, csak egy hónapig fogok velük lakni, és ezt a tudomásukra is hoztam. Ennek ellenére tisztességes elbánásban részesültem.

Sajnos az ágy nem volt valami jó, a hónap végére akut hátfájásom lett, de ez volt a legrosszabb. Nekiálltam elintézni a szokásos köröket, bankszámla, NI number, és elkezdtem intézni a lakást is.

Az első sokk

Ekkor ért az első kulturális sokk: nem értem az emberek beszédét! Tudok angolul, de nem értem őket, sőt, többnyire ők sem értik meg az enyémet. Ezzel bizony mindenki szembesül, aki megérkezik.

Miközben a köreimet futottam, átírtam a LinkedIn oldalon a lakóhelyemet, aminek köszönhetően elkezdtek a fejvadászok körözni a fejem körül, én pedig naivan hagytam őket. Fel is hívtak, aminek többnyire az lett a vége, hogy nem értettem őket, rám tették a telefont.

El is határoztam, hogy akkor most nem fogok nekik bedőlni, megvárom, míg használható lesz az angoltudásom. Az érdeklődőknek meg is írtam, mindössze egy akadt, aki azt mondta, rendben, ha már komfortosabban beszélem a nyelvet, jelentkezzek. A többi nem is válaszolt.

Hogyan találtunk lakást?

Következő probléma a szálláskeresés volt. Feleségem és lányom jöttek pontosan egy hónap múlva, útnak indítva egy lakásnyi bútort és felszerelést otthonról. Itt az ingatlanokat vagy a tulajdonosok (landlordok) adják ki személyesen, amiről érdekes legendák keringenek, kitett lakókról, bejáró landlordról szólnak ezek.

Egész életemben jobban bíztam az ügynökökben, így kellett keresni egyet, aki kiadja nekem a lakást. De az ügynökségek igen szigorú szelekció alapján adják bérbe az ingatlanokat, amit meg tudok érteni, nem szeretnék elbukni a pénzüket, vagy kellemetlen helyzetbe jutni egy bérlővel, akit nem tudnak kitenni.

Kellett hát találni egy engedékeny ügynököt, szerencsére a Facebook csoportokban segítettek, kihez kell fordulni. Kinéztünk az oldalukon egy lakást, és felhívtam őket. Segítőkészek voltak, megnéztük a lakást, elfogadták a magyar főbérlő referenciáját, így kivehettem a lakást.

Volt nem kevés kezelési költség, és másfél havi depozit is, de megérte, csak akkor hallok az emberről, ha én keresem, de akkor órákon belül segít bármiben. Megjött hát a család, beköltöztünk, megérkezett a teherautó is, úgyhogy minden rendben volt.

Dolgoztam Magyarországra is

És akkor kérdezhetitek, miből éltünk? Nos, az otthoni ügyfeleim továbbra is kértek tőlem munkákat, és ha nem is jómódúan, de meg tudtunk élni ezekből. November végén éreztem, hogy kezdek érteni mindent, beszélni is tudok már elfogadhatóan, az üzletekben meg is dicsérték az angolomat, így írtam annak a fejvadásznak, aki megígérte, megvár.

Fel is vettük a kapcsolatot, rögtön újraíratta velem a CV-met, küldött hozzá mintát is. Közben naponta többször felhívott, ha valamit nem értettem, akár háromszor-négyszer is elismételte, mintha csak edzene a kommunikációban.

Közben azért tanultam angol tanártól is, mert azt sosem tudhatja elég jól az ember, ha nem itt született. A munkájáért annyit kért, ne álljak szóba más fejvadászokkal, és biztosított, mindent megtesz, hogy négy héten belül, Karácsonyig munkát találjak. Természetesen be is tartottam, és nem álltam szóba másokkal.

Négy hónap a sikerig

Lassan eljutottam az interjúkig, mindegyik előtt kaptam anyagot, kivel fogok beszélni, mit kell tudni róla, milyen kérdések lehetnek az interjún, és hasonlók. Az első két cégnél sikerült utolsó körben elbukni, nyelvi problémák és borzasztó felvételi vizsgák miatt. Viszont sehol sem volt probléma a korom, sőt, pozitívumként értékelték.

Épp kétségbeestem, hogy mindkettő lehetőség elszállt, és nyakunkon a Karácsony, ám ekkor képbe került még egy cég. A cég vezetője több mint 50 éves, és látszott rajta, hogy nem riasztja vissza a korom, a tapasztalatom viszont nagyon tetszett neki.

Egy rövid Skype-hívás után két nap múlva személyesen mentem az interjúra, ahol egy óra után elköszöntünk. Mire hazaértem, hívott a fejvadászom, hogy ajánlatot kaptam a cégtől, egy igen csak európai szintű éves fizetésért, elfogadom-e. Elfogadtam, azóta felvettük a kapcsolatot a főnökömmel is, és január elején elkezdjük a közös munkát.

Négy hónap kellett, hogy középkorú magyar fejlesztőként felvegyem az ütemet a nyelvtudásban, és munkát találjak. Rögtön vezető fejlesztőnek alkalmaztam, és pár nap múlva már érkezik az első kollégám, a felvételijén már én is bent voltam...

Ráadásul olyan témájú programokat kell készíteni (könnyűzene), melyet imádok. A cég favorit előadói, akiknek a koncertjeire el lehet majd jutni juttatásként, a kedvenc előadóim.

Úgy gondolom, nem sírni kell, bele kell vágni, mindig lesz valahogy. Aki meg sír, maradjon otthon, annak jó az otthoni mellőzöttség is."

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.