Érdekes, hogy némi csend után mostanában ismét megszaporodtak az angliai történetek, ami egyáltalán nem baj. A mai főszereplője egy házaspár, Emily és Thomas, akik lassan hat éve élnek a szigetországban, történetük azonban nem időhöz kötött.
(A kép illusztráció)
„Történetünk 2008 júniusában kezdődött. Akkor még nem volt gazdasági válság, akkor még 34-35 évesek voltunk. Átlagos kétkezi munkások voltunk, semmi felsőfokú képzettségünk nem volt.
A feleségem konyhán dolgozott, illetve néha a pultba is ki kellett mennie, persze ugyanannyi pénzért, ami 75 ezer forint / hó volt. Én egy raktárban voltam áruösszekészítő és visszaáru vételező, ezt havonta 80 ezer forintért.
A szüleim sajnos meghaltak, az örökölt pénz egy részét beletettük a lakásba (az ár másik részét hitelből pótoltuk), a többit félretettük tartaléknak.
Az elhatározás
Éldegéltünk kis lakásunkban, nem tudtunk sem félretenni, sem akár egy moziba vagy egy étterembe elmenni, de volt olyan is, hogy nem tudtuk, másnap mit fogunk enni. Szerencsére a feleségem tudott némi ételt hazahozni, de az sem tartott sokáig. Mindig le-lecsipegettünk a tartalék pénzből.
Egyszer csak úgy gondoltuk, ez így nem mehet tovább, mindenképpen tenni kell valamit, amitől ez a helyzet megváltozik.
Az első lépések
Először is elkezdtünk informálódni a lehetőségekről, közben angoltanárhoz is jártunk, hogy tanítsa meg az alapokat, ami nagyon szükséges: mi a nevem, honnan jöttem, számok, stb., tényleg csak a legszükségesebbeket.
Találtunk egy angliai munkavállalással foglalkozó, ismerősök szerint megbízható közvetítő céget. Azért a biztonság kedvéért leinformáltuk a céget, hogy valóban működik-e és minden rendben volt.
Így hát elmentünk egy személyes interjúra, kérdezték, mik a terveink, mit szeretnénk csinálni, majd egy rövid angol teszt után megmondták, mik a lehetőségeink a jelenlegi angol tudásunkkal.
Nekünk tulajdonképpen mindegy volt, mit csinálunk, csak el Magyarországról, és fizessék, becsüljék meg a munkánkat. Kaptunk egy munkaszerződést, utólag már nevetségesnek tűnik, hogy ezért fizettünk 300 fontot.
Utólag nem bánjuk azt az összeget, mert az indított el minket odáig, ahol most tartunk. Innentől kezdve felgyorsultak a dolgok, az angol oldal visszajelzett, hogy várnak minket. Mindketten felmondtunk a munkahelyünkön és készültünk az indulásra.
Az irodában elmondtuk, hogy saját gépjárművel szeretnénk kimenni, mondták, hogy semmi gond, sőt, lenne még egy srác, akit kéne magunkkal vinni, mert neki sajnos nem maradt hely az előző turnusból (kb. 20 év körüli volt, ezt azért írom, mert később fontos lesz).
Az indulás
Előző este bepakoltunk a kocsiba, nem volt sok cuccunk, és tele reménnyel, bizakodással beprogramoztuk a GPS-t. Indulás. A kifelé vezető út nem volt túl érdekes, csak fárasztó és hosszú, szerencsére mindkettőnknek volt jogosítványa és felváltva tudtunk vezetni.
A megérkezést úgy kellett időzíteni, hogy pénteken érkezzünk a szállásunkra, mert hétfőn már munkába kellett állni.
Az érkezés
Lincolnshire-be érkeztünk, ami egy nagy megye, azon belül pedig egy Boston nevű városba. Egy portugál családnál kaptunk egy dupla szobát heti 120 fontért és előre kértek egy hét kauciót.
Rendesek és segítőkészek voltak, nagyjából tiszták is, de ott csak hat hónapot töltöttünk, mert voltak némi problémák, például a sorbaállás a fürdő előtt, a mosásra várni, a melegvíz, fűtés hiánya... Sokszor előfordult, hogy hajszárítóval melegítettük az ágyat és a szobát, hogy ne fázzunk, de mi még a szerencsések közé tartoztunk, hogy hozzájuk kerültünk.
Hétfő reggel az agencyben (ügynökség) aláírtuk a papírokat azzal a sráccal együtt, akit kihoztunk. Neki már akkor nem tetszett semmi sem, főleg az nem, hogy nem egy házban helyeztek el minket.
A munkáról
Délben már várt minket a kisbusz a ház előtt, beszálltunk, és vittek minket a munkahelyre. Egy virággyárba vittek, furcsa volt, hogy a ház előtt, a járdán álltunk táskával a kezünkben és azt sem tudtuk, mi lesz a dolgunk.
A hely szörnyű volt, kiabáltak és csak annyit mondtak, hogy Hey, you – arra sem méltattak, hogy a nevünket megjegyezzék. Akkor még nem tudtuk, hogy vannak jobb helyek, ahol megbecsülik az embert, ezért csak hallgattunk és nyeltünk. Az angollal nem sokra mentünk, mert a vezetők és melósok vagy oroszok, vagy lengyelek voltak.
A munkába szállításért fejenként 3 fontot kellett fizetni, amit minden héten a fizetésből vontak le. Ha kellettünk, ide vittek, ha nem, akkor kapálni, szakadó esőben, bőrig ázva, de csináltuk, mert kellett a pénz.
Volt olyan is, hogy a földön kint kapáltuk a dinnyét, és ha megálltunk egy pillanatra pihenni, odakiabált a gazda egyik embere, hogy ha nem csináljuk, amit kell, nem kapunk fizetést. Hozzátenném, hogy ez reggel 7-tőúl este 7-ig tartott.
Voltunk máshol is, például kertészetben növényt ültetni, gyomlálni, vittek kutyakekszet csomagolni, stb. Itt ismerkedtünk meg egy magyar fiúval, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Ez jó hely volt, ha jól dolgoztál, akkor megbecsültek, itt már hasznát vettük az angolnak, mert beszélni kellett.
A srác, akivel kijöttünk, itt pánikolt be, hogy milyen rossz munkahely, szívatnak, stb., és ő márpedig hazamegy. Nem tudtuk rábeszélni, hogy legalább addig maradjon, amíg a beleölt pénzt visszaadja a családjának. Az ő története itt véget is ért!
Ügynökségváltás
Decemberben egy megbízhatóbb irodára váltottunk, ami vitt is dolgozni, ami azért fontos, mert itt először csak temporary worker, azaz időszakos munkás vagy, tehát ha van munka, visznek, ha nincs, akkor ülsz otthon és várod az sms-t, hogy mikor visznek és hova.
Szerencsére elkerültünk egy gyümölcscsomagoló gyárba, ott már több volt az angol ember, és végre értékelték, hogy próbálunk angolul beszélni, így nagyon segítőkészek voltak.
Egy évet dolgoztunk agencysként, majd megkérdezte a teamleader, hogy szeretnénk-e itt dolgozni. A feleségemmel közölték először, és ő hirtelen nem tudott szóhoz jutni, majd utána nekem is szóltak. Nagy dolog Angliában, hogy átvesz egy angol cég.
Kaptunk egy jelentkezési lapot, hazavihettük kitölteni, majd részt vettünk egy angolul zajló állásinterjún, végül közölték, hogy örülnének, ha a teambe tartoznánk.
Az új életünk
Ettől kezdve minden megváltozott, lett havi fix fizetésünk, és fix beosztásunk fizetett szabadsággal, és minden jóval, ami ezzel jár. Időközben a magyar kocsit hazavittük, mert veszélyes volt balkormányossal vezetni és vettünk egy angolt, amit biztonságosan tudtunk használni.
Immár négy éve dolgozunk itt, a feleségem gyümölcsöt csomagol, ami szalagmunka ugyan, de nagyon megéri, én pedig elektromos békával hordom raktárba a készárut.
Egyéb juttatások is vannak, ingyenes angol tanfolyam, ami ha a szabadnapodra esik, akkor fizetik, és év végi voucher fejenként 20 font.
Már külön lakást bérelünk jó helyen, jut mindenre, nyaralásra, uszodára, masszázsra, ha kell. Olyan nyugodt, stresszmentes életünk van itt kint, amilyen szerintünk soha nem lenne Magyarországon.
Nem tervezünk magyarországi életet, hogy mi lesz később, az most nem lényeges. Ez egy minimálbéres fizetés, amiből így lehet élni, szóval... Aki csak teheti, jöjjön ki, itt már nem a magyarságról szól a dolog, hanem arról, hogy éhen halsz-e a saját hazádban, vagy lépsz egy jobb életért.
Merj lépni, ha van lehetőséged, és valamennyire beszélsz ANGOLUL! Itt is egyre nehezebb a munkavállalás a szigorítások miatt, ha teheted, autóval gyere ki, és NE EGYEDÜL, mert ketten könnyebb!
Sok sikert és kitartást mindenkinek!"
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Utolsó kommentek