A mai poszt elé elöljáróban annyit: aki rózsaszín mesét vár az angliai raktáros munkáról, az ne olvassa el. Aki szeretné tudni, milyen órákat 4 fokra hűtött hangárban melózni, az igen. Mint Béla írja: ez nem élet, csupán létfenntartás és vegetálás heti 200-250 fontért, ami az értelmes időt veszi el az embertől. Egy kemény történet következik.

„Különbözőek vagyunk. Talán legtöbben kényszerből, az anyagi boldogulás reményében költöznek külföldre vagy a karriervágyuk hajtja őket, esetleg csupán az, hogy bizonyítsák, a magyar népmesei hagyományok „szerencse próbálása" számukra is jól végződik és büszkén térhetnek haza.

Én csodára várni jöttem Angliába. Ehhez semmi mást nem kell tenni, „csupán" a megfelelő helyen kell lenni a megfelelő időben és a megfelelő lelkiállapotban. A pénzkeresés ennek az anyagi hátterét biztosítja, de mindenképpen szükséges ahhoz, hogy ne kényszerüljek hazamenni, amikor elfogyott a pénzem.

Milyen csodára vártam? Arra, hogy a volt barátnőm „észhez térjen". Nem erről szeretnék írni, ezért elég annyit elárulnom, hogy a tavasz végén egy előre látott krízishelyzet megoldása helyett „lovat váltott" és újdonsült barátjához Angliába költözött.

Persze, ez is egy „megoldás", de csak megérkezésem után kb. egy hónappal jöttem rá, hogy a várakozásom teljesen hiábavaló, mert egy évekkel ezelőtti krízis hatását felerősítve ő nem csak új párt, hanem új elmeállapotot is választott magának, amit tudományosan valószínűleg paranoid skizofréniának hívnak és mindenekfelett elég erős köteléknek bizonyul egy hasonlóan labilis és szellemileg kissé zavaros, de nagyon kedves emberhez.

Ezt mindenki tetszése szerint értelmezheti, mint ahogy az én döntésemet is, vagyis - mint ők - elítélhet „zaklatásért" úgy, hogy szándékosan nem kerestem, mégis egy véletlen folytán már érkezésem napján megtudtam, hol lakik és csupán szülinapi ajándékot küldtem neki; vagy megértheti a szerelem által vezérelt szándékomat, vagyis azt, hogy a várakozás mellett féltettem is őt és jobbnak láttam a közelében lenni, ha valami történne vele: gondoltam, ha szükség van rám, úgyis megtalál.

Szóval, a sorsra bíztam magamat, de egy idő után más szelek kezdtek el fújni, ezért úgy határoztam, hogy kifeszítem a vitorlámat és... Ugyanazt fogom tenni, mint addig, csak kicsit máshogy: várakozás nélkül csupán szemlélődöm és dolgozom. Ennek a tapasztalatait szeretném megosztani veletek.

Tudtam, mire számíthatok

Az előzményekhez hozzá tartozik az is, hogy 6 éve már dolgoztam egy évet Angliában, jól beszélem a nyelvet, van NI számom és tudtam, hogy mire számíthatok. Egy kicsit "sztoriznék" arról, hogy ez a számítás mennyire jött be vagyis, hogy hogyan indult az itteni életem.

Elindulásom előtt pár nappal emailben lefoglaltam leendő szállásomat vagyis egy szobát, ahová érkezésem napján kiderült, hogy nem tudok beköltözni. Kétszeresen. Egyrészt, mert az előző bérlő még nem költözött ki, ezért két napot várnom kellett, másrészt pedig a házhoz érkezve rossz választ adtam arra a kérdésre, hogy van-e munkám.

Hiába, nem kenyerem a hazudozás, ők viszont munkanélkülinek nem adnak ki szobát. Pár telefonhívás után felfrissítettem a vidéki angol nyelvtudásom, de aki végül is szállást adott, nem a helyit beszélte, hanem azt, amin a dzsinga jelenti a rágógumit.

A „double room" havi potom 80 fontért csupán egy franciaágyat, kis asztalt, ruhásszekrényt és napi minimum 15 horrorra hangolt gyereksírást tartalmazott, ami az anyuka afrikai karizmatikus egyházi televíziós hittérítő műsorával együtt úgy hangzott, mint valami ördögűzés.

Raktári zombi

Az előtte levő két éjszakát egy fogadóban töltöttem, nappal pedig felfedeztem a várost. Már az első nap megtudtam a következőket: hol lakik a volt barátnőm (pont előttem kanyarodott ki biciklivel az útra az albérletéből), hol lehet biztosan munkát találni („warehouse operative" vagyis raktári vagy gyári zombi-proli melók: Argos, Morrisons, Wiseman Dairies és Gerber Juice), hol mulat a helyi és a helyi vért felfrissítő és néha kifröccsentő (lengyel, szlovák és litván) „nagyobbság" és hogy, milyen egyéb szórakozási és kikapcsolódási lehetőségek vannak a városban.

Ehhez bő egy órás séta kellett a városközpontból kelet felé indulva, át egy parkon, ahol egy litván öregurat segítettem kiszedni a rendőrnek egy árokból, míg egy bámészkodó helybélit kikérdeztem a „karrierlehetőségekről", majd visszafele beugrottam egy patakparti kocsmába, ahol többek között megtudtam hol van a Job Centre Plus és a könyvtár, végül a Palace nevű klubban zártam az estét, ahol újra szembesültem az angol leányok ismerkedési szokásaival.

Kevés pénz, felbecsülhetetlen tapasztalat

A munkakínálat nem nyerte el a tetszésemet, ezért két hétig minden nappalt egy kocsmában, a Job Centre Plus-ban és a könyvtárban töltöttem: munkakereséssel. Az albérlet túlságosan zajos volt ehhez és egy kis séta is jól esett a napos szeptemberben.

Már majdnem elkeseredtem, amikor egyik álláspályázatomra sem jött válasz és a cigim is elfogyott, ezért beugrottam az egyik helyi kis boltba. Rögtön lett melóm.

Egy közeli városba kellett járnom hétköznap egytől egyig, hétvégenként négytől négyig bolti árufeltöltőként, pénztárosként és lelki segédmunkásként dolgozni. Kevés pénzért, de felbecsülhetetlen tapasztalatért cserébe. (A helyzet iróniája, hogy néhány megpályázott helyről érkezett válasz, de a gmail spamként kezelte őket és mikor véletlenül rájuk bukkantam, a jelentkezés határidő már lejárt.)

Nagyon megkedveltem a munkatársamat és jó pár visszatérő vásárlónkat is, de nem igazán éreztem se „hivatásnak", se kihívásnak ezt a munkát, ezért úgy döntöttem, hogy jelentkezem az első napon ajánlott proli munkákra, hátha ott adódik valami belső pályázat, ami kicsit kreatívabb elfoglaltságot nyújt és igen, jobban is fizet.

Nem lovaltam magam hiú ábrándokba, mert tudtam már, hogy „ezen a szinten" nem fogok túl sok pénzt félretenni, de arra éppen elég lesz a keresetem, hogy anyagi biztonságban érezzem magam. Ami a világ „nyámnyilásodásának" és az emberi lélek elsorvasztásának a legjobb melegágya.

Nekem szegezték a kérdést

Már az első héten feltűnt, hogy a hat évvel ezelőtti munkakeresési módszerem nem fog beválni, mert nincsen a városban egy munkaközvetítő, vagyis inkább munkaerő kölcsönző ügynökség sem.

Vagyis van is meg nincs is, mert az irodájuk olyan helyen van, amit csak előzetes telefonos egyeztetés után lehet megközelíteni valamelyik állandó partnerük területén vagy szimpátia alapon adják oda neked a pályázati adatlapjukat a Job Centre Plusban.

Mind a négy helyről válaszoltak: ebből kettő spam, egy SMS és egy telefonhívás és az első és utolsó között két hét telt el. A leggyorsabban a 24.7 ügynökségtől válaszoltak.

Pályázatom beadásának másnapján reggel fél hétkor csörgött a telefonom és minden köntörfalazás nélkül nekem szegezték a mindent eldöntő kérdést: ismerem-e a főbérlőm? A helyes válasz az igen volt: őt adtam meg „next of kin"-nek arra az esetre, ha megállna az agyam munka közben és újra kellene indítani.

Barátok voltak, olyan angolosan, de ennek köszönhetően már a következő hétre behívtak egy általános iskola második osztályos szintjét majdnem megközelítő nehézségű számolást és helyesírást ellenőrző tesztre, ahol valami csoda folytán két pontot vesztettem az ötvenből és nagyon szégyeltem magam egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy sok jelentkező már ezen elvérzik, de mindenki legalább 10%-ot hibázik.

Ambient helyett chill

Rendben, akkor mehetek a harmadikba, vagyis a Morrisons raktárába. Két nap kemény „tréning" - értsd: cégismertetés, munkavédelmi szabályzat, űrlapok és kérdőívek kitöltése reggel hattól négyig vagy ötig - után eljött a legnagyobb megmérettetés ideje: ha átmegyek a lollop (LLOP) vezetés teszten, akkor másnaptól az „ambient"-ben vagyis az utca hőmérsékletű óriási raktárban melózhatok.

Hulla fáradtan, de cinikus vigyorral arcomon kérdeztem meg az oktatót, mikor utolsóként sorra kerültem, hogy vezethetek-e carmageddon stílusban úgy, hogy minden elütött ember után plusz pont jár. Nem értékelte. Megbuktam és másnap hajnalban a chill-ben kezdhettem.

A chill a raktár azon része, ahol főleg mechanikus békát tologató-húzogató emberek járkálnak fel-alá raklapra gyűjtögetve a különböző Morrisons áruházakba kiszállítandó romlandó árukat: 4 fokban.

A szabályzatot jól értve, mikor 4-5 óra elteltével a zsebkendőbe már vért fújtam, megkértem a női névre hallgató szlovák férfi munkavezetőt, hogy engedjen ki 5 percre felmelegedni, de azt a választ kaptam, hogy ő csak haza tud engedni, végleg.

Vajon mennyi idő alatt juthatott el a hideg az agyáig? Sajnálom, nem bírom a hideget és a hatalmukkal visszaélő embereket sem, ezért azt kívántam, hogy bárcsak gyorsan adódna valami más lehetőségem. (Az újabb LLOP vizsgára - ellentmondó források szerint - egy hetet vagy egy hónapot kellett volna várni, ami alatt biztosan meglátogattam volna egy plasztikai sebészt, hogy operáljon át sarki rozmárrá vagy jegesmedvévé.)

A lehetőség másnap hajnali hatkor érkezett a volt barátnőm személyében, aki belesett a kantin ajtaján. Nem tudom, hogy milyen lelki- és elmeállapotban és milyen sztorit tálalt az ügynökségnek másnap, de emiatt áttettek a barátságtalan zombik nagy hodályából a barátságos zombik kis raktárába, az NHS-hez.

Ez lenne a háttérsztori azokhoz az észrevételekhez és tapasztalatokhoz, amit azért szeretnék megosztani az olvasókkal, hogy lássák azt, hogy ilyen munkát vállalva mit váltanak aprópénzre.

Az állandó műszak előnyei

Lassan 3 hónapja dolgozom az NHS-nél, ezért talán már van elég munkatapasztalatom, de a gondolkodásomat még nem mételyezte meg ez az életforma, hogy szellemi épségemet védve magamnak és másoknak is hazudjak, és ne lássak kitörési lehetőségeket.

Az első héten még reggel hattól kettőig dolgoztam, de abból a megfontolásból, hogy el tudjak menni állásinterjúkra, átkértem magam éjszakai műszakba, ami este tíztől reggel hatig tart.

Amúgy az itteni munkarend két dolog miatt is jobb, mint az, ami a Morrisonsnál van. Egyrészt itt fix műszak van, vagyis ugyanabban a műszakban kell dolgoznod és nem kettőben vagy háromban, másrészt itt a hét minden napján biztosan kapsz munkát és nem kell tartanod attól, hogy csak hébe-hóba hívnak be és még a heti 37,5 óra sem jön össze.

Egy műszakban kb. 50 ember dolgozik, míg a Morrisons raktárában ennek legalább az ötszöröse kb. tízszer ekkora területen és ezt ráadásul légbefúvással fűtik, ami egyrészt nagyon jó, de ha nem krémezed a kezed, akkor már egy hét után úgy kiszárad, hogy elkezd repedezni és vérezni.

Mikor átkerültem éjszakai műszakba, egy szlovák lány, aki már 6 éve dolgozik az NHS-nél figyelmeztetett, hogy rossz munkahelyet választottam, de arra a kérdésemre, hogy akkor őt mi tartja itt, csak megvonta a vállát és flegmán annyit mondott, hogy a pénz. Hát persze, mi más?

Így telik egy napom

December elsején - megunva az állandó „ördögűzést" -, új albérletbe költöztem, ahol már csak a szomszéd gyerek hisztériáját lehet hallani és a főbérlő hóbortjának köszönhetően amsterdami Café Shop szagú az egész lakás.

Szerencsére ő külföldre utazott dolgozni a beköltözésem hetében, de így is két hét, rengeteg takarítás és három palack légfrissítő kellett ahhoz, hogy a konyhaszekrényből is eltűnjön a szag.

Közben rájöttem, hogy augusztus végén ez volt az első albérlet, ami az internetre feltöltött képek alapján elnyerte a tetszésemet, de akkor valami miatt már telefonon elutasított a főbérlő.

Egy napom a következőképpen telik. Este 7-8 körül felkelek, zuhanyozom, mosok és főzök. Ez utóbbi kettő elég esetleges, mert a másik két albérlőtől függ - persze az első is, de arra nem kell órákat várni.

Készítek 3-4 szendvicset, teát, szörpöt vagy limonádét az éjszakára, vacsorázom pár falatot vagy egy fél csirkét attól függően, hogy az előző napokon mit sikerült beszereznem vagy főznöm. Megnézem, hogy történt-e valami a "nagyvilágban" (Facebook, email) majd fél tíz körül elindulok dolgozni.

Pontosan este tízkor eligazítás, névsorolvasás és mosolyba font „gúdnájtolás" után elkezdődik a meló. Két szünet van, az első egytől fél kettőig, a második pedig három óra negyventől négy óráig tart.

Mindkettőt igazán eredeti tradíciókkal színesíti a helyi „értelmetleniség" vagyis gyors nassolás után, spontán böfögő és fingóversenyt tart a dohányzásra kijelölt helyen.

A munka egyszerű

Raklapra vagy ketrecekbe kell gyűjteni a kórházak rendeléseit. Ehhez a következő dolgok kellenek (nem dolgoztam raktárban Magyarországon, ezért néhány dolognak csak az angol nevét tudom):

„load sheet", amire a szállítmány és a rendeltetési hely kódját kell írni és ráragasztani a ketrecre vagy raklapra

„paperworks", ami a rendelés részletes adatait tartalmazza (ezt is rá kell ragasztani a szállítmányra)

címkék amiket a különböző árukra kell ragasztani és a vonalkódjukat beszkennelve megjelenik a lollop szamitógépének a képernyőjén, hogy melyik árucikkből mennyit és honnan kell begyűjteni

munkavédelmi „halkés"

műanyag zacskók, amibe a „veszélyes" árukat (pl. szappan) kell csomagolni és végül széles ragasztószalag és legalább két egymással szemben levő fog, amivel elharapod.

A munka menete

A „pick desk"-nél kapsz egy szeretetcsomagot, ami négy dologból áll: paperworks, load sheet, címkék és a „ticket", amire fel kell vezetni, hogy az azon szereplő 6-7 megrendelés (requisition vagy röviden req) hány ládába, ketrecbe vagy raklapra került.

Egy ticketre való meló tarthat fél óráig, de akár 2-3 óráig is, attól függően, hogy mennyi árut és honnan kell begyűjteni. Persze teljesíteni kell, ami azt jelenti, hogy a lollopos „target" 35 vagyis, óránként ennyi „árucikket" kell minimum összeszedned. Ez 280-at tesz ki az egész műszakra, ami három dolog miatt is lehetetlen.

Egyrészt, egy „árucikk" valójában egyfajta árucikket jelent (one product line) vagyis lehet, hogy pl. 150 járókeretet kell összeszedned, ami egynek számít.

Másrészt vannak olyan megrendelések, melyek nulla pontot érnek, mert a felső szinten (mezz) már valaki gyalogosan összegyűjtötte 4-5 vagy akár 15 ládába vagy ketrecbe, amit neked újra össze kell szedned és elvinned a megfelelő helyre.

Harmadrészt, akitől a ticketet kapod kedve szerint állítja össze, hogy abban milyen req-k vannak és megeshet, hogy pl. az első három órában csak 26 „árucikket" és ezzel ugyanannyi pontot gyűjtesz, mert 14 nullás req volt közte és a 3-4 pontot érőek 15 ketrecet töltöttek meg.

Pszichoterror

Ez utóbbi már megesett velem, de amikor egy NHS szerződéses srác nekem adta a ticketjét, mert őt áthelyezték az ellenőrzésre, akkor pl. 66 pontot szedtem össze egy óra alatt. Aztán az éjszaka hátralevő részében csak 2-3 és néha 10-12 pontos req-eket kaptam, mert az FLM-ek (front line manager, munkavezető) szeretik pszichológiai nyomás alatt tartani a proli-robotokat, ráadásul egy elavult rendszer statisztikájára hivatkozva bármikor ki is rúghatnak.

Ha az ember értelmes - ami nem kimondottan előny itt -, akkor ez a pszicho-terror teljesen hatástalan. Egyik szünet után odamentem két FLM-hez és megmondtam nekik, hogy ha az ünnepek előtti hajtás után nem tartanak igényt rám, akkor nyugodtan mondják meg őszintén, mert felnőtt gyerek vagyok és ígérem, nem fogok sírni.

Először csak hebegtek-hápogtak, aztán ugyanazt kezdték el szajkózni, mint előtte, hogy pl. „you need to get more organized" vagy hogy „you are still struggling". Én meg csak mosolyogtam, mert... (Agy)Halottakról csak jót vagy semmit.

Kikapcsolt aggyal – ha van

Az egyik raktári oktató azt mondta - többek között -, hogy amikor átlépi a raktár küszöbét, akkor kikapcsolja az agyát. Hát, nem sok ész kell ehhez a munkához, mégis úgy érzem, sokan alulról súrolják a határt.

Az 5-6 éve itt élő külföldiek (itt csak lengyeleknek hívják őket, bár többségben szlovákok és egy portugál is van köztük) nem nagyon beszélik a közös nyelvet, hacsak nem az angol helyett a szláv nyelvcsaládot értjük alatta és elhiszik, hogy a statisztika elárul valamit a teljesítményükről, annak ellenére, hogy arról panaszkodnak, hogy évekkel ezelőtt sokkal könnyebb volt a munka, mert rengeteg kisebb áru volt, ami felkerült a mezzre.

Az angolok egyszerűek vagyis valóban az dolgozik itt, aki nem nagyon pályázhatna ennél jobbra. A „lengyelek" körében vannak iskolázattabb emberek is, de az a gyanúm, hogy a súrmó réteg is elég szép számban képviselteti magát.

Hat-hét évvel ezelőtt főleg értelmiségi külföldiekkel találkoztam, de mára már az „egynyelvű-együgyű-félnótás" idegenek (és köztük a magyar pöffeszkedő súrmóság képviselői is) egyre jobban feldúsítják a helyi edzőcipőt és melegítő nadrágot hordó, fűélvező népréteget. Amúgy nem csoda, hogy itt nem tanulnak meg angolul, hiszen a „júórámét"-en, a „punyétán" és a „bámálon" kívül nem sokkal bővülhetett a raktárban a szókincsük.

A munka monotonitását segíti elő a raktár 8 szegletéből üvöltő rádió, mert mindig ugyanazt a 2-3 rádióadót hangosítják ki a fejesek. Igazi felüdülés volt karácsony környéke, mert akkor a „szörny van az ágyam alatt" helyett végre valami más is szólt. Nem sokkal jobb, de legalább más.

Little Italy és Middle Earth között

A munka része az is, hogy a különböző „pick face"-eken (ahonnan összegyűjtöd az árukat, pl. 10-es sor 34-es hely) kiürült dobozokat össze kell hajtogatni és kidobni és az is, hogy a ketreceket, ha nagy a forgalom, te magad rakod össze.

Amúgy alapjában véve kétféle ketrec van: aminek van teteje is és a „lengyel" ketrec, aminek nincs és onnan kapta a nevét, hogy a „lengyelek" mindig kiválogatják maguknak, mert több doboz fér el benne.

Két-három hét után már rutinosan korzózik az ember „Little Italy" és „Middle-Earth" között, mert hiába kapcsolja ki, az agy rögzíti azt, hogy mit hol talál, és hogy az mennyi helyet foglal majd a ketrecben.

Little Italy a kilences sor környéke és azért adtam ezt a nevet neki, mert ez a legforgalmasabb része a raktárnak és állandóan dudálni kell. Middle-Earth arról híres, hogy ott sok árut kell zacskóba csomagolni („lot of baggings") ami miatt „orkosodik" a nép.

A raktár utolsó három sora pedig a „gym", mert ott vannak a legnehezebb áruk mint például a 15 kilós liszteszsák vagy a hatos kiszerelésű, egyenként 3-4 kilót nyomó konzervek.

Ebbe nem fér több

Reggel 5:55-kor mindenki leteszi a lantot és hatra már el is tűnik. Kivéve én. Hová is sietnék? Kényelmesen átöltözöm, reggelizek és kávézom. Hét óra körül érek haza, lezuhanyozom és lefekszem. De nem aludni, hanem olvasni és megvárni, míg a két másik albérlő végre elmegy és csend lesz. Ekkor általában mosok is.

Néha sikerül terv szerint aludni egy pár órát délelőtt és felkelni dél körül, hogy napfényben (ha az időjárás megengedi) sétáljak egy kicsit, de mostanában délután 1-2 előtt nem tudok elaludni és akkor már egyben alszom 6-7 órát estig. Evés, alvás, munka. Valamit kihagytam volna? Igen, az életet.

Persze lehet rajta kicsit színesíteni mondjuk egy-két bevásárlással vagy egy barátnővel, aki más műszakban dolgozik, de ez mégsem lesz több annál mint amennyit az ember belerak. És ebbe nem fér több.

Ez nem élet, csupán létfenntartás és vegetálás heti 200-250 fontért. Valakinek talán megéri, de hosszú távon ez azt veszi el az embertől, amit semennyi pénzzel sem lehet pótolni. Az idejét vagy pontosabban, az értelemmel megtöltött idejét.

Szeretnék jó ember lenni

A raktári munka elég egyhangú, hacsak nem sportnak vesszük, hiszen éjjelente legalább három tonnát (de megesik, hogy tízet) mozgat meg az ember, viszont a boltban bármi megtörténhet. Ezért a szabadnapjaimat ott töltöm.

Nagyon sok féle emberrel találkoztam: volt aki, összehengergetett „poros" tízessel fizetett, és volt, aki annyira nem volt magánál, hogy a dohányos zacskójából előkotort majd percekig tisztogatott rágógumival; volt aki egy „spliff" után magába tömött „csirkeboltos" kajának a maradékát a padlóra szórta és volt, aki leguggolt mellém, hogy segítsen azt feltakarítani.

Volt, aki részegen pár centiméterről azt üvöltötte az arcomba, hogy azért nem szolgálom ki, mert angol és olyan is, aki angol létére mellém állt ekkor; volt, aki pár perc beszélgetés után azt mondta nekem, hogy „you're far more clever to work in here. I'm intrigued", és nemrég egy rózsafüzéres „csupamosoly" öregasszony éjjel 3-kor odajött hozzám és azt mondta, hogy jó ember vagyok, és hogy azért van itt, mert eddig 2 évet depressziósan átaludt, de mára meggyógyult... Pedig nem is vagyok jó ember, csupán szeretnék az lenni.

Kitörni a mókuskerékből

Úgy érzem, a 2013-as év leckéjét megtanultam. Egy régi bölcsesség szerint, ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy. Ezért is osztom meg a tapasztalataimat, mert ha nem tenném, akkor nyilvánvalóan csak a probléma része lennék, ami nem egy felemelő érzés.

Tudom, hogy ennél van rosszabb, de én inkább a jobbra készítem fel magam. Nem tudom, mi a megoldás, de nem hinném, hogy van általános recept, hiszen mindenki más. Egy biztos: nem akarok olyanná válni, mint a jelenlegi munkatársaim, akik már nem képesek kitörni ebből a mókuskerékből és ráadásul még azt is képesek elhitetni magukkal, hogy ez jó nekik.

Oda költözöm, ahová írásomat rosszallóan olvasók kívánnak: melegebb éghajlatra. Mert élni kell, nem csak megélni és vegetálni! Itt úgysem vár már senki és semmi, megtettem, amiért jöttem, sokat tanultam, de ideje továbbállni. Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek!

Akit érdekelne, hogy itt miért lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, az az interneten utánanézhet a mondás eredetijének (ami szerint nem lehet) és annak, hogy mi az a "tidal river", ami itt keresztülszeli a várost."

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.