Mai szerzőnk, Mici először Angliába ment dolgozni, de ez a kaland rosszul sült el, így vissza is tért Magyarországra. Ám ahogyan a briteknél, úgy otthon sem látott semmilyen perspektívát, így következett Hollandia, pontosabban Utrecht, ahol au pairként dolgozva sikerült beilleszkednie. (A fényképeket külön köszönöm.)

Első szín

Az életemből 9 hónapot pazaroltam el Angliában és azon belül is Londonban. Mikor 2 vagy talán 3 évvel ezelőtt elindultam a repülőtérre egy útra szóló jeggyel a zsebemben és – ha lehet ilyet mondani - a nagybetűs angol álommal a szívemben, fogalmam sem volt róla, hogy életem egyik legnagyobb baklövését követem el.

Úgy éreztem, nincs más választásom... mennem kell, hiszem Magyarországon nem vár semmi, csak a minimálbérnek nevezett vicc, meg a gyári meló, amitől mellesleg még mindig kiráz a hideg.

Persze csakhamar rájöttem, hogy egyik vödörből a másikba tapostam. Ócska magyar munka helyett szinte azonnal kaptam ócska angol munkát londoni szinttel mért majdnem ugyanolyan silány fizetéssel, viszont a komfortérzetem a kezdeti fellángolás után körülbelül a nullára zuhant.

Kultúrsokk?

Talán. Én inkább úgy nevezném, hogy a kultúra hiánya sokkolt leginkább. Az, ami külföldiek (főleg kelet-európaiak) számára megfizethető, nem tartozik az élvonalba sem a tisztaság, sem pedig a biztonságosság mércéjével.

Amíg Londonban éltem, kiraboltak személyesen és a „lakásomat" is, mindenemet elveszítettem. Az álomból hamarosan rémálom kerekedett. Egy ideig próbáltam evickélni, aztán feladtam.

A magány, a kimerültség, a folyamatos költözések, a biztonság hiánya, a rengeteg kosz, mocskos utcák és az állandó megfeszített harc a fennmaradásért kikészítettek. Megvettem a jegyet vissza Magyarországra.

Jobbára mindenki kétkedve fogadott. Az általános és egyöntetű vélemény az volt, hogy „visszasírom én még Angliát", meg hogy „majd megbánom én még ezt", de nem lett igazuk. Azóta sem vágyom vissza oda, és mélyen együttérzek minden honfitársammal, akit a kényszer űzött abba a ködös Albionba.

Egyvalamit azonban szinte azonnal elkezdtem érezni: otthon sincs maradásom. Az életszínvonal Budapesten az alatt a pár hónap felfoghatatlan mértékben leromlott. Kétségbeejtő volt ennek a gyors hanyatlásnak érzékelése.

Szóval otthon sincs

Néhány hónapnyi nyugalom, és a biztonság élvezete után nagy kérdéseken kezdtem törni a fejem: Mit csináltam rosszul? És főleg: Hogyan tovább?

Persze rájöttem, hogy rengeteg butaságot elkövettem, és igen meggondolatlanul vágtam bele az angliai kalandomba, így megelőzvén minden cselekvést, sebtében tervet fabrikáltam. Csak egy kis paintes rajz volt, kiszínezve, buborékokkal és célkitűzésekkel. Láss csodát, a végén majdnem mindet teljesítettem. :)

Egyetlen dolgot tudtam csak biztosan: bármennyire is szeretem Magyarországot, egyszerűen nem hogy 10 évvel előre, de egyáltalán nem tervezhetek otthon. Az ég egy adta világon semmi jövőképem nem volt, ami összefonódott volna a hazámmal.

Elhatároztam viszont, hogy ha valaha megint elindulok külföldre, azt a lehető legbiztonságosabb körülmények között fogom intézni a körülményekhez képest nagyszerűen felkészülve minden esetleges bakira.

Abnormálisan sok félelmem volt

Így érkezünk el a történet kezdetéhez, amely nem máshol játszódik, mint Utrechtben. És hogy miért is meséltem el mindezt? Két okból. Az egyik az, hogy értsd, miért is viseltettem annyi aggodalommal az újbóli költözéssel szemben. Persze mindenki aggódik, de ez abnormálisan sok félelem volt, legalábbis a sorstársaim szerint.

(Ellenőriztem a buszjáratokat, a vonatjáratokat, a repülőgépjáratokat, felhalmoztam egy kisebb összeget csak hazatérési alapnak egy külön bankszámlára, megkerestem a nagykövetség címét, az összes magyar segítségnyújtó szervezetet illetve egyéb segélyszervezetet is, akik természetesen bajba került turistákra specializálódtak, és mindezt ki is nyomtattam egy külön papírlapra. Persze mindenki kinevetett.)

A másik okom viszont az, hogy kicsit be szeretném mutatni, mennyire más is az élet itt, otthon és ott... három ország, amely oly közel van egymáshoz, és mégis oly távol.

Au-pair vagyok

Nem is túl régóta, majdnem 3 hónapja. A jelentkezésemtől a kiutazásomig körülbelül 3 hónap telt el, de ez igazából az én „hibám". Nem akartam elsietni a dolgot.

Az első család, akinek a mappáját megkaptam, egyszerűen nem felelt meg az „igényeimnek", ha szabad ezzel a szóval élnem. Félreértés ne essék, nem volt túl sok igényem, egyszerűen nem éreztem az összhangot.

Sok au-pair lány beleesik abba a csapdába, hogy a hamar remélt siker meg a visszautasítástól való félelem miatt elfogadják az első kínálkozó lehetőséget, akkor is, ha azon látszik, hogy nem a legjobb.

Rossz ötlet! Gondolj csak bele, a piacon először melyik árut próbálják meg rád sózni? Persze, hogy a rosszabbat. Visszaadtam tehát a mappát, és újat kértem. Gyorsan találtunk is egy remek kis családot: 3 gyerek, 2 picike és egy idősebb plusz anyuka és apuka.

Bizalomgerjesztő bemutatkozó levél, barátságos hangvétel, és a városról látott képek is csodálatosak voltak. Szinte azonnal válaszoltam a közvetítőnek, hogy részemről minden oké, igazi álomnak tűnik.

Sok-sok aggályom volt a biztonság kérdésén kívül is, hiszem rengeteg rémsztorit olvastam akár itt, akár máshol. Az anyuka, akivel levelezni kezdtem, borzasztó közvetlennek bizonyult, mégis minduntalan áradtak a sötét légből kapott negatív gondolatok: mi van, ha ez is bukta lesz majd? Ha többet dolgoztatnak, ha állandóan dolgoztatnak, ha nem szeretnek majd?

Igazi lidércként lebegett a fejem felett például az az elképzelés, hogy az otthon megszokott kényelmes, vidám szobám helyett megint be kell érjem majd egy koszlott egérlyukkal. Annak idején még egyáltalán nem adtam az ilyesmire, de ahogy idősebb lettem, kissé más lett az elképzelésem a kényelmes otthon fontosságát illetően. Mindent összevetve tehát az angliai kiruccanás után a legrosszabbra számítottam, és mégis...

Emlékszem, éppen munkaidőben voltam a gyárban, ahol Magyarországon húztam az igát 60 (igen, jól látod) ezer forintért, amikor megkaptam az első üzenetet, majd a meghívó levelet. Kirohantam a WC-re, és sírtam. (Persze figyelmeztetést kaptam azért, mert WC-re mentem engedély nélkül.)

Attól kezdve vidáman teltek a napok, mert mikor kinéztem a bádogtetős épület nemtelen kockaablakain, az aggodalom mellett a távolban ott fénylett egy jobb élet reménye.

Indulás és érkezés

Augusztus 16.-án érkezett el az indulás dátuma. Ugyanazzal a bőrönddel, ugyanolyan nagy reményekkel és a zsebben csücsülő csak oda jeggyel igen erős deja vu-vel küszködtem.

Két órás út után érkeztem meg Eindhovenbe a reptérre. Apuka már várt rám, egy végtelenül jó fej pasi, széles vigyorral és sötét, csaknem fekete, barátságosságot sugárzó szemekkel. Szégyenlős voltam. Próbáltam beszélgetni, de a 2 év alatt amúgy is megkopott angolom úgy szállt el, mint egy kismadár. :D Végül is rendben hazaértünk. Anyuka nyitott ajtót, és egyből öleléssel üdvözölt. Ezen a ponton jobb, ha átugrunk pár szakaszt.

Az első hetet lazán kezdtem. Tízkor kelés, és jobbjára csak figyeltem, amit csinálnak. Próbáltam segítgetni, de nem megy az olyan egyszerűen akkor, ha nem ismered a szokásokat. Aztán persze ahogy elkezdődött a suli, jött a 7 órai reggeli, és a beilleszkedés egy idegen család életébe, ami szintén egyáltalán nem könnyű feladat.

Eleinte azt hiszem, jóval többet dolgoztam 30 óránál. Nem tudtam, mikor illik felmenni a szobámba, hogy mit illik nekem megcsinálni, és mit nem, mikor illik kérdésekkel zavarni őket, és mikor nem. Mivel a családnak is én vagyok az első au-paire, ez nekik is új volt, nem rendelkeztek semmiféle tapasztalattal. Tervek persze voltak, de hát mind tudjuk, mire jók azok...

Végigjárni a lépcsőfokokat

A legnehezebb talán az az időszak volt, amíg a gyerekek kegyeit elnyertem. Az idegen nyelv miatt alig értettük egymást, hiába próbáltam velük angolul beszélni, nem volt hatása. Kényelmetlenek voltak a hosszú hallgatások, amíg bambán bámultam a nagy fontossággal gügyögő kislányokra és feszengve próbáltam eldönteni, mégis mit válaszolhatnék. Jobbnak láttam hát, ha én kezdek hollandul ügyeskedni. Meglepő, hogy 2 kisgyerek mellett milyen hamar ragad minden.

Persze nekem is végig kellett járnom azokat a lépcsőfokokat, amiket minden itteninek, csak nekem nem 20 év, hanem 2 hónap alatt. Kaptam egy biciklit a fogadó családomtól, ami itt nélkülözhetetlen, és a hosszú (HOSSZÚ) évek alatt elfeledett biciklitudásom felelevenítvén azonnal megtapasztalhattam az őrült városi közlekedés szépségeit.

Meg kellett tanulnom használni a bakfietst is, ami egy egyedülálló holland találmány és gyermekszállítási alternatíva. Mint egy 3 méteres bicikli, aminek az első kereke és a kormánya között van egy talicska.

Facsarni lehetne a levegőt

A bürokrácia útvesztője nem is volt igazán útvesztő, csak egy kis türelmet igényelt. A bejelentésem 5 nap alatt lezajlott, ezt követően saját magam mentem bankkártyát csináltatni, ami relatíve szintén gyorsan elkészült.

Megszenvedtem viszont olyan dolgokkal, amikre gondolni sem mertem volna. Aki még nem volt Hollandiában az talán nem tudhatja, hogy az időjárás itt mennyire nedves. Nem az esőre gondolok, hanem magára a levegőre. Facsarni lehetne!

Az első hetekben alig tudtam lélegezni, és naponta 3x öltöztem át, mert utáltam az átizzadt ruháimat. Hamar megértettem miért hordanak a hollandok lenge felsőket, még ha hosszú ujjúak is.

Szóval nehéz volt, és még mindig az. Nehéz egy idegen nyelven próbálni beszélni, élni, aludni, enni, gondolkodni, és nem mellesleg egy 2. idegen nyelvet tanulni, néha nagyon nehéz kitalálni, hogy egy teljesen idegen család mit vár tőlem, és természetesen nehéz olykor napi 8 órában elviselni 2 picike gyerek sírását / kiabálását / randalírozását, stb.

Nehéz a családomtól távol lenni, és nehéz az időről időre indokolatlanul meglepő honvágy leküzdése is. Néha magányosnak érzem magam, holott azt lehet mondani, hogy tényleg sok új és remek barátot szereztem, nem nagyon szoktam unatkozni. Mindennek ellenére talán hangsúlyoznom sem kell, hogy életem egyik legjobb döntése volt a költözés.

Utrecht, a mesevilág

Minden erőfeszítésemért kárpótolt ez a csodálatos város! Mintha egy kis mesevilágba cseppentem volna. Én Utrecht egyik legszebb részén élek, közel a Willhelmina parkhoz, ami talán a leghíresebb és legcsodásabb park itt. Nem nyüzsögnek a külföldiek, nincs térdig érő szemét, de máshol sem vettem észre.

Ami viszont van, az a természet, ami áthat szinte mindent, az öltözködést, a viselkedést, az életmódot. Az én szememben az utrechti emberek sokkal közelebb állnak a természethez, mint például a városi magyarok, és ez nagyon tetszik. Ezen kívül igazán segítőkészek is, és már-már furcsán barátságosak. Ez személyes tapasztalatom.

Csak egy kis anekdota: talán egy hete esett, hogy én is estem, mégpedig a bicikliről lefelé. Szerencsésen megúsztam, de a lábam jól megütöttem. Egy csapat ismeretlen huszonéves srác volt olyan jóindulatú, hogy azonnal segített, egy a biciklit kapta fel, kettő meg engem terelgetett.

Kérdezgették, minden rendben van-e, aztán tovább álltak. Kezdem azt hinni, hogy sajnos otthon ilyen aligha fordulhatna elő, sokkal inkább kinevetnék az embert, ha ilyesféle baleset érné.

Egy másik kedves dolog szerintem, hogy sokan fütyörésznek az utcákon csak úgy passzióból. Ezt egészen addig nem értettem, amíg egyszer a biciklin ülve azon kaptam magam, hogy én is ezt teszem. :)

Ahogy mondtam, Utrecht meseszép város. Pont elég kicsi ahhoz, hogy ismerhesd a szomszédot és hogy ne lépjenek át rajtad, ha rosszul leszel az utcán, de pont elég nagy, hogy sose unatkozz, és minden időpontban megtalálhasd az érdeklődési körödnek meg a hangulatodnak megfelelő elfoglaltságot.

Van itt kicsi és kicsit nagyobb kávézó, bárok hada, sőt egész armadája, óriási diszkó és koncertterem, ami szinte már otthon is ritkaság, van gyönyörű katedrális, kanális, aminek a partján bárki elfogyaszthat egy jó ebédet vagy egy teát, van állatsimogató, múzeumok és mozi, vásárlási lehetőségek minden pénztárcához utánozhatatlan holland stílusban.

Persze szeretek kirándulásokat tenni Amszterdamba, Hágába, Rotterdamba és más kisebb-nagyobb városokba, de végül jó hazatérni a fészekbe. Szerencsére a szobámat érintő aggályaim is totálisan alaptalanok voltak, így tényleg teljes szívemből szeretem az új otthonomat.

Igen, tudom,

hogy amibe nem látok bele, az nem fáj, és az, hogy nem látom a hosszú munkaidők, a kevés fizetés és a megélhetés súlyának terhe felől a dolgokat nem jelenti azt, hogy nincsenek is, de miért kéne mindig a negatívumokat keresni?

Habár csak 24 éves vagyok, igen sok mindent megéltem már, és nagyon hosszú ideje nem volt lehetőségem arra, hogy igazi fiatalnak érezhessem magam. Amit Angliában a hoteltakarítás meg a sok nyomorúság és Magyarországon a gyár kifacsart belőlem, azt itt és most visszakaptam. Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok."

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.