Ma ismét világ körüli útra indulunk, járunk majd Törökországban, ahol eltöprenghetünk az élet nagy kérdésein is. Aztán lazításképp végigjárhatjuk egy kutya kálváriáját Budapest és Auckland között, végül ellátogatunk egy perui piacra, ahol sok egyéb mellett megismerkedhetünk például a lila kukoricával és az is kiderül, mi köze mindennek a nyolcvanas évek Csehszlovákiájához.
Kezdjük tehát Törökországgal, annál is inkább, mert a nagyon jó Tede in Turkey blog szerzője komoly kérdéseket feszeget arról, hogy három év kint lét után miként változik az ember és milyen gondolatokat hoz felszínre önazonosságról, hazáról egy jövendő gyermek.
„Mindennapi az, hogy kenyeret és tejet veszek a sarkon, nem okoz többé sikerélményt, hogy el tudom gagyogni, mit szeretnék. Nincs halálfélelmem az utakon és nem pörög le előttem életem filmje, ha egy idióta elénk vág az úton, nem, már nem, már nem annyira. Nem meglepetés többé, hogy kérdőn állva egy új városrészben kérés nélkül segíteni próbálnak az emberek. Nem meglepetés, de nagyon jó érzés. Egyre nehezebb külső szemlélőként látni itt a dolgokat, a kezdeti élmények lassan kisimulnak, feledésbe merülnek.
(...)
Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam, gyereket várok, kismillió kérdésre próbálok választ találni. A szülővé, anyává válás, a család megszületése csak egy része ennek, azt hiszem, ez törvényszerűen lezajlik mindenkiben. Van egy különbség, ami a mi helyzetünket azonban mássá teszi: mi most itt vagyunk. (...)
Magyar. És török. Itt és most. Ki a magyar, ki a török? Magyar-e az, aki a hazájában él? A hazájában élő magyar-e A magyar? Haza? Hol van? Egy van? Több is lehet? Bennünk van-e mindaz, ami ahhoz kell, hogy egy török-magyar kislányt nevelhessünk? Mivel kezdjem, mit adjak neki? Édes anyanyelvemet? Meséket, regéket, mondákat? Történelmet, irodalmat, családi históriákat? Idézzem fel őseim szellemét, varrjunk, horgoljunk, hímezzünk? Matyó, Zsolnay, Villányi? Daloljak, dúdoljak, mondókázzak? Főzzünk puliszkát, süssünk pecsenyét? Át lehet-e adni így a Kunság mezein ért kalász lengedezésének látványát? El tudom-e mondani, hogy milyen ízű a Tokaj szőlővesszein csepegtetett nektár? Átérzi-e majd, hogy milyen sírva vigadni és ugyanazt érzi-e, mint én, amikor karácsonykor felkerül az utolsó dísz a fára? József Attila, Radnóti, Babits? Balatoni kárász, piaci lángos? Mi az én felelősségem? Magokat ültetni? Azokat öntözni, gondozni, ápolni? Tudok-e ettől többet tenni? Kell-e ettől több?"
Ezekre a kérdésekre persze nem könnyű választ találni, talán nincs is egyetlen jó válasz, vagy azt mindenkinek magának kell megtalálni. Mindenesetre elmélkedni, további gondolatokat olvasni mindenképpen érdemes Tede blogján, ide kattintva!
Csöpke Új-Zélandra megy
Ha már a családnál tartunk, nekem ugyan nincsen kutyánk, de akárhány ismerősnek van, mind családtagnak tartja. A határátkelést nem könnyíti meg, ha valaki olyan messze költözik, ahová már nem tudja kedvencét magával vinni. Így járt Klári is Új-Zélanddal, a kutya Magyarországon maradt, egészen addig, amíg...
„Családom év közben szólt, hogy sajnos nem tudják tovább vállalni Csöpke vigyázását. Így el kellett gondolkoznunk, hogy mitévők legyünk. Mikor kimentünk Új-Zélandra, mondtam Péternek, én csak úgy tudok vele menni, ha tudom a kutyusom jó helyen lesz, biztonságban. (...) Péterrel megbeszéltük, hogy egyszer már cserbenhagytuk a kutyust, hiszen mi kimentünk, így megbeszéltük, most hogyha van már lehetőségünk, megpróbáljuk magunkkal vinni.
Igen ám, de nem egyszerű Új-Zélandra kutyust bevinni. Hosszas orvosi procedúrát vesz igénybe. Sok-sok vizsgálat, és annál is több papír munka szükséges... (...) Mivel olyan kategóriájú ország Magyarország, hogy megtalálható a veszettség, annak ellenére, hogy védőoltásaink vannak. Új-Zéland ezért karanténba teszi az oda érkező kutyusokat, állatokat.
Csöpke egészen más útvonalon ment, mint mi, és így előbb is érkezett meg. Útvonala: Budapest-Amszterdam-Kuala Lumpur-Auckland..."
A helyzet azért ezzel még nem oldódott meg, akadtak problémák, de ezeket már a blogon olvassátok el!
Csehszlovákia és a lila kukorica
Ki gondolta volna, hogy Chile és Peru között olyan hatalmas a különbség, hogy a határ mentén élő chileiek úgy járnak át vásárolni, mint mondjuk a svájciak Németországba? Pedig ez a helyzet, de ennél jóval több is kiderül a Beautiful Chile blog legfrissebb posztjából, ami egy igazi gasztronómiai kalandot ír le.
„Tacna az Arica városában élő chileieknek amolyan menekülő útvonal: itt tudnak elmenekülni a drága chilei árak elől. :))) Úgy jár át mindenki hétvégén a határon, mintha kötelező lenne. :)
Igazság szerint ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a 80-as években Csehszlovákiába vitték ki buszokkal a magyarokat bevásárolni Prágába és mindenki kilószám hozta haza az edzőcipőt, ruhát, kristálycsillárt és kolbászokat rúdszámra. :)))) Aki az én korosztályom tuti emlékszik minderre. :)
Na, itt ugyanez megy, csak nagyban. A távolság ugyanis itt nem távolság, hiszen a perui határ Aricától nem egészen 1o km-re van és a határtól Tacna városa max. 20 perc autóval. Ráadásul elképesztően hatékony a határforgalom, rendszerint a két határ átlépése együttesen sem vesz több időt igénybe 15 percnél. (...)"
Ha némi nehézség után sikerült átjutni a határon, akkor gyorsan kiderül, miért gyilkos gyümölcs a tuna, és ennek ellenére hogyan pucolják a nénik az út mellett mégis kézzel...
„Fél óra alatt beértünk a városközpontba és amint kiszálltunk a taxiból, a peruiak ismét elcsábítottak valamivel. :) Nagyon profik ebben és mindig azt árulják, amire épp az ember leginkább vágyik: most a 4o fokban behűtött görögdinnyét, magót és epret dugtak az orrunk alá. :)))
Nem tudom, azt tudjátok-e, hogy többek közt a paprika is (ahogyan a burgonya, kukorica, paradicsom, zöldbab, a tökfélék gyakorlatilag összes fajtája is), Dél-Amerikából származik?
Amiről mi úgy gondoljuk, hogy egy igazi hungarikum, az bizony egy Dél-Amerikából származó növény és csak a XVIII. század végén kezdték el termeszteni előbb Spanyolországban, később pedig Magyarországon."
Mint kiderül, Peruban is előszeretettel árulják a piacokon zacskóban az előre megtisztított és feldarabolt zöldségeket, ráadásul megismerkedhetünk a lila kukoricával is.
(fotó)
„Peruban az utcán fogják a népet az éttermekbe. Szinte minden sarkon eléd ugrik egy fiú, étlapokat dugdos az orrod elé és megpróbál becsábítani valahova. :) Amikor megláttuk a tenger gyümölcseivel tűzdelt kínálatot, követtük a fiút, aki becipelt az étterembe és csak akkor hagyott magunkra, mikor már „biztonságban" bent ültünk az egyik asztalnál és nem állt szándékunkban megszökni. :)))
A párom minden tiltakozásom ellenére Inca kolát rendelt az ebédhez, de én maradtam az ásványvíznél. Az Inca Kola valami rettenetes lötty, amit a peruiak imádnak, sőt fontos része a perui nemzeti öntudatnak is. Ha meg kellene fogalmazni az ízét, akkor azt kell mondjam, hogy folyékony, gejl édes rágógumi íze van, a legrosszabb fajtából. Biztos emlékeztek a régi rágógumikra, amelyek nagy golyóbisok voltak és különböző színben árulták őket. No pontosan ugyanolyan az íze, csak édesebb és szénsavas. :)))"
Ha valakinek így vasárnap van ideje és szívesen kalandozna a dél-amerikai gasztronómiában, akkor feltétlenül kattintson ide, mert rengeteg egyéb infót, sok-sok képet talál a Beautiful Chile blogon, amit nagyon ajánlok!
Ha tudsz olyan blogról, amire én még nem találtam rá, ne habozz és emailben jelezd, ajánld, mert szívesen válogatok minél több helyről!
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: