Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor egy ideig Angliában éltem, akárhányszor Magyarországra utaztam, és megkérdeztem a környezetemben élő magyarokat, hogy mit hozzak, amikor visszatérek, szinte mindig mindenki valamilyen ételt kért.

Természetesen a Túró Rudi volt mindennek a megkoronázott királya, gyakorlatilag bármennyi elfogyott volna belőle, ám emellett volt, aki téli szalámit kért, akadt, aki házikolbászt és még sorolhatnám hosszan.

Mivel akkor még nyoma sem volt a Londont a második legnagyobb magyar várossá tévő inváziónak, értelemszerűen ezeknek a dolgoknak a beszerzése is nehezebb volt.

Azok, akik már jó ideje kint éltek, ismerték azokat a lengyel boltokat (már akkor is akadt belőlük jó pár, noha még az uniós csatlakozás előtt voltunk), ahol a magyarhoz leginkább hasonlító kolbászokat és hozzávalókat lehetett kapni, és persze alkalmanként az üzletekben is fel-felbukkant egy-egy magyar termék, de nem volt jellemző.

(Nagyon zárójelben mesélem el azt az apró történetet, amikor egy belvárosi sarki boltban találtam magyar bort – a Tokaji a földön, egy papírdobozban volt, miközben a polcon ott sorakoztak a francia, ausztrál, amerikai és chilei borok. Ennyit a világhírről.)

Lemondunk a nagyi ízeiről

No, de nem is erről gondolnék ma beszélgetni, hanem arról, hogy ki hogyan alkalmazkodik egy új ország eltérő gasztronómiai szokásaihoz? Talán Európán belül ez valamivel egyszerűbb (bár, hogy megint csak magamat hozzam fel példaként, az English breakfast egy idő után már a hátam közepén jött ki), de a világ más részein azért nehezebb lehet alkalmazkodni.

Ha új országba költözünk, azzal nem csak a nagymama és édesanyánk főztjéről, a gyermekkor (egyébként is nehezen reprodukálható) ízeiről mondunk le, hanem jó esetben felvesszük a befogadó ország gasztrokulturális szokásait, étkezéseik időbeosztását, annak tempóját, stb.

Pár példát felhozva: magyarként például nem volt egyszerű elfogadni, hogy a britek (és az amerikaiakat is ideértve: az angolszászok) gyakorlatilag nem ebédelnek. Kell egy kis idő, mire az ember beletörődik, hogy ebédre már megint szendvicset vagy csak salátát eszik, a főétkezés pedig késő délutánra vagy kora estére csúszik.

Ha már Amerikát említettem, ott élő ismerőseim közül akad olyan, aki teljesen ráállt a tex-mex kajára, a reggeli burritóra és / vagy fánkra, a hatalmas adagokra (ami szintén megérne egy misét), és még sorolhatnám.

Mások az alapanyagok

Aztán ott vannak az ízek. Nem találkoztam még emberrel, aki képes lett volna külföldön reprodukálni ugyanazokat az ízeket, ami persze érthető, hiszen mások az alapanyagok, még akkor is, ha formailag ugyanaz a hús, tej vagy zöldség. (Ez nem értékítélet, nem állítom, hogy egyik jobb vagy rosszabb – csak más.) Szóval hiába állsz neki gulyást, húslevest vagy pörköltöt készíteni, az nagy valószínűséggel különbözni fog a magyarországitól.

Nyilván külön történet az Európán kívülre költözőké, hiszen Indiában, Kínában vagy éppen Ausztráliában mindez még hatványozottabb lehet – gondolom én.

Persze lehet, hogy rosszul gondolom, akkor majd jól megmondjátok a kommentekben – szóval az a javaslatom, ma beszélgessünk az ételekről, ízekről, hogyan sikerült beilleszkedni, egyáltalán kellett-e és milyen ételeket főztök, ha otthon vagytok!?

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.