Ha már tegnap Amerikában jártunk, maradjunk is ott, de más körülmények között. Orsi nem kevés céltudatossággal jutott ki a michigani egyetemre, ahonnan sikerült tovább is lépnie. A dilemmák persze így is megmaradtak.

„Régóta készülök megírni ezt a posztot, jó ideig halogattam, hiszen Amerikáról sokszor esett már szó, de talán sikerül egy kis újdonságot hozzáadni az eddigiekhez.

Lassan két és fél éve költöztem az Egyesült Államokba, eleinte úgy terveztem, hogy a 2 éves mesterképzést követően hazaköltözöm. Ez végül nem így lett, ennek pedig több oka is van, de ne szaladjuk ennyire előre.

Én nem szükségből, vagy az anyagi szempontból vett kilátástalanság miatt indultam el Magyarországról. Vidéki kisvárosban nőttem fel, majd – Édesanyám fáradhatatlanságának és számtalan áldozatának köszönhetően – a Corvinus Egyetemen szereztem diplomát.

A stratégiai tanácsadás volt az álmom

Némi szerencsének, illetve viszonylag stabil nyelvtudásnak (német, angol) hála sikerült olyan munkahelyet találnom (egy „fejvadász" cégnél), ami számomra nagyon érdekes volt, és a főnökeim is megbecsültek.

Mindezt valószínűleg sokkal többre kellett volna értékelnem, de a húszas éveim elején-közepén úgy gondoltam, hogy mindez nem elég, nagyobb kihívásokat kerestem.

Ekkoriban jött az elhatározás, hogy stratégiai tanácsadó cégnél szeretnék dolgozni. Ennek okait hosszan tudnám részletezni, ha valakit esetleg érdekel, kommentben leírom majd. Az rögtön világos volt számomra, hogy nem egyszerű bekerülni a választott szakmámba, így első körben egy köztes területen keresgéltem, és egy informatikai tanácsadó cégnél helyezkedtem el (még mindig Budapesten).

Itt ért a gazdasági válság, illetve az érzés, ami már az első diplomám megszerzése óta ott motoszkált a fejemben: szeretnék visszaülni az iskolapadba – immáron a két munkahelyen szerzett ötévnyi tapasztalattal felvértezve.

Innen már (számomra) egyértelmű döntés volt, hogy egy MBA programmal próbálkozom, mivel pedig otthon ebből nincs sok (legalábbis nemzetközi szinten elismert, talán csak a CEU programja), így a külföldre költözés is adott volt.

Persze a külföld lehetett volna kicsit közelebb is, de egyrészt mindig is vonzott Amerika, másrészt pedig a legjobb MBA programok nagy része még mindig itt található.

Bonyolult jelentkezés

A jelentkezési folyamat eléggé hosszadalmas, többlépcsős, két tesztet kell kitölteni (egy általános (GMAT), illetve egy angol tesztet (TOEFL)), valamint esszéket kell írni, ami eleinte számomra elég nehézkes volt, hiszen a magyar oktatási rendszerben ez egyáltalán nem megszokott.

Emellett hosszas (átlagosan 5-6 oldalas) ajánlólevelekre és személyes interjúra is szükség volt, ami szintén nem könnyítette meg a helyzetet. Ennek megfelelően több helyre nem is sikerült bekerülnöm, de végül négy iskola közül választhattam, és igen nagy szerencsémre az egyik teljes tandíjra kiterjedő ösztöndíjat is ajánlott, így kerültem 2011 augusztusában Michiganbe.

(Az már csak hab a tortán, hogy a négy közül ösztöndíj nélkül is ezt választottam volna, és bár a legtöbb iskola kezességet vállal a nemzetközi diákok diákhiteleiért – így hitelhez jutni nem nehéz – azért több mint 100.000 dollárt visszafizetni nem kis vállalás).

Korábban elképzelhetetlen közeg

Az ezt követő néhány hónap hatalmas hullámvasút volt. Egyrészt gyakorlatilag az első héten rátaláltam arra a két emberre, akikkel mindvégig segítettük egymást, és bár lassan fél éve több ezer mérföld választ el minket, továbbra is az ő barátságuk az egyik legfontosabb hozadéka az elmúlt időszaknak.

Emellett a michigani egyetemen egy olyan közegbe kerültem, ami számomra addig elképzelhetetlen volt. Az órákon esettanulmányokat vitattunk meg, és 75 percből nagyjából 10 telt azzal, hogy a professzor magyarázott, a többi gyakorlatilag egy moderált vita, ami végül vagy elvezetett a megoldásig, vagy egyszerűen csak kérdéseket vetett fel a későbbiekre.

Emellett Ann Arbor tinifilmekből életre kelt egyetemváros, százezer lakossal és negyvenezer diákkal. A „school spirit" leírhatatlan, kezdve a folyton teltházas (115 ezer fős stadion!) egyetemi focimeccsektől egészen odáig, hogy gyakorlatilag bármerre jártam a világban, az egyetemi logós pólómat látva naponta legalább egyszer-kétszer elhangzott az egyetem "csatakiáltása" a "GO BLUE!".

Nem voltam felkészülve az álláskeresésre

Másrészt viszont rá kellett döbbennem, hogy mennyire nem vagyok felkészülve az MBA egyik talán legfontosabb részére, az álláskeresésre. Ez jelentős részben persze az én hibám, de az első néhány napban nagyon ledöbbentett, hogy egy hónappal az iskolakezdés után már tucatjával érkeznek a cégek a campusra, úgymond bemutatkozó prezentációt tartani.

Ez eleinte nem hangzik olyan szörnyen, viszont a prezentációk után a cégek képviselői „beszélgetnek" a résztvevőkkel, és itt el is kezdődik a kőkemény értékelés.

Négy hét alatt tehát fel kellett (volna) készülnöm arra, amit az amerikai évfolyamtársaim évek óta gyakoroltak – néhány mondatos beszélgetés alatt pozitív benyomást hagyni, majd menni a következő emberhez és így tovább. Ráadásul az 500 fős évfolyamból nagyjából 250-en tanácsadónak készültünk.

Nagyjából novemberre gyakorlatilag teljesen meggyőztem saját magamat, hogy nekem ez semmiképpen sem sikerülhet, és csak a két korábban említett jóbarátnak köszönhetően vészeltem át ezt az időszakot anélkül, hogy végleg feladtam volna az eredeti elképzeléseimet.

Decemberben aztán be kellett adni az önéletrajzokat az egyes cégekhez a nyári gyakorlatokra (ami nélkül teljes munkaidős munkát kapni gyakorlatilag lehetetlen), azt is megjelölve, hogy melyik irodá(k)ban szeretne dolgozni az ember.

Lehetséges stratégiák

Ekkorra hosszas beszélgetéseknek és sok utánajárásnak köszönhetően két stratégia látszott kirajzolódni:

1) a tanácsadócégek budapesti irodájába jelentkezem, ahová bekerülni várhatóan könnyebb, viszont ha esetleg meggondolom magam és diplomázás után mégis az Államokban maradnék, akkor nagyon nehéz dolgom lesz

2) jelentkezem abba az irodába ahová valóban menni szeretnék, (ami gyakorlatilag New Yorkot jelentette), ha nem vesznek fel, diplomázás után még mindig jó eséllyel pályázok a budapesti irodák állásaira.

Végül a második opció mellett döntöttem, és rengeteg belefektetett munkával, valamint valószínűleg jó adag szerencsével két állásajánlatot kaptam (ami nemzetközi diákként ugyan nagyon jónak számít, de az amerikai évfolyamtársaim közül volt, aki 5-6 közül választhatott), és a nyári gyakorlatomat egy elismert tanácsadócég New York-i irodájában töltöttem, majd a 12 hét után teljes munkaidős ajánlatot kaptam.

Ez azért is volt nagyon fontos, mert így a második évemben koncentrálhattam arra, ami talán az álláskeresésnél is nagyon hajtóerő volt számomra: hogy egy világszinten elismert egyetem fantasztikus professzoraitól és 500 nagyon különböző háttérrel rendelkező, de nagyrészt kiemelkedő évfolyamtársamtól tanulhatok, másodévben ráadásul szinte teljesen szabadon választható témákban.

A nagy döntés

Aztán az ősz folyamán eljött a nagy döntés meghozatalának ideje is, elfogadni az ajánlatot és maradni az Államokban, vagy megpróbálni egy cégen belüli transzferrel hazakerülni.

Hosszas lenne a lista a pluszokkal és mínuszokkal, Budapest a nagy szerelmem, Magyarország az otthon, a nyelv az anyanyelvem, ugyanakkor a kiszámíthatatlanság, kilátástalanság, a középosztály szinte teljes eltűnése, miért soroljam, tudjuk mindannyian.

Egy fontos dolgot nem említettem eddig, a magánéletet, ami pedig a legnehezebbé tette a döntést. Az egyik oldalon az otthonmaradtak, és minden, amiből két röpke év alatt is kimaradtam: nagypapám váratlan halála, kishúgom borzasztóan nehéz terhessége, és a tündéri unokaöcsém életének első éve.

A másik oldalon pedig egy új (mostanra lassan két éves) kapcsolat egy amerikai évfolyamtársammal, akiben úgy érzem mindent megtaláltam, amit eddig kerestem.

Végül úgy döntöttem – ha nem is végleg, de egy ideig mindenképpen – maradok, az említett kapcsolat miatt nem New Yorkban, hanem cégen belüli transzferrel San Franciscóban. Nagy szerencsémre a családom támogat, és a párommal sokat beszélgetünk a költözésről – legalább Londonig, de ez már a jövő zenéje és egy másik poszt témája lesz.

Mennyi az annyi?

Utólag visszaolvasva sajnos elég kapkodósra sikerült a történet, ezért elnézést kérek, így is túl hosszú lett, mégis sok minden kimaradt. Amit pedig gyakran hiányoltok, mennyi az annyi: tandíj kb. $105.000, az egyéb kiadásokat $40.000-ra becsüli az iskola, erre tejes egészében hitelt lehet felvenni (ezt meg is tettem).

Emellett elköltöttem kb. 4M forintnyi megtakarításomat, de ezt nagyrészt nem kötelező dolgokra (miután kiderült, hogy biztos munkahelyem van, sokat utaztam, látogattam családot, stb.). A fizetésem otthon nagyjából havi bruttó 400.000 Ft volt, itt kb. $12.000.

Összességében szerintem nagyon nagy kockázat, nekem megérte, újra belevágnék, ha arról lenne szó. Ugyanakkor őszintén szólva nem csodálkozom, hogy sokan azt gondolták nem vagyok beszámítható, amikor nekiindultam."

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.