Több olyan külföldet is megjárt ismerősöm is van, aki hosszabb-rövidebb ideig élt Magyarországon, esetleg most is ott él. Vannak köztük magyarok, akik több évtizedes külföldi élet után tértek haza, és vannak külföldiek, akik valamilyen oknál fogva letelepedtek Magyarországon. A minap azon gondolkodtam el, milyennek látják ők Magyarországot.

Gondolataim egy búcsúírás indította el, amit a Budapest Times tíz év után távozó főszerkesztője jegyzett (és amire a Facebookon hívták fel a figyelmem). Először idéznék ebből egy pár gondolatot, aztán folytatom én.

„Lady Hungary más. Bár látszanak rajta az évek, még mindig szépnek mondható, és nagyokat lehet beszélgetni vele. De ez a különleges és rejtélyes nő nem dolgozik a kapcsolatain. Makacs. Hajlíthatatlan. Depressziós. Féltékeny. Sebzett. Koldus. És mégis mindig jobban tudja, magyar módra.

(...)

A munka sosem volt unalmas: rengeteg botrány, intrika, hazugságok, korrupció és iszonyatosan sok bürokrácia. Irdatlan hegyeket kellett ellapátolni, hogy felfedjük az igazságot és leleplezzük a szemfényvesztést.

De mindhiába, mert nem történt semmi. Kezdem úgy érezni magam, mintha a kommunizmus teljes foglalkoztatottságában dolgoznék, ahol nem feltétlenül kell teljesíteni bármit is, csak bemenni időre.

(...)

Ez a következmények nélküli ország; nagy a csinnadratta a bűnök körül, de a büntetés – ha van egyáltalán – ritkán áll arányban a cselekménnyel. És nem történik semmi, hogy ne forduljanak elő újra ugyanezek a bűnök... legfeljebb szépen feldíszítik őket. Nesztek, csináltunk valamit.

(...)

A gyerekeim lassan tizenévesek, jövőre van szükségük. Az, hogy három nyelvet beszélnek, és majd dolgozhatnak egy call centerben, jövőképnek sovány. Ja, igazából csak két nyelvet, az angol anyanyelvük nem számít. Nincs róla magyar bizonyítványuk.

Azt akarom, hogy azon járjon az eszük, „miért ne csinálhatnám meg?", és nem azon, hogy „úgysem csinálhatom meg".

Nem vagyok egyedül az államhatár felé vezető úton. Sokakat ismerek – külföldieket és magyarokat –, akik az egész családjukkal költöznek. Mások dolgozni járnak ki, és hétvégén még hazajönnek, vagy amikor tudnak. Megint mások otthagyják a munkahelyüket, hogy külföldön keressenek jobbat. Helyi lakcím nélkül nem lenne esélyük kint, legalábbis a fejvadászok szerint.

Ezek az emberek évek óta küzdenek, de a fény az alagút végén egyre halványabb és távolibb.

(...)

Lady Hungary! Randizni veled kellemes, együtt élni viszont rohadtul lehetetlen."

Eddig a részlet (a teljes írás egyébként elolvasható itt, mindenkit bíztatnék, hogy olvassa is el) és azt kell mondanom, a poszt elején említett tapasztalataim nagyban fedik mindazt, amiről Allan Boyko írt.

A szemfényvesztés országa

Most nyilván megkapom majd a magamét, de a tény ettől még tény: a Magyarországot jól ismerő külföldiek körében tapasztalataim szerint a leggyakoribb jelző a reménytelen. Kizökkenthetetlenül rosszkedvűek, negatívak és pesszimisták vagyunk (tökéletes telitalálat Allan Boyko különbségtétele a „miért ne csinálhatnám meg?", és az „úgysem csinálhatom meg" között), miközben folyamatosan megy a szemfényvesztés arról, hogy mi, magyarok mennyivel különbek vagyunk mindenkinél, legyen az sport (a világban jórészt semmilyen jelentőséggel nem bíró sportokban vagyunk nagyon jók, miközben a fontosakban egy-két kivételtől eltekintve alig vagyunk komolyan jelen), oktatás („a magyar oktatás világhírű", miközben nézzük meg, mire neveljük a gyerekeket és mit érnek el felnőttként), tudomány („a lakosság számához viszonyítva a legtöbb Nobel-díjas", miközben gyakorlatilag mindegyikük külföldön élve kapta meg az elismerést, mert elüldözték otthonról) és még sorolhatnánk.

A magyarok imádják a legendákat (még mindig 60 évvel ezelőtti futballsikereket lobogtatunk, miközben a világ elszaladt mellettünk), és nem szívesen néznek szembe a realitásokkal.

Mindezeket nem én mondom, hanem olyan ismerősök, akik tényleg hatalmas jóindulattal állnak Magyarországhoz és szeretik is – csak éppen még olyan ismerősöm is beszélt már arról, hogy ideje lenne visszamenni a (második) hazájába, akiről ezt korábban sosem tételeztem volna fel.

Bürokrácia és nemtörődömség

Valaki egyszer azt mondta nekem, olyan érzése van, mintha a magyarok folyamatosan menekülnének a valóság elől, és minél többet gondolkodom ezen a megjegyzésen, annál inkább kénytelen vagyok igazat adni neki.

Egyéni (tudományos, sport vagy éppen gazdasági) sikerekkel próbáljuk meg elfedni egy-egy terület rémisztő állapotát, még mindig el akarjuk hinni, hogy a magyar oktatás a világ élvonalába tartozik; az olimpiai sikerekkel takarózva nem törődünk a tömegsporttal; világsztárokat vizionálunk a film, a zene területén, de az ehhez szükséges erőfeszítést (lásd még: pénz, menedzsment) nem tesszük bele – és még sorolhatnám.

Visszatérve a Magyarországon élő külföldiekre (és ezzel be is fejezem és átadom nektek a szót), nem nagyon találkoztam még olyannal, aki ne jegyezte volna meg, milyen gyönyörű ország, de olyannal sem, aki huzamosabb ottlét után ne panaszkodott volna bürokráciára, nemtörődömségre – lényegében mindazokra a dolgokra, melyekről a Budapest Times távozó főszerkesztője is írt.

Nektek milyen tapasztalatotok van?

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.