Amikor az ember úgy dönt, külföldön folytatja életét, bár nyilván sejti, de tudni a legritkább esetben tudja, lelkileg is mennyire nehéz időszak következik az életében. A helyzetet súlyosbítja, ha gyerek(ek) is érintett(ek). A mai poszt szerzője, Anna, ezzel a kérdéssel foglalkozik hivatásszerűen is. Mai témánk tehát: miért lehet szükségük a határátkelő családoknak pszichológiai támogatásra?
„Egy idegen országban való letelepedés, az új otthon és élet megteremtése izgalmas, többnyire lelkesítő feladat a családok életében, amely új sikerek lehetőségét rejti magában. Így gondoltuk ezt mi is a férjemmel, amikor pár éve a kitelepülés mellett döntöttünk.
A szokásos, „eleinte borzasztó nehéz volt boldogulni" scenario is csak korlátozottan érvényesült nálunk szerencsére; férjem konkrét állásajánlatra jött ki, megvolt a lehetőség, hogy a család kiköltözését minden szempontból előkészítse.
A gyerekek is meglepően jól vették a kanyart, én több sírás-rívásra, honvágyra, iskolai és nyelvi nehézségre számítottam, de szerencsére félelmeim nem igazolódtak. Lassanként már magam is kezdem megtalálni a helyem, már nem gyerekeket kísérgetek iskolába, hanem pszichológusi végzettségemnek megfelelően terapeutaként dolgozhatok.
Úgy érzem tehát, a kitelepülés első, igazán stresszes és csak a lényeges (praktikus) dolgokra koncentráló időszaka mintha lassan lezárulna az életünkben és átadná a helyét kicsit más feladatoknak.
A legalapvetőbb életfeltételek megszervezése után ugyanis észre kellett vennünk, mennyi érzelmi változáson is átmentünk ezekben az években. Be kellett látnunk, hogy az emigráció lélektani szempontból is erőt próbáló, hatalmas kihívás, mind a szülőpár, mind a gyerekek számára, amely speciális stressz és pszichológiai sérülékenység forrása lehet.
A jelenség nem csak magánemberként, szakmabeliként is érdekelni kezdett, hiszen pácienseim közül (magyarok és máshonnan idetelepültek egyaránt), sokan számoltak be hasonló nehézségekről. Utánaolvastam kicsit, megkérdeztem itteni kisgyerekes ismerősöket és néhány kollégát is, és a következő nagyobb problémakörök rajzolódtak ki
Hagyományőrzés vagy asszimiláció?
A nyolcvanas évek végén néhány hónapot 56-ban kivándorolt amerikai nagynénéméknél vendégeskedtem. Akkoriban jókat derültem sajátos nyelvhasználatukon, olyanokat mondtak pl. egymásnak, hogy „Most akkor szósz megyünk vagy nórsz megyünk a farmaciba?"
Nem gondoltam volna, hogy néhány évtized elteltével én és gyerekeim között is hasonló beszélgetések zajlanak majd le. Pl. „Na és mit mondott a headteacher az assembly-n?" „Kell a medical card is vagy csak a student pass?" És még számtalan ehhez hasonló Hunglish szófordulat hagyja el a szánkat egyre gyakrabban.
Ismerek olyan anyukát, aki a vizsgákra korrepetálva gyermekét, egy idő után nem bajlódott a tankönyv szövegének magyarra fordítva magyarázásával, egyszerűen angolra váltottak a gyerekkel, mert felesleges plusz energiabefektetésnek tűnt a fordítás, hiszen mindketten tökéletesen értettek angolul és könnyebb volt a tananyagot eredeti nyelven értelmezniük.
Mindeközben a legtöbb külföldre települt szülő úgy gondolja, hogy szégyen, és persze nagy veszteség is lenne, ha gyermekük hibásan írna, akcentussal beszélne magyarul, ezért ragaszkodnak hozzá, hogy magyar mesekönyvek, filmek is legyenek a háznál, sőt, számos magyar hagyományőrző, anyanyelvápoló hétvégi klub és iskola működik itt Angliában, Londonban és környékén legalább 4-5 ilyenről tudok. A két nyelv és a mögötte álló két kultúra együttes ápolása azonban nem feltétlenül megy harmonikusan.
Egy adott nyelv használata ugyanis nemcsak a kommunikációs eszköz megválasztását jelenti, hanem érzelmi azonosulást, gondolkodásmódot is. Egy idő után a legtöbb bevándorló család életében eljön a pillanat, amikor már idegen nyelven nézik a tévét együtt vagy helyiek jelenlétében automatikusan idegen nyelvre váltanak egymás között is a családtagok.
De nemcsak a nyelvhasználat tükrözi az identitás változását. Ha esetleg a szülők ragaszkodnának is a magyar szokásokhoz (pl. karácsonyi ajándékozás 24-én este, nem 25-én reggel, anyák napja május első vasárnapja és nem március közepe, farsangkor fánk készül, nem pedig palacsinta, stb., stb.), a gyerekek elég hamar átveszik a környezet szokásait, a kicsik nem értik, miért kellene mindent máskor és másképp tartani, a nagyobbak kínosnak találják és titkolni szeretnék, hogy „mi nem vagyunk olyanok, mint a többiek".
Angliában egyébként az az általános tapasztalatom alakult ki, amit a gyerekek viselkedése nyilván jól tükröz, hogy nagyon toleránsak a mássággal szemben, egyáltalán nem ellenségesek, sőt segítőkészek a bevándorlókkal, addig és amennyiben a bevándorló nyilvánvaló szándéka és látható erőfeszítése, hogy minél hamarabb angollá váljon. Senki sem szól le a másságod miatt, de azt ne várd, hogy igazi érdeklődést mutasson a te kultúrád értékei iránt.
Ez némileg ellentmondásos érzéseket hagy az emberben, mert persze jó, hogy semmi akadálya, hogy befogadjanak (előbb-utóbb, de legalábbis majdan a már akcentus nélkül beszélő gyerekeimet), de mennyire leszek még ÉN az, akinek a múltja, az élettörténete, az otthonról hozott személyes szokásai ennyire nem érdekelnek senkit?
A többnyelvű szülőpár: kultúrák találkozása a gyereknevelésben
Az előző problémához kapcsolódik a többnyelvűség, multikulturalitás témája is. Ha a szülők különböző nemzetiségűek, az sajátos félreértéseket és konfliktusokat hozhat a gyereknevelésben.
Míg szerelmespárként izgalmas és felfedezni való dolog volt a partner mássága, a közös családi szokások és értékek kialakításában hirtelen akadállyá válhat. Lásd karácsonyi ajándékozás, anyák napja, fánk vagy palacsinta, stb., stb.
Milyen érzés, ha a gyerek az egyik szülővel a másik számára érthetetlen idegen nyelven beszél, vagy, ha mondjuk a helyi származású szülőfél evidensnek tartja, hogy a közös gyermeket minden tekintetben a helyi normáknak megfelelően kell nevelni?
Szülői kompetenciavesztés
Az új környezetben az otthonról hozott tapasztalatainak hasznossága korlátozott, a szülő, mint példakép megkérdőjeleződhet. Nem csak arra a velem egyre gyakrabban előforduló jelenségre gondolok itt, amikor kénytelen vagyok gyermekemre hagyatkozni vásárláskor, mert, ha agyonütnek sem értem, hogy mit magyaráz nekem a brixtoni piacon valami rejtélyes kinézetű ételeket árusító egzotikus külsejű eladó, a gyerek viszont könnyűszerrel tolmácsol.
Lehet, hogy hivatalban kell ügyintéznem, a gyereket orvoshoz, fodrászhoz, fogászatra viszem, a továbbtanulásával kapcsolatos döntéseket kell hoznom és még számtalan hasonló helyzet, ami otthon, hazai terepen nem jelentett gondot.
A saját városomban, az anyanyelvemen pontosan tudtam, mi merre hány méter, itt meg hirtelen olyan vagyok, mint aki „most érkezett a hat húszas vonattal", hogy egy szép magyar kifejezéssel éljek. És ezt bizony a gyerekeim is észreveszik. „Jaj, anya, ezt nem úgy kell!" (automatából jegyet venni), „Hagyd, majd én elintézem." (taxisnak útirányt elmagyarázni), vagy nemes egyszerűséggel: „Apa, jobb lesz, ha te meg se szólalsz."
Helikopterszülőség
Helikopterszülőség alatt azt értem, amikor az „idegenben vagyunk" érzése túlvédő, gyerek szerepben tartó viselkedést alakít ki. A szülői bizonytalanság egyik lehetséges következménye ugyanis a túlvédés, indokolatlan aggódás.
Sokszor tapasztalom bevándorló családoknál, hogy a már egészen nagy, 16-17 éves gyerekeiket is olyan gondoskodással veszik körbe, amit az életkoruk már régen nem indokolna.
Egy olyan középiskolás gyerek, aki Magyarországon már felsős általános iskolás korában is egyedül közlekedett, moziba mehetett a barátaival vagy elmehetett hozzájuk vendégségbe, itt, bár már érettségire készül, még mindig az anyukája kíséri el az iskolába és nem engedi el sehová „idegenekkel", akik adott esetben az osztálytársak lehetnek.
A „túl jó gyerek" szindróma
Amikor egy család teljesen új környezetben kénytelen hirtelen számos téren is boldogulni, rengeteg nehézségen felülkerekedni, annak a szülőkre nehezedő terhét a gyerekek is értik.
Pontosan látják, hogy a szülők most "kifelé" harcolnak, (jól kell teljesítenem a munkahelyemen, nagyon felelősen kell beosztanom a pénzt, nem lehetek beteg, stb.), nincs már arra energiájuk, hogy napi csatározásokat vívjanak meg nem írt leckék, tönkretett játékok vagy evéssel kapcsolatos faksznik miatt. Ilyenkor alakul ki a 'túl jó gyerek' jelenség, vagyis a saját magát túlszabályozó, erején felül alkalmazkodó, irreálisan segítőkész és engedelmes viselkedés.
Bevallom, eleinte magam is örültem, hogy a korábbi kínkeserves reggeli ébresztgetéses műsor után, gyermekem saját ébresztőórára kel és ágyba hozza nekem a kávét.
Amikor azonban kérés nélkül mosogatni és teregetni is kezdett, akkor azért egy kicsit elgondolkodtam: vajon tényleg ennyire gondterheltnek és támaszra szorulónak lát engem? Biztos, hogy jó az, ha egy kamasz nem szemtelen, soha nem kreál konfliktust, és inkább lebeszél róla, hogy ajándékot vegyek neki, mert tudja, hogy spórolni kell? Néha azt szeretném, engedje már magának azt a luxust, hogy nem akar minden vele kapcsolatos nehézségtől megkímélni.
Elfelejtett gyászmunka
Amikor új országban egy új életbe belevágunk, hajlamosak vagyunk eleinte csak a nyereségekre koncentrálni, hogy itt mi minden működik jobban és a gyerekeknek is mi minden megy könnyebben.
Abba már kevésbé szívesen gondolunk bele, hogy mi megy sokkal nehezebben, mi az, ami otthon megvolt, itt viszont le kell mondanunk róla. Azzal áltatjuk magunkat, hogy Skype-on is lehet jókat dumcsizni a haverokkal, és a webkamerán keresztül is láthatja a nagyi, milyen szépen cseperednek az unokák. A lelkünk mélyén azért pontosan tudjuk, hogy ez nem ugyanaz.
Eltűnnek az életünkből a kirándulós hétvégék a baráti családokkal, a fussunk össze egy kávéra találkozók, a kötelező vasárnapi rokonlátogatások és még mennyi minden más.
Új helyzetünkben azonban nem szívesen engedjük meg magunknak, hogy átérezzük és meggyászoljuk mindazt, amit magunk mögött kell hagynunk. Pedig a veszteség akkor is veszteség és fájdalommal jár, ha nagyon sok jó élmény és lehetőség van is a mérleg másik serpenyőjében.
Mindezen tapasztalataink hatására szintén magyar származású pszichológus kolléganőmmel elhatároztuk, hogy élményfeldolgozó és hatékonyságnövelő támogató hétvégi szülőcsoportot indítunk magyar nyelven kisgyermekes bevándorlók számára Londonban.
A közös problémamegoldó beszélgetéseket pszichodramatikus, játékos elemekkel egészítjük ki, ezzel is segítve a problémák felszínre hozását és hatékony megküzdési módok megtalálását.
Nektek milyen tapasztalataitok vannak?"
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: