Egészen újszerű sorozat első részét olvashatjátok ma. Voltaképpen egy svájci határátkelés naplójáról van szó, Ildikó és családja történetéről. A formátumnak köszönhetően a sztori és a tudnivalók a szokásosnál lassabban bontakoznak majd ki, ugyanakkor sokkal több részletet megtudhatunk arról, mit is él át az, aki új országot választ. Az írás eredetileg a barátoknak, ismerősöknek készült, az általam túlságosan ide nem tartozónak vélt dolgokat kiszerkesztettem belőle – természetesen Ildikó egyetértésével. Remélem, tetszeni fog nektek ez az írás, és a sorozat többi darabja is és talán így majd azokban is előjönnek az emlékek (és esetleg meg is osztják velünk), akik már átéltek hasonlót.

2013. május 12., Útközben Svájc felé

Bye, bye Érd, Magyarország!

2013. május 13., hétfő, Winterthur

Tegnap este szerencsésen megérkeztünk az új otthonunkba! Bár még csak félig tudtuk berendezni, nagyon kedves, szerethető, lakható, így rögtön birtokba vette mindenki a szobáját! Az első éjszaka olyan izgalmasan telt, amit álmunkban sem gondoltunk volna.

2013. május 15., szerda

Tíz és fél órás utazás a három gyerkőccel és a plafonig megrakott autóval leányálom volt ahhoz képest, ahogyan az ELSŐ éjszakánk telt. Boldogan, nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket, de csak pár óra telt így el, amikor a lépcsőházból hangos szót, majd több csengetést hallottunk. Én a helyismeret hiányában kómásan épp az ellenkező irányba indultam és lekapcsoltam az egyetlen éjszakai fényt is, majd Gábor sietett segítségemre.

Ajtót nyitottunk és ennyit hallottunk: "Es brennt! Es brennt!"és mindenki rohant ki a házból. Azt hittük, ez csak egy rossz álom, de nem az volt... ösztönösen rohantunk a gyerekekért, paplanostul kaptuk ki a Kicsiket az ágyból, még magunkra kaptunk valami kabátfélét, fogtam az iratainkat, lakáskulcsot és már kint is voltunk az udvaron. Odakint még két család kisgyerekkel, tűzoltók, bámészkodók, akik a legfelső lakásból pislákoló tüzet és füstöt kémlelték.

Mentősök kérdezték, hogy jól vagyunk-e, majd a kétségeinkkel magunkra maradtunk. Nem tudtam, mit gondoljak, valahogy csak az járt a fejemben, hogy ennél rosszabb kezdet nem is lehet, és vajon most elveszítjük mindenünket??? Nem tudom, élt-e már át valaki hasonló helyzetet, talán csak ő tudja, mit éltünk át 1-2 órán át.

Az udvarról beinvitáltuk magunkat egy másik lépcsőházba, mert egyre hidegebb lett, és a félig alvó Szofi és az éber Sára is vacogott már. Barni és Gábor igazi férfiként viselték a helyzetet, de a Lányok előtt is le a kalappal, mert egy nyafogó hangot sem hallattak. Egyszer csak nyílt az ajtó, érkezett egy tűzoltó és közölte a jó hírt, hogy minden rendben, visszamehetünk a lakásba! Akkora kő esett le a szívünkről, mint még soha!

Nehezen, de szépen visszaaludtunk és reggel már csak mosolyogtunk az éjszaka borzalmain. Második éjjel még pici félsszel feküdtünk le, de jelentem, azóta minden rendben! Tegnap délután, a játszótéren megtudtam egy apukától, hogy a két év alatt, ill. korábban sem történt ilyen, szóval ez az eset mindenkit nagyon meglepett! Mit akart ezzel a sors, nem tudom... talán csak kicsit ránk ijeszteni és tesztelni, hogy ilyen helyzetben hogyan álljuk meg a helyünket? Szerintem csillagos 5-re vizsgáztunk.

2013. május 16., csütörtök

(Nem)csak háziasszonyoknak

Az első napunk programját alapvetően meghatározta, hogy a hétfő a mi „mosásnapunk" a házban. Gábor korábban már csöpögtette az információkat arról, hogy Svájcban egészen másképp működik a mosás, nincs a lakásokban külön mosógép, ezért tartottam is kicsit tőle.

A lakásunk egy kétemeletes ház földszintjén van, összesen hat család él itt, nagyon családias. Az alagsorban vannak a lakásokhoz tartozó tágas tárolók és a mosókonyha is.

A mosókonyha két helyiségből áll: az egyikben van a gyönyörű nagy mosógép, az ajtó előtt egy nagy szárítógép, a másik helyiségben pedig teregetni és szárítani lehet a kimosott ruhákat. A mosógép és környezete olyan tiszta, mintha minden új lenne,- pedig nem az, csak ennyire vigyáz rá mindenki.

Gábortól kaptam egy kék műanyag „kütyüt", amit be kellett dugni egy helyre, ami arra való, hogy ezzel csak a mi fogyasztásunkat mérik, ha mosunk. A gyerekek is ámulattal nézték, mit hogyan kell csinálni. Betettük az első mosást, bezártuk az ajtót, magunkkal vittük a kulcsot. És még 2x így tettünk, míg ki nem ürült a szennyeskosár.

Én a kinti szárítást szeretem a legjobban a hagyományos szárítóállványon, de nagyon izgatta a fantáziámat a szárítóhelyiség. Az utolsó adag ruhát ide teregettem ki, majd kicsit félve megnyomtam a piros gombot azon a dobozszerű gépezeten, ami meleg levegőt kezdett fújni a ruhákra.

Kimentem, bezártam az ajtót és csak kb. 2 óra múlva mentem vissza. Az ágynemű még nedves volt, de a kisebb ruhák megszáradtak és jó illat terjengett mindenfelé!

A nap végén megállapítottam, hogy nem kell félnem a közös mosástól, ez egy nagyon jó találmány / rendszer és valószínűleg nagyobb társasházaknál is ilyen jól működik! Vasárnap és ünnepnapokon tilos mosni, de azt is észrevettem, hogy nem minden nap foglalt a mosókonyha, így még az is megoldható, hogy valaki helyett beugorjon egy másik család, ha már tele a szennyeskosár.

2013. május 17., péntek

Egy svájci hétköznap története

Az első hét a felfedezés, az ismerkedés, a beilleszkedés hete, amikor még együtt vagyunk itthon és mindenféle programokat szervezhetünk. Gábor sajnos kivétel ez alól, mert a munka számára nem áll meg, valakinek kell pénzt keresni is.

Talán a sok új inger, a friss levegő, a mozgalmas napok és a megszokottól eltérő késői fekvés együttes hatása, hogy reggelente sokáig, akár 9 óráig is alszunk. Nekem vannak restanciáim, nagyon rám fért már az alvás az elmúlt két hajtós hét után, de a gyerekek reggeli durmolása meglepő.

Gábor fél 8-kor indul Zürichbe dolgozni. Egyelőre autóval jár, de hamarosan átnyergel biciklire, hogy Oberwinterthur vasútállomásig tekerjen, majd onnét vonatozzon. Így egy picit hosszabb lesz az út (50 perc), de kényelmesebb és az esti dugót is elkerüli.

Szóval felébredünk, reggelizünk, megbeszéljük, hogy mi legyen az ebéd. Mert minden nap főznöm kell, ez most már így lesz később is, ugyanis délben hazajönnek a gyerekek az oviból, suliból.

Tegnap ebédig még volt idő, elővettük hát a bicikliket és nyakunkba vettük Oberwinterthur azon részét, ahol még nem jártunk. Olyan biztonságosan lehet közlekedni a kiépített bicikliutakon, hogy Barnit is nyugodt szívvel engedjük tekerni.

Útközben felfedeztük a városi strandot, egy állatsimogatót, ahol hosszan múlattuk az időt, mert annyira békés volt! Korgó gyomorral tekertünk hazafelé, de egy kis játszózás még kellett! Késő du. útra keltünk, hogy megnézzük Sári iskoláját, ahová majd szerdától fog járni. Bár messze van tőlünk, az odajutás nagyon egyszerű volt: kis séta, trolibuszozás, átszállás egy buszra, majd Tössben pici séta.

A buszok állapotától, felszereltségétől egyébként is el vagyok ájulva, minden állomást, csatlakozást kijeleznek, nagyon nagy segítség! (Igaz, nemrég Budapesten utaztam az új 105-ön, na, az volt ilyen szép belül).

Beugrottunk a boltba megvenni a vacsorához valókat. A vásárlások a pénztártól való távozás után még nagyon megviselnek, mindig átszámolok és fogom a fejem, hogy mennyit költöttem, de erről LE KELL SZOKNI, nem érdemes, mert csak ideges és rosszkedvű lesz az ember.

A hét elején Gábortól kapott 200 chf-ot ma költöttük el, pedig higgyétek el, jóformán csak élelmiszert vásároltunk! Szóval, drága az élet, a mindennapok az otthoni árakhoz képest (pl. kávé 3chf, 1 gombóc fagyi 3chf).

2013. május 19., vasárnap

Esős vasárnapi gondolatok

Tavaly ősszel volt szerencsénk megtapasztalni, hogy Svájcban egészen más a klíma, mint otthon. Gyönyörű zöld minden, köszönhető a sok, szinte mindennapos esőnek. Bárhová indul az ember, kell, hogy legyen nála esernyő vagy esőkabát.

Az otthoni csomagolásnál is nagy gondot fordítottam erre, mindenkinek lett esőkabát, széldzseki, Kicsiknek vízálló naci, Szofinak gumicsizma. A nagyoknak még nincs, de eddig csodák csodája, nem is volt rá szükség, mert mióta itt vagyunk, csak egyszer szemerkélt az eső!

A hosszú pünkösdi hétvégét is az időjárásnak megfelelően tervezgettük. A napsütéses szombat a vásárlás jegyében telt, de muszáj volt beszerezni néhány kiegészítőt a lakásba, ami sajnos még kong/visszhangzik az ürességtől, de azért nagyon szeretjük.

Szóval tegnap este megnéztük az előrejelzést, esőt jósolt, így a mai napot is aszerint programoztuk: a tegnap vásárolt dolgok összeszerelése, lámpák, függönyök felrakása, nekem süti sütés és esetleg becsengetés egy szomszédhoz ismerkedés gyanánt.

Kapva a szomorkás időjáráson, megosztom veletek, miért és hogyan vállalkoztunk erre a nagy „kalandra". Gábor először tavaly júniusban kapott lehetőséget, hogy kint dolgozzon. Már akkor nagyon büszke voltam Rá, és ez azóta is tart, mert szerintem nagyon kevés embernek adatik meg, hogy külföldön ajánljanak neki munkát.

Augusztusban már lakást keresett Zürich környékén, de nagyon sokáig nem volt szerencséje (itt egészen másképp működik az albérlet-keresés is, de erről majd később).

Mire találtunk egy mesebeli lakást, akkorra a projektet leállították, nem találták más munkát neki, így novemberben Gábor hazajött. A négy hónap Társ- / Apanélküliség az egész családot megviselte, ezért annak nagyon örültünk, hogy végre újra együtt lesz a család, de azért némi csalódottság is úrrá lett rajtunk, mert nagyon szerettük volna ezt a kiköltözést.

Hogy miért? Elsősorban a gyerekek miatt, mert úgy gondoljuk, hogy idegen nyelvet tanulni leggyorsabban, legintenzívebben csak az adott nyelvű országban lehet. Zürich kanton német nyelvű vidék. A bennem szunnyadó több mint tíz éves passzív nyelvtudásomban és Gábor nemzetközi tapasztalataiban, talpraesettségében bízva nem volt kérdés, hogy ha adódik olyan lehetőség, hogy akár csak 1 évre is külföldre költözhessünk, hát bele kell vágni!

Az első lehetőség kútba esett, de az újév változásokat hozott: én öt év után visszamentem dolgozni 6 órában, ami nagyon nagy lehetőség volt, de a mindennapok még hajtósabbak, fárasztóbbak lettek.

A munkám teljesen új volt, mélyvízbe kellett ugranom a javából, de a cégnél viszontlátott régi kedves arcok, ill. az újabb kedves emberek, az ügyfelektől kapott pozitív visszajelzések tartották bennem a lelket.

Februárban Gábort újra megkeresték kintről, a Sors adott egy újabb lehetőséget. Azzal a feltétellel vállalta el a munkát, hogy mihelyst talál lakást, megyünk utána. Az események felgyorsultak: az első megpályázott lakás összejött!

Küldték a német nyelvű hosszú és szigorú, de korrekt szerződést, intézkedés a munkahelyemen... sikerült mindent az utolsó hetekig titokban tartani, csak a család volt beavatva. Szívem szerint világgá kürtöltem volna, de olyan hihetetlen volt az egész és féltem kicsit attól, hogy mindjárt felébredek, mert az egészet csak álmodtam.

A döntést meghozni is nehéz volt, sok mindent kellett mérlegelni. Majd jöttek a lelki hullámok is: Sára sokáig tiltakozott, hallani sem akart a költözésről. Őt is és az apukáját is meg kellett nyugtatni. Nehéz volt, amit úgy próbáltunk áthidalni, hogy az utóbbi hetekben intenzívebben voltak együtt. Ez is segített és a sok biztatás is, amit Sára az iskolában, a felnőtt barátoktól kapott. Az iskolában olyan pozitívan álltak a helyzethez, hogy le a kalappal!

Május 10.-én a 4. osztályos bizonyítvánnyal, egy kérésünkre német nyelven kiállított igazolással és az osztálytól, valamint a kedves társaitól kapott ajándékhalmazzal a kezében lépte át az iskolai kapuit. Megható volt... Ahogy az is, ahogyan tőlem is elköszöntek a szülők. Ugyanezt éltük meg az oviban is. Akkor éreztük igazán, hogy mennyire szeretnek minket és fontosak vagyunk. Nagyon jó érzés!

Gábor és én is nagyon családcentrikusak vagyunk, fontosak a szüleink, a testvéreink, a nagymamám, a rokonaink. Apukámat ritkán látom sírni, de amikor az indulás előtti napon egymás nyakába borultunk, a szeme tele volt féltéssel és csak potyogtak a könnyeink, hát az elég szívfacsaró volt. Ezért is tartom elképzelhetetlennek, hogy VÉGLEG elmenjünk.

Bármennyire is megszeretnénk itt, bármennyire is jobb, minőségibb, nyugodtabb életet lehetne itt élni, - ezt még nem tudjuk igazán, csak halljuk, olvassuk -, mi azt szeretnénk, ha legalább egy évet itt tölthetnénk, hogy a gyerekek is és mi is tanulhassuk a németet, hogy ismerkedjünk a helyiekkel, a szokásaikkal, hogy láthassunk szebbnél szebb helyeket, hogy végre eljuthassak a hőn vágyott Jungfraura.

Folytatása következik.