Vége a nyaralásoknak, lassan mindenki visszatér a normál kerékvágásba, de ilyenkor még egyszer végiggondoljuk, milyen élmények is értek minket a nyár folyamán. Így tett Bence is, aki Walesből látogatott haza és bár élményei inkább pozitívak voltak, a végkövetkeztetés mégis más lett.
„Másfél éve élek Walesben. Sokadszorra utazom haza Magyarországra. Mégis először éreztem, hogy nem akarok visszajönni.
Az agyam mindig is túlságosan kordában tartotta a szívem, bármilyen dologról is legyen szó, így újra felültem a repülőre. Azt az érzést, hogy újra elhagyom az országot és megint egyedül vagyok a reptéren mindig sikerül elfeledtetnem magammal a régi repteres barátaimnak köszönhetően. Mikor pedig az átszállásra várok, már újra érzem a pozitív lüktetést a szívemben és tudom, hogy jó úton haladok. De ne szaladjunk ennyire előre...
Két hét otthon, a régi szobámban a szülőknél. Semmi sem változott. A dolgaim ugyanúgy a polcokon, a kis előváros hangulata is a régi. (Többek között ez volt az ok, amiért elmentem.) A szülők mindent megfőznek, amit csak kérek, szinte naponta járunk cukrászdába.
Öröm az ürömben, hogy szüleim évtizedek óta külön élnek és anyáék épp Horvátországban nyaralnak, tehát az első napok elkényeztetését én kétszer fogom átélni. Aztán három nap otthonlét után jön az unalom és az első egynapos kiruccanás a fővárosba.
Itt már árnyaltabb a kép
Kifizetem a 24 órás budapesti jegyet, ami itthon egy vagyonnak tűnt, átszámolva viszont alig drágább, mint a cardiffi helyi jegy, ami naptári napra érvényes és ott nem percenként járnak a buszok, villamosok, trolik.
A sorban kéretlenül segítek pár turistának, akik rettentő hálásak, lévén ez odahaza alig történik meg. A villamosra felszállva azonban mellém ül egy kissé áporodott szagú férfi, aki mindenkivel megpróbál szóba elegyedni. A legtöbben keresztül néznek rajta vagy rosszabb esetben inzultálva szólnak vissza neki, onnantól kezdve magát tartja szóval.
A Szabadság hídon átkelve előkerül egy mobiltelefon, amivel fényképezni kezdi a szemben álló huszonéves lányt. Úticélom a belváros belvárosa, ahol az aluljárók legrosszabb rémálmaimat idézik plusz 4D reményében a szagok is terjengenek...
Hajvágás és szemvizsgálat – olcsóbban jobbat
Hajvágás a régi legkedvesebb fodrászomnál. Kellemeset a hasznossal: kint 25 fontot kérnek egy vágásért, míg Budapesten mindez kevesebb, mint 6 fontból megoldott és a végeredmény az árkülönbséggel fordítottan arányos. Kontaktlencse szemvizsgálattal, mivel elvből nem fizetek 50 fontot egy vizsgálatért és a direct debitet sem nekem találták ki.
Találkozom a régi barátokkal, akik még az egyetemet tapossák vagy a saját családi vállalkozásokban kaptak munkát. (Vajon én ezért mentem el? Kedvem nem volt tovább tanulni, a családban pedig senkinek sem volt vállalkozása...)
Ahogy előtörnek az egy év alatt felgyülemlett pletykák, történések (esküvők!!!, szerelmek, bánatok) az olcsó magyar alkohol is egyre fogy. Este kiülünk a Gödörhöz, ahol belőlem előtör a haza hiánya. Ilyen Wales-ben nincs.
Fülledt nyári éjszakák, jól és kevésbé jól öltözött fiatalok a legkülönbözőbb stílusokban együtt ülnek, iszogatnak és beszélgetnek, hajnali villamosozás. Ez az, ami hiányzik. A fiatalok pedig vonzóak. Hiába, itt nőttél fel, ez az életérzés és ennek megtestesítői azok, akik igazán tetszenek és bejönnek...
Odakint talán sosem fogok párt találni magamnak. Aztán persze itt is megjelennek a keresetlen személyek, akik a már-már szlogenné vált „nincs egy cigid véletlenül?" félmondattal, majd fél élettörténetükkel félbe szakítják az emlékek áramlását.
Balatoni tapasztalatok
A két hét alatt volt lehetőségem a család egy kisebb részével lelátogatni a Balatonra. A vonatjegy szintén otthon hatalmas összegnek tűnt. Most elcsodálkoztam, hogy ugyanannyiba kerül a jegy a „Katica" sebesvonatra, ami légkondis, ingyen wifis (Nagy-Britanniában ez csak az első osztályon jár! ahová a jegy ára is prémium kategória), teljesen felújított, mint a „Kékhullám" ezer éves tipikusan MÁV-szagú leharcolt kocsijaira, ami egyik feljebb felsorolt szolgáltatást sem adja.
A vonat 20 perc késéssel totyogott végig az északi parton, de hát lássuk be ez a First Great Western-nél sem ritka. (Viszont a budapesti elővárosi 65 perces késést még mindig nem bírom a pici agyammal felfogni.)
A balatoni árak nyugaton élő magyarként egyáltalán nem tűntek rémisztőnek. 550 egy lángosért, 100 forint egy palacsintáért és 350 egy jégkásáért nekem barátságosnak tűnt. Öcsém viszont meggondolta párszor, hogy mire kölcsön a zsebpénzéből. Jól esett meghívni őt és látni a ragyogó szemeket — nekem pedig egyáltalán nem esett ez nehezemre.
Budapest szép, az emberek barátságtalanok
Hazautazván elvittem a szülőket a szállodalánc otthoni tagjához ebédelni. Rádöbbentem, hogy milyen szép is a város, csak az emberek barátságtalanok, de okuk is van rá bőven. Mosoly sehol az arcokon, aki nem kerüli a tekinteteket az agresszívan és provokálóan néz bele az arcodba és jobb esetben nem szólít le valami oda nem illő megjegyzéssel.
Ezt az ebédet megint könnyű volt kifizetni a fizetésemből, de az otthonragadtak vajon hányszor járnak csak úgy el ebédelgetni a Duna-partra? Vajon ez az oka a megfeszült arcoknak?
Utolsó napomon elugrottam a városi sztk-ba, ahol kiszervezetten működik a labor. Minden évben csináltatok anya unszolására teljes vérképet. Nagy-Britanniában a vérvétel az utolsó mentsvár vizsgálat, amire elküldenek, hiába imádkozol az orvosnak.
Felkészültem, gondosan kiszámoltam az 5.400 forintot (15 és fél font szintén teljesen elfogadható a kinti fizetésből), amibe a vizsgálat kerül számlástul bárkinek, hogy az OEP-nek még a hírét se kelljen hallanom. Örültem, hogy kifizethettem ezt a pénzt, mert az NHS-hez képest isteni kiszolgálást kaptam a vérvevő nénitől.
Aztán ahogy a repülő felszállt Budapestről kezdtem várni, hogy újra a könnyed és önfeledt brit levegőt szívhassam. Ahogy Londonba értem, tudtam, hogy jól döntöttem. Az arcok, a tekintetek, a rezgés megváltozott. Tudom, hogy Budapest megér nem egy, de több estet és a szívem is húz...
De azt is tudom, hogy a mindennapi élet havi nettó 250.000 forint alatt nem hogy nem habos torta, de még egy száraz pogácsának sem hívnám. És akkor megint visszatértem lélekben oda, ahol az ország tart szellemben... Havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel. És én szeretek viccelni, de az életem komolyan élem."
Az utolsó 100 komment: