A tegnapi kitérő után ma visszatérünk a „normál üzemmódba", azon belül is Spanyolországba ArtBrigitta kalauzolásával. Kiderül, mi köze a szöveg nélküli himnusznak a spanyol (már ha van ilyen) néplélekhez, tényleg zsugoriak-e a katalánok és nagy-e a baszkok arca. No és még számtalan érdekes dolog – megéri elolvasni!

„Sok külföldivel beszélgettem már a spanyolokról, és hogy milyennek látják őket. Volt köztük, aki csak a szokásos közhelyeket hozta, volt aki kissé mélyebb ismeretekkel bírt.

De sosem felejtem el mikor egy francia ismerősünk megkérdezte a páromtól (aki spanyol): „Mégis: kik azok a spanyolok? Mert én sokfelé utaztam már ebben az országban, de eddig csak katalánokkal meg madridiakkal, aragónokkal és andalúzokkal, gallegókkal és baszkokkal, asztúrokkal meg mancségókkal találkoztam, de spanyollal még eggyel sem."

Ezen persze akkor jót nevettünk pedig a kérdés jogos. Sőt, ha belegondolok én is csak egyszer találkoztam spanyolokkal a 15 év alatt, mióta itt élek. Mikor végre megnyertük a foci vb-t Dél-Afrikában. Na, akkor tele voltak a bárok spanyolokkal.

Ezzel a világbajnoksággal egy már régóta dédelgetett álom vált valóra, hiszen igencsak frusztrálta őket, hogy szerintük a világon az egyik legjobb foci náluk van, mégsem tudtak nyerni egy vb-t sem. Na most már ez is megvolt... mehetnek az újabb kupákért.

Hazafiak, de hogyan?

Mit árul ez el a spanyolokról? Nacionalisták lennének? Létezik nacionalista mozgalom Spanyolországban, de az nem spanyol, hanem elsősorban katalán, gallego meg baszk. A spanyol ember egy igen érdekes keveredési fajtáját hozza az individualizmusnak és a patriotizmusnak.

A spanyol patrióta, ami abban nyilvánul meg leginkább, hogy minden jó, amit itt termelnek. Amiben persze sokszor igaza is van. A spanyolok szeretik és keresik a minőségi termékeket. Lehet, hogy van olyan, akinek nem ízlik a serrano sonka, de attól még a termék minőségi.

Én nem szeretem a borokat, de nem vitatom a La Rioja minőségét. Mondhatod, hogy a te országodban a spanyol gyümölcs az szép, de ízetlen, de kóstold meg itt, az itteni piacon.

A patriotizmus megnyilvánul abban is, hogy tisztelik a hagyományokat és óvják, őrzik és művelik őket. Nagyon fontosak az ünnepek, aminek meg is adják a módját. Egy ünnepnap nem abból áll, hogy végre ki sem mozdulok otthonról vagy rendbe szedem a kertet, behozom a felgyülemlett házimunkát, hanem az ünnepről és a hozzá kapcsolódó szokásokról.

Minden falunak van védőszentje s annak a nevenapján búcsú. Van felvonulás és körmenet, ahol a gyerek is beöltöznek a helyi népviseletbe, délebbre van bikaviadal vagy bikafuttatás is, és természetesem van vásár meg körhinta, este tűzijáték és persze az elmaradhatatlan verbena. Ami talán leginkább utcabálnak nevezhető magyarul.

Játszik egy zenekar és a falu apraja nagyja ropja hajnalig a téren. Nagyobb városokban persze még látványosabb a dolog és híresebb is. Biztos hallottatok a pamplonai San Ferminről, esetleg a valenciai Fallasról, mikor is óriási szobrokat építenek, majd azokkal felvonulnak és a végén mindent felégetnek március 18.-án vagyis Szent József napján.

Azok a falvak, akiknek az a szerencsétlenségük, hogy olyan védőszentjük van, akinek télre, vagy késő őszre esik a névnapja, sokszor szerveznek egy pótbúcsút nyárra. Laktam egyszer egy olyan faluban, ahol a védőszent Szent Márton volt. Akiről a pap amúgy azt prédikálta, hogy Magyarországról ment Franciaországba, igaz, hogy azokban az időkben még egyik sem létezett.

Az ő névnapja az ugye november 11., amikor azért elég hűvös van az esti táncikáláshoz, ezért mindig rendeztek egy pótbúcsút augusztusban. Már csak azért is, mert ilyenkor a falu megtelik, míg őszre szinte kihal. Sokan a nagyvárosokból nyáron visszamennek a falvakba, ahonnan a szüleik meg a nagyszüleik származnak, és ott töltik a vakációjuk egy részét.

Az ő háza az ő vára

Szóval egyrészről ott a patriotizmus másrészről meg az individualizmus. A spanyol az úr a saját portáján és nem ismer el maga fölött senkit. Ez a történelmükben is jól nyomon követhető.

Franco Mussolini mintájára próbált valami nemzeti egységet beléjük verni és a hősi múlta visszatekinteni, példának állítva a vizigót egységet, amit persze a gonosz mórok tettek tönkre, elfelejtve, hogy a vizigót uralkodók mást sem csináltak, csak lehetséges trónkövetelőnek tekintve saját családtagjaikat irtották és hogy a mórok is úgy kerültek a félszigetre, hogy a vizigót uralkodócsalád egyik tagja segítségüket kérte, hogy letaszítsák az akkori uralkodót.

A híres, 800 évig tartó Reconquista sem 800 éves szörnyű csatákról szól, hanem egyfajta szomszédságról némi határvitával. A keresztény rész sok kisebb királyságból állt, akik szintén harcban álltak sokszor egymással és az eleinte egységes mór kalifátus is hamar sok kis taifára szakadt.

Persze aztán eljött a nagy egység a katolikus királyokkal, Isabellel és Ferdinánddal, de az is szinte a véletlenen múlt. Persze hirtelen létrejött egy óriási birodalom, ahol sohasem nyugodott le a nap, kitartott pár száz évig, aztán szépen kezdett széttagolódni. A nemzeti egység sosem volt az erősségük. Ez látszik a későbbi karlista háborúkon, a köztársaságok történetén, vagy például a napoleoni megszálláson, mikor is a spanyolok feltalálták a gerillaháborút. A gerilla a guerrilla szóból jön, ami kis háborúcskát jelent. Nincs igazi szembeállás, nagy csaták, csak partizánakciók.

A fenntarthatatlan rendszer

Ez a sok kis rész a mai napig megvan. Franco halálával az a kis nemzeti egység irányába tett erőlködés is darabjaira hullott, a demokrácia első lépése pedig a 17 autonóm tartomány létrehozása volt, saját parlamenttel, saját oktatási rendszerrel és egészségüggyel, néhány helyen saját rendőrséggel. Ez persze akkor óriási vívmánynak számított, ma viszont óriási hátrány.

Spanyolország egyik legnagyobb baja, hogy fenntarthatatlan anyagilag ez a rendszer, viszont a kivívott függetlenségről senki nem akar lemondani. Egységes oktatási rendszer vagy egészségügy persze olcsóbb lenne, de túlságosan centrális. Spanyolország a centralizálás és a föderációs államokra való hullás két véglete között próbálja megtalálni az anyagilag kivitelezhető középutat. Kíváncsi vagyok, mire jut.

Összefoglalva, a spanyolban valahogy keveredik a patriotizmus az individualizmussal, vagyis a spanyol egy büszke úr. Egy don, egy hidalgo, egy señor.

Himnusz szöveg nélkül

Talán ezért van az is, hogy ha megkérdezel valakit, hova valósi, nagy valószínűséggel azt válaszolja, hogy sevillai vagy leoni vagy cantabriai és nem azt, hogy spanyol. Talán ezért van az, hogy tudtommal, ez az egyetlen olyan ország, ahol a nemzeti himnusznak nincs szövege és ahol nagyobb becsülete van a köztársasági zászlónak, mint a nemzetinek. A Barca színeiről meg már ne is beszéljünk.

Spanyolország az az ország, ahol az anarchizmus, mint ideológia egyáltalán komolyan szóba jöhetett és sok követőre talált. A nemzeti egységet a foci jeleni és a katalán kiválás ellen a legjobb fenyegetés, hogy akkor a Barca onnan kezdve játsszon a katalán ligában, majd meglátjuk, mire viszi.

Ezen kívül is óriási különbségek vannak az országrészek között, klímában, kultúrában, jellemben, gondolkodásmódban. Megvannak a klisék és topikok is. Az andalúzok lusták, és úgy gondolják, hazafias kötelességük viccesnek lenni, a madridiak nagyképűek, a baszkok folyton nagyokat mondanak, az aragonok önfejűek, a gallegók emigrálnak aztán folyton a hazájuk után sírnak, a katalánok zsugoriak.

A katalánoknak is megvan a véleménye a spanyolokról, hogy a spanyolok maradiak és lusták, ők viszont az európaiság és az avantgarde fellegvára. Van bőven igazság is ezekben a klisékben.

A baszkokról és a nagyzolásukról sok vicc szól. Pl.: „Bemegy a baszk a könyvesboltba és kér egy Bilbao világtérképet." Vagy: "Jézus igazán szerény volt, hiszen Betlehemben született, mikor születhetett volna Bilbaóban is." Nem véletlen hogy a baszk népi sportok között van a „magam alatt vágom a farönköt", meg a „ki tud nagyobb követ felemelni". És a pelotari, ami olyan, mint a fallabda, de ütő helyett a sima kezükkel játszanak, mondván: mit nekem ütő, mikor a kezemmel is oda tudok csapni egy jó nagyot.

Az európai, de zsugori katalánok

A katalánok kultúrája valóban az avantgarde fellegvára és egyfajta húzóerőt képvisel a spanyolok felé. Talán mivel a legközelebb vannak Európához, talán a történelmi francia hatás miatt, talán a föníciai vér ütközik ki rajtuk, de modernebbek, szorgalmasabbak, erősebb bennük a kereskedőszellem, mint a spanyolokban.

A zsugoriságban is van valami. Egy spanyol általában nagyvonalú. Ha elmegyünk egy bárba a haverokkal, az a normális, hogy vagy egyformán elosszuk egymás között az összeget, nem nézve, hogy milyen árkülönbség van az elfogyasztott ital között, azaz ha én egy kólát kérek, a másik meg egy sört, akkor is egyformán fizetünk, holott a kóla drágább. Vagy addig iszunk, míg mindenki meg nem hívott mindenkit egy körre. Katalóniában ez nem működik, ott mindenki szigorúan annyit fizet, amennyit fogyasztott.

Ki beszél ki?

A gallegókról azt is állítják, hogy képmutatóak. De ez persze nézőpont kérdése. A gallegó kedves akar lenni, ezért sokszor nem mondja a szemedbe, mit gondol rólad, nehogy megsértsen.

Ez Magyarországon is így van. Úgy vagyunk nevelve, hogy a kedvesség erény. Kedvesek vagyunk olyanokkal is, akit néha a pokolba kívánunk, nem mondjuk el, mit gondolunk, nehogy megsértsük, persze aztán vannak olyanok is, akik a háta mögött jól kibeszélik az illetőt.

Asztúriában vagy Kasztíliában biztos lehetsz benne, hogy nem beszélnek ki a hátad mögött, mivel ha bármi bajuk van veled, simán a szemedbe mondják a véleményüket, aztán ha megsértődsz az a te bajod. Például lejön a szomszéd néni a bárba és nekiáll panaszkodni, hogy a fia nem akar segíteni a házimunkában, a körülötte ülők simán megmondják neki, hogy bizony te nevelted így, nem kertelnek.

De talán pont azért, mert nagy a különbség a különböző területek között, a spanyol elfogadó és befogadó nép. Nem esik nehezére elfogadni a kulturális különbségeket, hiszen már otthon is azt talál. Ehhez még hozzáadódik a dél-amerikai népek hozta különbözőség is, és máris a multikulti termékeny táptalján találjuk magunkat. Ráadásul úgy, hogy még a nyelv is ugyanaz, csak akcentusbeli különbségek vannak.

Az akcentus amúgy is teljesen normális és elfogadott jelenség az egész országban, hiszen mindenkinek van. A madridi vagy a kasztíliai is ugyanúgy csak egy akcentus, mint az andalúz vagy a gallego. Senki nem is parázik emiatt, inkább megpróbálják kitalálni ki honnan jött az akcentus alapján.

A sztereotípiák és a valóság

Ha egy külföldi azt hallja: Spanyolország, egyből a tengerpartra, meg a flamencóra, a bikaviadalra, a sziesztára, fiesztára asszociál, holott ez a spanyol kultúrának csupán töredéke, épphogy a felszíne.

A legtöbb turista a tengerpartra megy, ahol kap esetleg flamenco estét, némi bikaviadalt, bulizhat hajnalig és ihatja a sangríát egy teraszon bámulván a tengert, esetleg összejöhet egy spanyol machóval, de a spanyolokról keveset fog megtudni.

Ahol vannak fiatal turista lányok - akik sokszor pont a latin lover legendája miatt jönnek -, ott akad külföldi csajokra specializálódott helyi fiú, de azért az átlag nem ilyen. Minél messzebb kerülsz a tengerparttól, ez a szeretői feeling annál inkább oszlik és ugyanolyan félszeg, tétova, kételkedő fiatalokkal találkozol, mint bárhol máshol a világon, akik igazi párkapcsolatra vágynak.

Nem véletlenül vannak olyan mondások, mint pl: "Burgosban egy szerelmi kaland nem bűn, hanem kész csoda." Másrészről sok spanyol fiúismerősünk, mikor Magyarországon járt, mindig úgy ment haza, hogy legalább egy szerelmi kalandja akadt és sokszor olyan lányokkal, akiknek amúgy volt barátja, kapcsolata.

Úgyhogy az én spanyol fiúismerőseim mind azt gondolják, hogy a magyar lányok szépek, könnyűek és hűtlenek és ezen hitükben igen nehéz megingatni őket.

Nézzünk még néhány topikot!

A meleg

Délen meleg van, meg úgy általában, a mediterrán térségben. Meleg, párás az éghajlat, pl. Barcelonában csak úgy tapad rád a ruha. Kasztíliában viszont az éghajlat kontinentális és száraz. Nyáron meleg van, de télen hideg és estére mindig lezuhan a hőmérséklet, nem ritka a nappali negyven fok, ami este 15-re esik vissza.

Egy kanári-szigeti barátnőm akárhányszor eljött hozzánk vendégségbe, mindig megfázott. Nem csoda, hisz náluk szinte mindig 25 fok van, nincs nagy különbség se a tél-nyár, se a nappal-este között, nem véletlenül nevezik az örök tavasz hazájának.

Szóval, egy kasztíliait a mondás szerint onnan lehet felismerni, hogy mindig pulcsival a karján indul el otthonról, mert estére úgyis kell majd. Egy gallego pedig mindig esernyővel indul útnak, mivel az éghajlat itt óceáni, sokat esik az eső, a levegő párás, de nem túl meleg.

Itt minden üde zöldben pompázik, míg máshol szinte azonnal kiszárad minden. Flamencót se hallani, viszont annál inkább szól a gaita, ami a skótduda egy változata.

La mañana vagyis majd holnap

Ez úgy, ahogy van, igaz. A spanyol gondolatvilágot összefoglalhatjuk, úgy, hogy amit ma megtehetsz, megteheted holnap is.

A spanyolok lusták

Ez mégsem igaz így. Persze minél délebbre mész annál inkább lustábbnak tűnnek, de gondolom, ebbe belejátszik az éghajlat is.

Egyrészt egy spanyol nem sieti el a dolgokat, másrészt nem a munkában találja meg élete értelmét. Inkább általa igyekszik élvezni azt. Talán kívülről úgy tűnhet, hogy mindig mindenki a bárban van. De a bár egyfajta, valódi - nem virtuális - szociális hálóként működik.

Ott lehet ismerkedni, nemcsak társat, de lehetséges üzleti partnert is találni, kapcsolatokat kiépíteni, megtudni kivel mi van, ha bármilyen üzleted van ott tudod reklámozni magad, ott tudsz találkozni a bankigazgatóval, a jegyzővel, a pappal, de még a magyar konzullal is.

Egy spanyol nem igyekszik összetörni magát a munkában, de ha kell, igenis tud dolgozni.

Én dolgoztam családi tulajdonban lévő hotelben, ahol a tulaj délelőtt ott takarított velem együtt, aztán délben még nekiállt vasalni és délután meg a recepcióban ült, úgy, hogy csak heti három szabad délutánja volt a nyári szezonban, vagyis Húsvéttól Pilárig, ami október 12., Spanyolország egyik nagy ünnepe és egyfajta szezonzáró is.

Télen persze ő is elment nyaralni a Kanári-szigetekre, de azért nem állítanám róla, hogy lusta lenne, és ez nem egyedi eset. Mindenki, akinek saját üzlete van, kénytelen szorgalmasnak és leleményesnek lenni.

De ott vannak az orvosok vagy a tanárok is, vagy a hagyományosan nehéz munkát végzők, mint a bányászok, a földművesek és az állattenyésztők. A teheneket meg kell fejni hajnalban, azután kihajtani őket a mezőre, mint mindenhol a világban.

Vagy a halászok. Itt élek északon, egy kis halászfaluban, ahol 80 éve még evezővel jutottak ki a nyílt tengerre, hogy kivessék a hálót. Ma már persze jó motorral és GPS-szel felszerelt hajóval vágnak neki, de a munka attól még nem könnyű.

Vagy amikor elmennek percebest szedni, ami egy tengeri herkentyű, amely a hullám csapkodta sziklákon él. (Amúgy a szótár szerint magyarul barnacles, mond –e valakinek ez bármit is – egyébként ez látható a következő képeken.) Úgy kell őket késsel lefejteni a sziklákról, miközben figyelsz, nehogy egy hullám elsodorjon, vagy a sziklának csapjon. Amúgy ez hagyományosan női munka. Nem tudom, hány ember gondolná róla.

S ha már itt tartunk:

Macsóság, avagy hímsovinizmus

Spanyolország katolikus ország, s mint ilyen, hagyományosan és történelmileg is a férfi felsőbbrendűségében hisz. De azért még sincs így.

Egyrészt talán az ősi kultúrák valószínűsíthetően matriarchális társadalma, vagy az egész országot átszövő Mária-kultusz miatt, a nőket igenis nagy tisztelet övezi.

Másrészt ha a spanyol férfi úr, akkor a nő nem kevésbé az. Igazi doña, magabiztos, büszke, szenvedélyes. Nem véletlen, hogy itt a nő nem veszi fel - és nem is tette soha - házasságkötéskor a férje nevét. Próbálná csak meg valaki egyáltalán felvetni, hogy egy nő veszítse el a vezetéknevét, jobb esetben körberöhögnék, de az is lehet, hogy kikaparnák a szemét.

Persze a hagyományos családi felállás - apa dolgozik, anya otthon van - sokáig tartotta magát. Még a nyolcvanas években is igen gyakori volt és ma is létezik. A nők munkába állása hosszú és lassú folyamat volt itt, de talán épp ezért nem volt soha kérdéses a férfiak házimunkában való részvétele.

Mihelyt a nő munkába áll természetes, hogy a férfi is szerepet vállal a házimunkában. Az a fajta hozzáállás, hogy a nő lehúz napi 8 órát, aztán még várja a házimunka meg a gyereknevelés itt ritka, a fiatalok között nem létező dolog.

Kivéve persze Galíciában, ahol az a látvány, hogy a férfi megy elől, sétálva, a nő meg megy mögötte (sosem mellette) és görnyedve cipeli a terhet, megszokott volt. Persze ma már nem, de esetleg egy isten háta mögötti kis településen még bele lehet botlani.

Amúgy komoly társadalmi kampány és harc folyik a machizmus és a családon belüli erőszak ellen. Amit a nagy többség nagyon komolyan is vesz.

Gyereknevelés

Többször hallottam már, hogy a spanyolok mindent ráhagynak a gyerekre. Ez sem igaz. Nevelik őket, ráadásul semmi modern felfogás nincs is bennük, semmi liberalizmus. Úgy csinálják, ahogy még a nagyanyáik idején, büntetés és jutalmazás elve alapján.

Gyakori az, hogy „amíg nem csinálod meg a házid, nem mehetsz le az utcára", vagy az „addig nem kelsz fel az asztaltól, míg mindent meg nem eszel", esetleg a „feleselsz apáddal, egy hétig nincs telefon (vagy tévé)", meg hasonlók.

Általában lazábban kezelik a nyüzsgést, a hangoskodást, de nagyon is szigorúak az étkezésben vagy a tiszteletteljes viselkedésben az idősebbek iránt, vagy hogy kedvesek legyenek a kisebbekkel. Hogy a nevelés mennyire hatékony, az már más kérdés. Tapasztalataim szerint a gyerek attól még pimasz lesz, hogy otthon nem nézheti a tévét, de ez már más téma, amibe itt és most nem megyek bele.

Külső

A spanyolok általában alacsonyak, és sokaknál észrevehető némi aránytalanság, ami abban nyilvánul meg, hogy a lábuk rövid a felsőtesthez viszonyítva. A nőknek egyáltalán nincs nagy melle, mint ahogy feltételezné az ember, viszont csípőben sokan szélesek. Gyakori a körte forma, és az iksz láb is.

Mégis általában elmondható, hogy ápoltak, csinosak és ízlésesek, adnak magukra. Az alacsonyság sem mindenhol igaz. Itt, az én északi kis falumban az átlagmagasság 170 cm és sok a szőke ember is. Ezt a viking ősöknek tulajdonítják és lehet is benne igazság.

Azt hiszem elég hosszú lett az írás, még szerettem volna írni a válságról, és hogy miként élik meg a spanyolok, de majd legközelebb, ha van rá érdeklődés."